26. fejezet (utolsó rész)

*KEY POV*

   Miután otthagytam Jonghyunt, visszamentem Heechul lakásához. Semmi kedvem nem volt újra látni őt, de mire megérkeztem, már csak hűlt helyét találtam. Be kell, hogy valljam, egyáltalán nem könnyebbültem meg attól, hogy Jonghyunnal veszekedtem. Sőt, minden egyes szó, amit kiejtettem, tőrként fúródott a szívembe; visszhangot vertek üres lelkemben. Hazudtam neki, és magamnak is. Nem voltam rá dühös, nem utáltam, és nem akartam azt, hogy ne lássam többé. Ellenkezőleg. Őt akartam, teljes egészében, nem akartam mást, csak szeretni. Bűntudatom volt, annak ellenére, hogy lefeküdt Heechullal. Még így is őt akartam, és azt, hogy mentsen meg. De miért? Úgy éreztem, kezdek besokallni.

   Bezárkóztam a szobába, befeküdtem az ágyba, fejemre húztam a takarót, és sírni kezdtem. Nem értettem magamat, az érzéseimet, és Jonghyunt se. Annyira nem stimmelt itt valami. Mégis miért hittem Heechulnak? A bizonyítékok miatt? De hisz a mai világban akár egy kattintással át lehet szerkeszteni bármiféle képet! De mégis, annyira valódinak tűntek! Talán csak azért nem akarom elfogadni a tényt, mert nem akarom elhinni, hogy minden, amit hittem róla, nem volt igaz? Vagy csak szimplán hülye vagyok, és csak Heechul akar bekavarni?

   Hirtelen nyílt az ajtó, majd csukódott, nem sokkal később pedig besüppedt mellettem az ágy. Nem akartam tudni, ki az, nem voltam rá kíváncsi, azt akartam, hogy most azonnal húzzon el a menedékemből, mert itt nincs több férőhely, azonban mégsem bírtam megszólalni. Egy meleg kéz csúszott a hátamra, és kezdett el gyengéden simogatni. Megnyugtató volt, és hirtelen biztonságban éreztem magam. Nem számított, hogy ki az, még az sem érdekelt volna, ha Hee az, aki épp próbál kedves lenni; egyszerűen csak érezni akartam, hogy valaki törődik velem.

- Keresd meg Jonghyunt… - suttogta néhány perccel később Minho.

- Cöhh, minek? – hangomból undor áradt, amin magam is meglepődtem – Úgysem érdeklem. Hisz megcsalt! – hirtelen lerántottam magamról a takarót, felültem és szembe néztem Minho kedves és aggodalmas tekintetével. Meg akartam kérdezni, mégis mit keres itt, hogyan jutott be, meg hasonlók, de a sok sírástól kiszáradt a torkom, és képtelen voltam ennyi kérdést feltenni.

- Ezt te sem hiszed el, ugye? – nézett rám keserűen – Tudod jól, mennyire szeret, és hogy képes lenne érted bármit megtenni. Bármit is mondott neked Heechul, hazugság volt, ne higgy neki. A látszat néha csal.

- Tudom, tudom, hogy szeret… De azok a képek… - csuklott el a hangom.

- Azok csak képek. Ne törődj velük. Az érzéseiddel foglalkozz! Szereted, nem? Akkor meg mire vársz? Kérj tőle bocsánatot, és engedd, hogy a szerelmetek végre egyesüljön, egybefonódjon. Nem erre vártok már olyan régóta? – Minho szemeiben könnyek csillantak meg, de tartotta magát.

- És mi lesz veled? - kérdeztem gyengéden, és most én szorítottam meg a kezét – Hisz te is szereted Jonghyunt, és…

- Ne, velem ne törődj! Nem számít, hogy mit érzek, miattam nem kell, hogy ti is szenvedjetek. Majd kiábrándulok belőle, egyszer majd engem is fog szeretni valaki, emiatt ne félj. Túl fogom élni – mosolygott rám bíztatóan – Na menj már, te bolond, és mentsd meg a herceged!

*JONGHYUN POV*

   Nem tudom mióta feküdhettem az ágyamban, és itathattam az egereket, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem sírok. Elfogytak a könnyeim. Túl sok dolog történt velem mostanság, túl sok érzelmi kitöréseket éltem túl, és már egyszerűen nem tudtam sírni. Már csak a lüktető fájdalmat éreztem testem minden zegzugában. Kudarcot vallottam. Azt hiszem. De tényleg csak ennyi lett volna? Tényleg képes vagyok ennyiben hagyni ezt az egészet? Tényleg hagyom, hogy Heechul győzzön? Tényleg engedem, hogy a cél előtt egy lépéssel feladjak mindent, amiért küzdöttem? Megőrültem? Keynek szüksége van rám, nekem szükségem van Keyre, a szerelem állítólag mindent legyőz, és én hagyom, hogy egy ilyen kis nyomoronc, aki nem való az életre, csak így satuba vágjon mindent? Neeem, na azt már nem! Ez így nem mehet tovább! Beszélnem kell Keyvel, és el fogom neki mondani, hogy mit érzek, hogy mit csinált velem Heechul! Hisz ott vannak a kezeimen a bizonyítékok! Ott vannak a kötél által kidörzsölt vörös hegek a csuklómon!

   Kiugrottam az ágyamból, és elrohantam. Onew és Taemin felvont szemöldökkel néztek utánam, majd egymásra, végül egy vállrántás kíséretében annyiban hagyták a dolgot. Futottam, ahogy csak bírtam, nem érdekelt, hányan bámulnak meg, csak mielőbb meg akartam találni Keyt.

    Épp az utcasarkon fordultam be, amikor le kellett lassítanom az erőtlenségtől. Térdeim már remegtek, az utóbbi időben sajnos teljesen kijöttem a kondíciómból. Már csak háromutcányira voltam Keytől, amikor hirtelen egy fekete autót láttam velem szembe jönni. Túl gyors volt. Mire észbe kaptam, hogy tulajdonképpen ez egyenesen felém hajt, már késő volt. Hirtelen egész testemet éles fájdalom járta át, és láttam, ahogy a kormány mögött valaki rám villantja fülig érő vigyorát, és ördögien felnevet.

   Heechul.

   Csak ennyi jutott el a tudatomig, majd hirtelen magába szippantott a sötétség, amiből többé nem tudtam szabadulni…


*KEY POV*
    Útközben megcsörrent a telefonom. Nem akartam felvenni, nem érdekelt semmi, mégis, valami arra ösztönzött, hogy megálljak és felvegyem. Felvettem, de abban a pillanatban meg is bántam. Onew hívott a kórházból, én pedig tudtam, mi történt.

*

   Most itt állok, a háztetőn, és Szöul utcáira bámulok lefelé a magasból. Csodás a kilátás, kellemes a levegő. A város nyüzsgő zaja tompán hallatszik fel, mintha darazsak zümmögnének körülöttem. Vajon Jonghyun is látta ezt? Vajon tudott róla, hogy ahová mindig elmenekült, milyen gyönyörűséges hely, hogy szinte maga a Mennyország? Persze, hogy tudott róla, hisz ezért járt ide. Megnyugodni. És most én is ezért voltam itt, hogy megnyugodjak.

   Még mindig nem tudom elhinni, hogy Jonghyun meghalt… magamra hagyott. Kezeimre, arcomra rászáradt vére, ruhámba beleitta magát a piros nedű, amikor halott testét magamhoz öleltem a kórházban, és sikítva ordítoztam, hogy jöjjön vissza. De nem tette… és többé már nem fog visszajönni.

   Leülök a földre, hátamat nekitámasztom a falnak, majd oldalra fordítom a fejem. Elmosolyodom. A falba véste a nevünket, az örökkévalóságnak meghagyva ezt. Szívem összeszorul, és egy könnycsepp gördül végig arcomon. Ujjaimat végighúzom rajta, az évek során immár vagy ezredszerre, majd zokogni kezdek. Ó, Jonghyun, ha tudnád, hogy a törzshelyed sosem volt csak a tiéd, ha tudnád, hányszor meglestelek, amikor ide menekültél és sírtál! Ugye nem haragszol emiatt, ugye meg tudod nekem bocsátani? És bár lett volna bennem annyi bátorság, hogy feljöjjek ide hozzád, magamhoz öleljelek és hagyjam, hogy elsírd a bánatodat! Csak egyszer kellett volna megtennem, csak egyetlenegyszer, és akkor együtt lehettünk volna. Mert nem kellett volna semmi más, csak az egyikünknek átlépni azt a bizonyos határt, és minden jött volna magától. De nem, mi gyávák voltunk, mi éveken át csak féltünk attól, hogy vajon mit érez a másik, pedig ez nyilvánvaló volt, mégis… Nem tettük meg a lépést, és hagytuk, hogy végül a Halál elválasszon. Hagytuk, hogy valaki más pezsgőt bontson a szenvedésünk miatt, hagytuk, hogy valaki nevessen a naivságunkon és a botladozásunkon, hagytuk, hogy elvegye tőlünk azt, ami életben tartott minket.  De mondd, miért voltunk mi ilyenek, miért titkoltuk ezt ilyen sokáig? Te sem tudod, ugye?

   Bűntudatom van. Bűntudatom van, mert úgy kellett meghalnod, hogy azt hitted, gyűlöllek. Pedig nem. Én szeretlek. Mondd, meg tudsz nekem bocsátani? Meg tudod nekem bocsátani, hogy nem voltam veled ott az utolsó percekben, hogy nem tudtalak megmenteni, hogy ennyire idióta voltam, hogy megbántottalak, hogy a szívedbe tapostam, mondd meg tudod az összes vétkemet bocsátani? Fel tudsz oldozni ez alól a bűn alól? Nem tudsz, ugye? Nem vagy többé képes rá, mert már nem hallasz.

   Egy éles sikoly szakad fel belőlem, majd magatehetetlenül az oldalamra esek, és magzatpózba görnyedve, zokogni kezdek. Dühömben, elveszettségemben és tehetetlenségemben ütni kezdem a földet, szemeimet összeszorítom, mintha ezzel meg tudnám akadályozni, hogy újra és újra megjelenj előttem. Magam előtt látom mosolygós arcodat, a boldogságtól és a szomorúságtól csillogó szemeidet. Kezemet füleimre tapasztom, hogy ne halljak semmit, de ez mit sem ér, hisz hangod örökre beleivódott lelkembe, és életem végéig ott fog dalolni.

   Istenem, Jonghyun, miért? Kérlek, legalább arra a kérdésemre felelj, hogy mégis hogyan éljek ezek után nélküled? Könyörgöm, mondj valamit, amivel el tudom törölni az érzéseimet, amivel ki tudlak tépni a szívemből, a fejemből! Könyörgöm, valamit csinálj már, hogy ezt a maró, kínzó érzést, melytől minden pillanatban úgy érzem, hogy szétszakítja a lelkemet, eltűntessem! Kérlek, felelj már! Őrületesen hiányzol, pedig sosem voltál teljesen az enyém. Egy hatalmas űr tátong bennem, mégis, szívem a fájdalomtól lüktet. Érted ezt? Tudsz ezzel kezdeni valamit? Úgy érzem magam, mint egy élőhalott. A napok csak úgy jönnek és mennek, minden olyan lassan telik, mosolyognom kell, pedig annyira fáj, meg kell játszanom, hogy boldog vagyok, hogy erős vagyok, de nem, nem vagyok az! Kérlek, mondd meg, hogy mit tegyek, és én hallgatni fogok rád! Nekem szükségem van rád, mert szeretlek! Ez miért nem jelent semmit, ez miért nem elég, hogy az angyalok visszaküldjenek hozzám?

   Kérlek, hadd halljam még egyszer utoljára a hangodat, kérlek, éreztesd velem, hogy itt vagy még mellettem, kérlek, még egyszer utoljára engedd meg, hogy lássalak!

- És kérlek, Jonghyun, soha ne engedj el…

25. fejezet

*KEY POV*

   Órák hosszat sírtam, az idő csak úgy repült, én mégis úgy éreztem, mintha megállt volna. Annyira fájt, hogy csalódnom kellett Jonghyunban. Azt hittem, ő fog megmenteni ebből a szürke életből, ebből a mocsokból, amiben évek óta élek, erre tessék, így hátba támad. Vajon ő tud arról, hogy Heechul miért teszi ezt velem? Vajon tud róla, hogy féltestvérek vagyunk? Ha tudná, vajon másképp tett volna? Vagy pont azért vert át ennyire, mert tudott róla? Talán nem is engem szeretett, hanem Heechult, talán mindégig őt akarta? És tényleg hagyom, hogy csak így győzedelmeskedjen?

   Azokban a percekben gyűlöltem Jonghyunt, és legszívesebben felpofoztam volna. A düh, a harag felülkerekedett rajtam, elnyomva ezzel minden égető gyötrelmet. Letöröltem könnyeimet, majd felálltam az ágyról, egy kicsit rendbe szedtem magam és elhagytam Heechul házát.

   „Nem fogom ennyiben hagyni, Jonghyun. Ha valóban kell neked Heechul, bármennyire is utálom, bármennyire is romokba döntötte az életemet, azt az egyet meg fogom tenni, hogy sohasem kapod meg őt. Nem fogom hagyni, hogy ennyivel megússzad, nem fogom odaadni neked őt!” – ezekkel a gondolatokkal léptem ki a nyílt utcára, és céloztam meg az otthonunkat.

*JONGHYUN POV*

   Még csak néhány perce róttam az utakat, de már most elfáradtam. Hol rohantam, mint egy őrült, hol pedig teljesen kifulladva dőltem neki a házak falának, de eszem ágában sem volt feladni. Aggódtam Keyért, rettenetesen féltem attól, hogy Heechul mit fog tenni vele. Ha bármi baja esik, azt nem élem túl. Ő az egyetlen az életemben, aki számít, és ha elveszítem… Nem akarom tudni, milyen lenne nélküle létezni, nem akarom, hogy az üresség és a fájdalom állandósuljon bennem. Nagyon mertem remélni, hogy Heechul nem ölte még meg. Bár tudtam, hogy nem ez az elsődleges célja, de ha teleetette a fejét olyanokkal, hogy nem szeretem, akkor Key biztosan végez magával. Hisz ez volt mindvégig a célja, nem? Hogy ő ölje meg saját magát, ahogy az anyja tette. Bár tény, hogy még évekig képes lett volna eljátszadozni vele, de sajnos keresztülhúztam a számításain. Ha most nem éri el azt, amit eddig akart, akkor többé nem lesz rá esélye.

   Gyorsítottam a tempómon, szinte versenyt futottam az idővel. És ahogy így rohantam, hirtelen megláttam egy ismerős alakot szembe jönni velem. Lassítottam, és amint közelebb ért, felismertem Keyt. Szívem olyan hatalmasat dobbant, mint mikor először megláttam és belé szerettem. A viszontlátás, az, hogy még él, olyan boldogságot adott, amilyenben még sohasem volt részem.

   Arcomra széles mosoly terült, karjaimat kitárva közeledtem felé. „Már csak néhány méter, már csak néhány lépés és kezeimben tarthatom. Ismét az enyém lehet.” – gondoltam. De ahelyett, hogy viszonozta volna az ölelést, eltaszított magától, és egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

- TE SZEMÉT ÁLLAT! – ordította – HOGY TEHETTED EZT?! MÉGIS MIRE VOLT EZ JÓ?! MI A FA.SZÉRT KELLETT KIHASZNÁLNOD?! ÉN NEM ÁRTOTTAM NEKED SOSEM, MÉGIS MIVEL ÉRDEMELTEM EZT KI?!

   Értetlenül és döbbenten meredtem rá. Mi a fene ütött belé? Mégis miről hadovál ez itt össze-vissza?

- Key, miről beszélsz? – simogattam sajgó arcomat, miközben próbáltam legalább én nyugodt hangnemben beszélni.

- Na, ne szórakozz velem, Jonghyun! Tudok mindenről. Tudom, hogy lefeküdtél Heechullal a hétvégén! Láttam a képeket! Mondd, minek kellett játszadoznod velem? Mégis mit tettem veled? – szemeibe könnycseppek gyűltek, hangja elcsuklott. A düh pillanatok alatt eltűnt belőle, és keserűen nézett rám. Az a szomorúság, melyet eddig láttam, most még borzalmasabb volt. Kialudt belőlük a fény, az utolsó pislákoló lángok is elmúltak. Végleg összetört. És ezt én okoztam neki. – Soha többé nem akarlak látni, Jonghyun… Soha többé…

   Hátat fordított, és elment. Kisétált az életemből és én nem tudtam mit tenni. Csak álltam ott, teljesen ledermedve, és hagytam, hogy elmenjen. Meg se próbáltam utána futni, hogy esetleg valahogy megmagyarázzam, mi történt pontosan. Mégis mit mondhatott neki Heechul? Mégis milyen képeket mutatott neki? Talán, amikor megerőszakolt, titokban képeket készített? Te jó ég! Hisz én elájultam, és ki tudja, mit művelt akkor! Heechul elhitette, hogy lefeküdtünk, hogy az érzelmeim iránta hamisak, és hogy nekem valójában nem is rá van szükségem.

- KEY! – kiáltottam utána, de mire észbe kaptam, ő már rég eltűnt látókörömből. Egy kósza könnycsepp csordult végig arcomon, amit aztán egyre több és több követett. Szívem pillanatok alatt összeomlott.

*

   Nem tudom, hogy és miként kerültem haza, de ott feküdtem az ágyamban, és megállíthatatlanul sírtam. Testem rázkódott a zokogástól, arcom égett a sok könnytől, fejemben pedig egyre csak Key szavai vertek visszhangot. Most már biztos voltam benne, hogy kettőnk között vége mindennek és hogy soha nem is lesz semmi köztünk. Minden reményemet elveszítettem. Minden, amiről úgy hittem, hogy egyszer valóság lesz, minden képzelgésem, melyben Keyvel boldogok vagyunk, sosem válik valóra. Bár közel voltam hozzá, egy csapásra minden szertefoszlott. Most már tudtam, hogy mi nem lehetünk együtt, hogy minden szenvedés azért történt, mert nem voltunk képesek megérteni és elfogadni, hogy minket nem egymásnak teremtettek.

   Nekem sosem jutott más, csak ezek az édes kis hallucinációk, az álmok, melyeket én találtam ki. Sosem volt másom, sosem volt ennél több, csak én hittem így, csak én akartam, hogy így legyen.

   Az élet olyan, mint egy tündérmese, azzal a különbséggel, hogy itt olykor a gonoszok győzedelmeskednek. És ez esetben is így történt. Az élet álmokból és hazugságokból áll, semmi másból. Beleestem a szerelem csapdájába, ami végül nem teljesült be, és bárhogy szeretnék kilépni, nem tudok. Minden, ami történt, sosem változtatott és soha nem is fog azon változtatni, hogy szeretem Keyt.

   „Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem, és epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat soha nem jön el.”

24. fejezet

*KEY POV*

   A hétvége végtelen hosszúságúnak tűnt. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Hiába töltöttem a szombatomat a családommal, nem tudtam kikapcsolódni. Állandóan Jonghyunon kattogott az agyam. Miért viselkedik mostanában ilyen furcsán? Miért kerül ennyire és miért tűnik ennyire boldognak? Hová lett a szomorúság a szeméből? Ki volt az, aki elűzte?

   Két okot találtam erre. Az egyik: lehetséges, hogy kitalált valamit, hogy hogyan szabadíthatna meg Heechultól örökre? A második: megunta az örökös várakozást, és talált valakit helyettem? Nem tudtam eldönteni, melyik lehet a helyes válasz. Egyszerre éreztem azt, hogy lassan minden rendben lesz, és hogy valami rossz közeleg. Nem féltem attól, hogy Jong elhagy, tudtam, mennyire ragaszkodik hozzám, de akkor miért volt állandóan görcsben a gyomrom? És ha elhagyott, miért ígérte azt, hogy hamarosan minden jó lesz?

   Ez a kétely, ez a kettősség egyre inkább az őrület felé sodort, így vasárnap este visszamentem a srácokkal közös otthonunkba. Azonban senki nem fogadott. Se Jonghyun, se Minho. Pedig úgy volt, hogy ők itt lesznek, de mintha köddé váltak volna, és ez egyre jobban aggasztott. A megérzésem sehogy sem akart csillapodni, percről percre erősödött, és nem tudtam mit tenni. Hol vannak? Ugye nincsenek együtt? Na és Heechul miért nem zaklat? Talán mindannyian szövetkeztek ellenem? Talán mindvégig engem akartak átverni, becsapni?

   Ez a rossz előérzet nem volt hiábavaló. Heechul felhívott, hogy menjek át hozzá; hangjában volt valami szokatlan és sejtelmes. Nem parancsolta, nem utasított arra, hogy azonnal elégítsem ki, mint ahogy általában, nem. Kért. Ő arra kért, hogy ha tudok, akkor menjek át hozzá. Hangja keserű volt, halk és szomorú, mégis valami mást is sugallt. Az ember szíve leginkább ellágyult volna, de az enyém nem. Valami azt súgta, ez nem jó, ennél többről van szó, valami nagyon nem stimmel ezzel. Meg se fordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan kegyetlen, hisz ezalatt a pár év alatt sosem szólt hozzám kedvesen. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy hiba lesz odamenni, mégis megtettem, mert nem volt más választásom. HHeeHHHHHHdbibirhhh

   Halkan nyitottam be, olyan csendesen, amennyire csak lehetett, de szívem olyan hangosan dübörgött mellkasomban, mintha atombomba robbant volna. Heechul a nappaliban ült, lehajtott fejjel és a földet nézte. Nem nézett rám, amikor odasétáltam és megálltam előtte.

- Mi történt? – kérdeztem néhány perc csend után, és magam is meglepődtem, milyen semleges és nyugodt volt hangom.

   Heechul felsóhajtott, majd rám emelte tekintetét. Kiegyenesedett, majd hátradőlt és ugyanolyan kifejezéstelen arccal meredt előre. Az egyedüli, ami azt mutatta, hogy nem egy halottal van dolgom az volt, hogy szemeiből könnycseppek potyogtak. Megijedtem. Az, aki éveken át gyötört, kínzott, kihasznált, bántott, játszadozott az érzéseimmel és velem, aki mindent elkövetett azért, hogy fájdalmat okozzon nekem, aki fogvatartott, és sehogy sem engedett el, akiről azt hittem, megtörhetetlen; itt ült előttem és sírt.

   Nem tudtam, mit kéne most tennem, hogy mit jelentsen ez. Őszintén meglepődtem, hogy így látom, és még mielőtt hallgattam volna az ösztöneimre, melyek megállás nélkül azt suttogták, hogy ne higgyek a látszatnak, leültem mellé, megfogtam kezét és még egyszer megkérdeztem:

- Mi a baj, Heechul?

- Nem tudom, hogy mondjam el… - suttogta rekedten – Túl gyorsan történt minden…

- Jézusom, mit csináltál? – néztem rá vádlón.

- Én semmit… - felelte, majd egy borítékot húzott elő – El akartam titkolni, de úgy gondolom, jogod van tudni, hogy akit szeretsz, az valójában nem az, akinek mutatja magát. Tudom, hogy nehéz lesz hinned nekem, pont egy olyannak, akit a pokolba kívánsz, és aki rettegésben tart, és természetesen megértem, ha ezek után se akarsz hinni, de ezt úgy hiszem, muszáj tudnod.

- Mi? Mi van Jonghyunnal? – szinte sikítva tettem fel a kérdést, hisz a félelem minden egyes szónál belém hasított. De még mielőtt válaszolhatott volna, kitéptem kezéből a borítékot, amit egy mozdulattal feltéptem, és amiből képek hullottak ki. Remegő kezekkel fogtam meg egyet, és emeltem a szemeim elé. Amit pedig láttam, borzalmasabb volt minden másnál, amit valaha is el tudtam volna képzelni – Úristen!

- Bulizni voltam a hétvégén… - kezdett el mesélni Heechul – Jonghyun követett… Bizonyára meg akarta bosszulni, hogy nem engedlek szabadon… Túl sokat ittam… Ő pedig kapott az alkalmon, és elhurcolt egy félreeső szobába… Ott erőszakolt meg…

   Szavai késként fúródtak szívembe, ostorként csattantak lelkemen. Akiről azt hittem, hogy szeret, akiért az életemet adtam volna, aki többet jelentett számomra mindennél, aki maga volt a levegő, összefeküdt azzal, akitől meg akart szabadítani. De miért? Mi oka lett volna rá?

   Kavarogtak bennem az érzések, egyszerűen nem tudtam felfogni, amit látok. Ott tartottam a kezeimben a bizonyítékokat, amik alátámasztották Hee szavait, és nem tudtam nem hinni neki. Ha ez nem az, aminek látszik, akkor mégis mi?

   Csalódott voltam, dühös, mérhetetlenül szomorú és elveszett. Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon rúgtak. A fájdalom, mely már megszokottá vált, ha lehet, most még intenzívebben sújtott belém, még erősebben nyílalt bele lelkembe, szívembe. Minden, amit hittem, hazugság lett volna? Az, hogy Jonghyun szeret, szintén nem volt igaz? Az, hogy szerethetek valakit, egy tisztességes embert, csak képzelgés lett volna? Miért nem vettem észre, hogy mi folyik körülöttem? Miért hagytam, hogy az iránta érzett szerelmem elvakítson? Miért nem voltam képes meglátni a valódi önmagát? Jonghyun, a megmentőm, az őrangyalom, akiről az egész életem szólt, akiért éltem, aki életben tartott, akiről naphosszat gondolkodtam, aki miatt képes voltam kibírni, hogy Heechul a maga módján tönkretegyen, nem volt valós. Minden, ami ő volt, minden, amit vele kapcsolatban hittem, nem volt igaz. Hazug volt minden egyes szava, hamis a mosolya, a szeme ragyogása, a szíve dobogása. Jonghyun, a mindenem, nem létezik. Sosem létezett. És soha nem is fog létezni.

- Én… én azt hiszem… én most… én most csak egyedül akarok lenni… - álltam fel hirtelen, könnyeimmel küszködve, majd hátat fordítottam, és befutottam Heechul szobájába. Magamra zártam az ajtót, majd sírva dőltem rá az ágyra, húztam magamra a takarót, és hagytam, hogy a fájdalom elpusztítson.

   Heechul, miután eltűntem az ajtó mögött, letörölte a könnyeket arcáról, összeszedte a fotókat, visszatette a borítékba, majd egy ördögi vigyorral az arcán visszadőlt, lábát feltette a dohányzó asztalra, és egy pohár whiskyt iszogatva hallgatta szívem apró darabjaira törésének csilingelő nótáját…

23. fejezet

   Amikor ismét magamhoz tértem, egy ágyban feküdtem. Kellemes, rózsaillat terjengett körülöttem, a puha takaró melegséget, biztonságérzetet adott. Nem akartam kinyitni szemeimet, nem akartam felkelni, ahhoz túlságosan kényelmes volt csak feküdni és nem csinálni, gondolni és érezni semmit. Testemet szokatlanul könnyűnek és kipihentnek éreztem. Azonban amikor megmozdítottam a nyakamat, hogy megigazítsam a fejem alatt a párnát, éles fájdalom nyilallt belém. Felszisszentem, mire mozgást és hangokat érzékeltem körülöttem. Először halkan, és alig észlelhetően, majd egyre erősebbé és érthetőbbé váltak.

- Szerinted alszik még? – kérdezte az egyik hang – Hé, Jonghyun, ébren vagy?

- Hagyd már Taemin, nehogy felkeltsd! – dorgálta meg a másik – Jobb, ha pihen még, ha felébred, azt úgyis észrevesszük.

- Jó, de akkor mit sziszeg meg mozgolódik? Mi van, ha rosszat álmodik, és nem tud felébredni magától? Fel kéne kelteni!

- Jajj, istenem… – forgatta meg a szemét az idősebbik – Taemin, ne piszkáld már a haját! Fejezd be, nem hallod? Ha felkelted, esküszöm, megpofozlak! Taemin, olyan gyerekes vagy! – csapkodta meg a kezét a számomra még mindig ismeretlen alak.

- Befejeznétek már? – förmedtem rájuk hirtelen, de továbbra se néztem feléjük – Annyira rühellem, amikor kora reggel ordítoznak körülöttem. Beszakad a dobhártyám!

- Látod, mondtam, hogy ne keltsd fel! – szidta meg Onew – a hang alapján úgy gondoltam, ő az – a maknaet, majd besüppedt mellettem az ágy – Hogy érzed magad, Jong?

- Szétrobban a fejem, ha még egyszer valamelyikőtök megszólal – nyöszörögtem, majd az oldalamra fordultam, és végre kinyitottam a szemeimet. Szerencsére nem világított semmiféle fény a szemembe, a függönyök ugyanis el voltak húzva, de arra sikerült rájönnöm, hogy bizony nem reggel van – Mennyi az idő?

- Délután három óra – felelte Taemin, ezúttal suttogva.

    Igazából nem tudtam, miért érdekel az idő, de az, hogy délután az ágyban feküdtem, és ráadásul két bandatag ott volt a szobámban, és afelől érdeklődtek, hogy hogy érzem magam, felettébb gyanús volt. Amikor rájuk néztem, arcukon aggodalmat, kíváncsiságot, döbbenetet és némi félelmet véltem felfedezni.

- Nektek meg mi bajotok van? Úgy néztek rám, mintha kísértetet látnátok. Történt valami, amiről nem tudok?

    Onew és Taemin összenéztek, majd újra rám. Láttam rajtuk, hogy van valami, amit titkolnak előlem, és nem tudták, hogy elmondják-e vagy sem. Bár nem akartam semmi mást, csak aludni, és nem gondolkozni a problémákon, a belőlük áradó feszültség kezdett nagyon irritálni.

- Srácok, bármi is történt, jobb, ha elmondjátok! Kezd idegesíteni ez a némaság! – emeltem fel a hangomat.

- Tényleg nem emlékszel semmire? – vonta fel a szemöldökét Taemin.

- Szerinted, ha emlékeznék, akkor tennék fel ilyen hülye kérdéseket? – válaszoltam neki egy kissé bunkón, amit azon nyomban meg is bántam, de nagyon utáltam, hogy mindig úgy kellett kiszedni mindenkiből mindent – Bocsi.

- Hát… - vágott közbe Onew - A hétvégén mindenki hazament a családjához, de Minho azt mondta, hogy ti ketten itthon maradtatok, merthogy valami új dalon dolgoztok. Azt mondta, vasárnap délután, amikor hazajött, nem voltál itt, és hogy egész nap nem is adtál magadról életjelet. Akármikor hívott, nem vetted fel a telefont, még a szüleidnél is keresett, de ők se hallottak felőled. Ma reggel pedig Heechul hozott haza… - az utolsó mondatot szinte suttogva ejtette ki, és félve pillantott rám.

- Tessééék? – nyíltak tágra a szemeim a meglepődöttségtől.

- Azt mondta Heechul, hogy tegnap hulla részegre ittad magad, annyira kiütötted magad, hogy képtelen voltál lábra állni – fejtette ki bővebben a leader, majd dühödten folytatta – De mond csak, neked mióta szokásod ennyit alkoholizálni? Jobb, ha erről mielőbb leszoksz, mert nem akarom, hogy pletykálgassanak rólad, és hogy tönkre menjen a banda. Óh, és csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy mielőbb keresd fel a menedzserünket, és beszélgess el vele szépen, ugyanis ezzel a kis eltűnéseddel ismét sikerült felhúznod. És előre szólok: nem fogom elvinni helyetted a balhét, felnőtt ember vagy, old meg magad! - azzal felállt az ágyról, és kiviharzott a szobámból.

    Taemin megszeppenve, és megrémülve állt mellettem, és nem tudta, mit kéne tennie. Menjen Onew után vagy maradjon nálam? De könnyítettem a helyzetén, amikor megszólaltam:

- Én nem is voltam bulizni az éjjel! – ültem fel az ágyban. Döbbenten meredtem Taemin arcába, és vártam, hogy erre mit lép. De ő csak ugyanúgy, némán állt ott, és mereven bámult rám, mintha tudná, hogy igazat mondok.

    Ekkor hirtelen megrohamoztak az emlékek. Az, hogy Minhoval nem is dolgoztunk semmilyen új dalon, hanem megkértem, hogy csináljon Heechulról képeket. Az, hogy amikor elmentem vetélytársamhoz, ott volt Minho. Az, amikor Heechullal beszélgettünk, amikor leütött, és egy sötét szobában ébredtem. Az, amikor hiába ordítottam, nem jött senki, amikor végül megjelent ő, és elsírta a múltját, ami olyan érzés volt, mintha jó barátok lennék, mintha lélekben valami összekötne minket. Végül az, amikor megerőszakolt, és én nem tehettem ellene semmit.

    Könnycseppek folytak végig az arcomon, és tehetetlenül meredtem magam elé. Ismét elborított a fájdalom, ami pillanatok alatt felemésztett. Próbáltam feldolgozni ezeket az emlékképeket, de egyszerűen képtelen voltam megbirkózni velük. Még most is éreztem Heechul érintéseit testemen, csókjait az ajkamon, és kemény férfiasságát, ahogy újra és újra magáévá tesz. Egyszerűen hányingerem támadt, undorodtam magamtól és tőle egyaránt. Hagytam magam, hogy leitasson, hagytam, hogy elhitesse velem, hogy ő egy áldott jó lélek, csak azért, hogy utána azt tehessen velem, amit akar? Akkora idióta vagyok! Hogy is bízhattam meg benne? És mi van, ha ezt az egészet már előre kitervelte? Ha az a kis történet a családjáról, az életéről, hazugság volt? De hisz olyan igaznak tűnt!

    Nem akartam elhinni, hogy ezt tette velem, képtelen voltam felfogni. Csak váltogatták egymást bennem az események, mintha egy filmet néznék, a fejem pedig egyre csak zsongott tőlük, és úgy éreztem, mentem kettéhasad. Hirtelen szívemhez kaptam, ami ekkor már hihetetlen gyorsasággal vert, és ami ezekben a percekben szinte teljesen felmondta a szolgálatot. Elvesztettem minden reményemet, ebben már biztos voltam.

- Jonghyun, minden rendben? – hallottam meg Taemin hangját közvetlen a fülem mellől, de nem reagáltam rá.

    Szemeim előtt megjelent Key arca, ahogy rám mosolyog. Boldogság öntött el, minden porcikámban fájdalmas boldogság száguldott végig. Mennyire szerettem volna magamhoz ölelni, és megcsókolni. És én megcsaltam őt! Tény, hogy akaratomon kívül, de megcsaltam!

    Aztán hirtelen eltorzult arca, és az a jól ismert meggyötörtség, amit mindig láttam, mikor Heechullal volt, még inkább a lelkembe hasított. Ekkor jöttem csak rá, hogy az utóbbi néhány napban szinte teljesen megfeledkeztem róla, hogy igazából fogalmam sincs, hol van, mi történt vele, mit érez, hogy talán most azt hiszi, nem szeretem többé. Csak akkor jöttem rá, hogy ha Heechul nekem akart volna ártani, az igazat mondja el a többieknek, de nem tette. Akkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy Key a célpont és irtó nagy bajban van.

- Jonghyun! – rázta meg a vállam ijedten Taemin, amitől egyből feleszméltem.

- Hol van Key? – kérdeztem kétségbeesetten, majd lerázva magamról kezeit, felpattantam, de ekkor hirtelen megszédültem, és térdre estem. Egy pillanatra elhomályosodott a látásom, és a fülem is zúgni kezdett, majd ismét minden a régi volt.

- Feküdj vissza, pihenned kéne! – karolt át a maknae, és segített talpra, majd vissza akart tuszkolni az ágyba, de nem engedtem.

- Taemin, meg kell keresnem őt, muszáj beszélnem vele! – gyorsan magamra kaptam egy nadrágot meg egy pólót, majd megindultam az ajtó, felé, de ő megakadályozott ebben. – Engedj már el! - löktem félre, de kezeim után kapott.

- Oké, de van itt még valami! – nyögte ki halkan, mintha attól félne, hogy Onew meghallja, én pedig megtorpantam, és kíváncsian néztem rá. Egy félbehajtott, kissé gyűrött lapot húzott elő zsebéből, majd a kezembe csúsztatta azt – Ezt Heechul küldi. Nem olvastam el, mert megkért rá, de már az nagyon fura, hogy hagyott neked üzenetet. Mégis mi a fene folyik köztetek, hyung?

    Értetlenül meredtem rá, majd remegő kezekkel nyitottam ki a lapot. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől és a félelemtől egyaránt, a mellkasom pedig abban a szent pillanatban összeszorult, amint elolvastam az üzenetet. Csak egy szó állt rajta, vészjóslóan, nekem pedig ennyi elég volt és tudtam, hogy elkéstem:

„Sajnálom”

22. fejezet

   Nem tudtam, mit gondoljak ezek után. Olyan hirtelen jött a hír, hogy időm sem volt feldolgozni. A sokk teljesen lebénított, fejemben mégis ezer meg ezer kérdés és gondolat kattogott.

   Elengedtem Heechult, és nekidőltem a falnak. Térdeimet felhúztam, átöleltem őket, és előre-hátra kezdtem el hintázni. Szinte önkívüli állapotba kerültem. Nem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, és hogy mi történik velem. Mintha élőhalottá változtam volna. Nem tudtam, mit érzek pontosan, hogy mégis mit kéne tennem, hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel. Heechulnak Key az öccse, és azzal akarja megbosszulni anyja halálát, hogy tönkreteszi az életét. De miért? Hisz ő nem tett semmit, nem ő akarta, hogy így alakuljanak a dolgok, ő akkor még nem is volt a világon.

   Öntudatlanul nyúltam a vodkás üveg után, fogtam meg és ittam ki belőle az utolsó csepp folyadékot is, majd dobtam el a szoba másik végébe. Heechul eközben visszamászott a székbe, és onnan figyelte minden mozdulatomat. Letörölte az arcára rászáradt könnycseppeket, és megint csak rágyújtott egy cigarettára. Mondanám azt, hogy már nyoma sem volt az előbbi kitörésének, gyengeségének, de akkor hazudnék. Csupán csak nagyon jól titkolta, hogy minden rendben van, de legbelül szíve a fájdalomtól lüktetett.

    A helyiség már tele volt füsttel, ami marta a torkomat, az orromat, és olyan érzésem volt, hogy most azonnal el kell innen mennem, mert bele fogok őrülni, de testem kimerült volt, fáradtnak éreztem magam, és jelen pillanatban moccanni se bírtam. Azt akartam, hogy most azonnal ébredjek fel ebből a rémálomból, és találjam a valóságban magam, de semmi sem történt.

- Jajj, Jonghyun, ne légy már ennyire döbbent és ijedt! Rossz rád nézni! – törte meg a csendet végül – Ne mondd, hogy halvány sejtésed nem volt arról, hogy Key valójában egy ördögi teremtmény!

- Hát, pedig tényleg nem tudtam erről… - suttogtam erőtlenül – De miért vádolod emiatt őt? Miért őt bünteted, ha apád volt az, aki tönkretette az életed, mindkettőtök életét?

- Hogy miért? Mert muszáj valahogy megbosszulnom! És tudom, hogy Key az ő szeme fénye, hogy nála jobban senkit sem szeret, és tudom, hogyha a drága kisfiának valami baja esik, az neki fog a legjobban fájni!

- De azzal, hogy Keyt lelkileg tönkreteszed, neki még nem lesz baja. Szerinted Key elmondta neki, hogy mit művelsz vele? Ha így lett volna, te már rég a sitten ülnél.

- Na igen, de tudom jól, hogy napról napra összeomlik. Látni rajta, hogy már nem olyan életvidám, mint régen volt. Azt akarom, hogy ő is rettegjen, ahogy anyu tette, azt akarom, hogy ő is úgy üvöltözzön és sírjon, ahogy anyu tette, azt akarom, hogy ő is magával végezzen, ahogy anyu tette! – a végét szinte már ordítva mondta, amitől kissé megrémültem – Azt akarom, hogy lássa apu, mit tett anyával, hogy érezze, milyen, amikor valaki a szeme látta előtt vérzik el, majd válik semmivé! Muszáj tudnia, hogy mit éreztem akkor, hogy mit kellett átélnem, és hogy végül hiába vált valóra az álmom, mit sem ér!

- És ha ez megtörténik, akkor szerinted meg fog bocsátani? Ha elveszed tőle azt az egy személyt, aki mindent jelent számára, akkor minden rendbe jön? Heechul, attól még nem fog visszajönni az anyukád. Ne ess bele ugyanabba a hibába, amibe ő! Ne válj ugyanazzá a szörnyeteggé, aki ő volt! Nem fog megbocsátani.

- Kell a fenének az a nyavalyás bocsánat! Nem azt akarom, hogy sírva rohanjon hozzám, boruljon a lábaim elé, és csúszva-mászva esdekeljen azért, hogy bocsássak meg neki, amiért magamra hagyott, amiért nem volt sose mellettem, amiért nem volt az apám, amiért nem volt képes szeretni, amiért megölte anyut! Nem! Nekem erre nincs szükségem! Sosem tudnék neki megbocsátani. Én csak azt akarom, hogy érezze a tetteinek következményét! Hogy tudja jól, mi az a fájdalom, milyen az, amikor nem marad más, csak az üresség, a hiány és a fájdalom!

   Nem tudtam mit válaszolni neki. Teljesen megértettem, hogy amit tesz, miért teszi. De akkor sem tartottam jónak, hogy ezért azt bántja, aki nem tehet róla. Hülye dolog volt belekeverni Keyt, aki a saját testvére, engem, aki sosem ártott neki, és aki az első ember volt, aki meghallgatta.

   Sírni kezdtem. A könnyek szívemből törtek elő, és kezdték el dalolni legbenső érzéseimet. Üresség. Hiány. Fájdalom. A három dolog, amit évek óta érzek, a három dolog, amit Heechul mindig is érzett. Csak most döbbentem rá, valójában mennyire hasonlítunk egymásra, hogy az érzéseink egy és ugyanazok.

- Na, Jonghyun, azért nem olyan rossz dolog ez… - térdelt le elém, majd nyúlt állam alá, és nézett bele szemeimbe – Már minden rendben van, ne aggódj! Már jól vagyok. Lassan véghezviszem a célomat, és akkor végre megnyugvásra találok. Tudom, neked fog a legjobban fájni, hisz szereted őt, de itt leszek veled, hogy túléld az elkövetkező napokat. Muszáj áldozatot hoznom a tervem bevégzése miatt, és nagyon sajnálom, hogy emiatt pont neked kell majd szenvedned. Pedig te egy nagyon kedves srác vagy, egy érték, és azt kell, hogy mondjam, félreismertelek.

   Rám mosolygott, miközben arcomat simogatta. Annyira igaznak tűnt kedvessége, annyira más volt őt így látni. Tényleg nem ezt érdemelte, nem kellett volna, hogy így alakuljon az élete. Heechul egy nagyon érzelmes srác, és jólelkű. De mint tudjuk, a Sors azokkal szeret játszadozni, akik a legkevésbé sem érdemlik meg.

   Zsebéből előhúzott egy kést, és elvágta a köteleket, amikkel egészen ideáig fogva tartott. Talpra állított, én pedig képtelen voltam megtartani a saját súlyomat, és karjaiba dőltem. Ő készségesen megfogott, átkarolt, és az ajtó melletti sarokban lévő matracra ültetett.

- Gyere, vegyük le a ruhádat, mert már förtelmesen nézel ki bennük! – jelentette ki, majd elkezdte kigombolni a felsőmet. Nem álltam ellent, hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Megbíztam benne, és a kezdeti félelem teljesen eltűnt belőlem.

- És mi van Minhoval? – kérdeztem hirtelen – Ő mit keresett nálad? Őt is bántani akarod? Ő is benne van az egészben? Ő is tud mindenről?

   Felkacagott, mintha egy jó poént olvasott volna. Áttért a nadrágomra, kicsatolta az övemet, és lehúzta rólam.

- Ugyan! – legyintett – Minho csak egy egyszeri kaland volt. Jó barátok vagyunk, és tegnapelőtt sírni láttam a közeli parkban. Odamentem hozzá, hogy megvigasztaljam és… az ágyban kötöttünk ki. Ennyi, nem történt semmi más, és nem kell aggódnod, vele nincs semmiféle tervem.

   Felállt az ágyról, és ő is vetkőzni kezdett. Elnyúltam a matracon, és onnan néztem fel rá. Izmos mellkasán végigfojt egy izzadságcsepp. Szemeimmel végigkövettem rövid életét, majd ismét Heechul arcába néztem. Furcsa érzés uralkodott el rajtam, ösztöneim azt súgták, meneküljek, de az alkohol annyira lebénított, hogy képtelen voltam akár a kezemet felemelni.

   Heechul egy szál bokszerben mellém feküdt, majd odahajolt arcomhoz, és megcsókolt.

- Annyira gyönyörű vagy… – suttogta, és végigsimított felsőtestemen. Kirázott a hideg, ahogy hideg ujjai felforrósodott bőrömhöz értek. Felnyögtem, de közel sem az élvezettől.

- Heechul, ne… Fáradt vagyok. Nincs kedvem semmihez… – nyöszörögtem, és fordultam volna be a fal felé, hogy aludjak, de nem hagyta.

    Durván mart bele karomba, és fordított vissza a hátamra, majd mászott rám. Ismét ajkaimra mart, kezeivel pedig lerántotta rólam az alsónadrágomat. Nyelvét erőszakosan tolta át a számba, és hiába küzdöttem ellene, ő erősebbnek bizonyult. Mikor szemeibe pillantottam, megláttam a már jól ismert tekintetet. Mintha lángba gyúltak volna, vörösen kezdtek el izzani. Ismét felvette az álarcát, és erőszakossá vált.

- Heechul, eressz el! – kapálództam alatta, de semmi. Testével visszanyomott az ágyra, és nem tehettem semmit – NEEEEEEEE!!!!!! ENGEDJ EL!!!! HEECHUL!!!!! SEGÍTSÉG!!!!

- Hiába ordítozol, senki sem hallja! Ahhoz túlságosan is messze vagyunk az emberektől! – közölte nemes egyszerűséggel, majd hasamra fordított, és éreztem, ahogy valami kemény a fenekembe hatol. Torkom szakadtából üvölteni kezdtem, miközben könnyeim megszaporodtak. Hiába ficánkoltam, vergődtem alatta, hiába rúg-kapálództam, ütlegeltem, túl gyenge voltam. A fájdalomtól újból és újból megremegett testem. Heechul jóleső, kéjes nyögései visszhangot vertek a négy kopott fal között, majd az idő múltával halkulni kezdtek, végül minden némaságba burkolódzott. Érzékszerveim felmondták a szolgálatot. Még pár percig éreztem, ahogy valami újra és újra belém hatol, ahogy valaki a hátamat markolássza, és időnként belecsókol a nyakamba, majd hirtelen magával ragadott a sötétség, és zuhanni kezdtem…

21. fejezet

   Hosszú percek teltek el. Heechul kényelembe helyezte magát a széken; fejét hátravetette, lábait kinyújtotta, és ismét egy szál cigit szívogatva élvezte a döbbent és feszült csendet. Én mindeközben őt méregettem, és próbáltam valahogy a bennem uralkodó dühöt lecsillapítani. Legszívesebben nekiugrottam volna, és addig ütöttem vagy fojtogattam volna, amíg bele nem hal. De mivel a falhoz voltam kötözve, ez egyelőre reménytelen volt.

- Mi bajod van velem? – bukott ki belőlem hirtelen a kérdés, mely már a kezdetektől fogva nyomasztott. Heechul lassan, mintha megterhelő lenne számára, végre rám emelte tekintetét, s folytattuk a szempárbajt, amit egyszer már elkezdtünk. Ám ezúttal nem tartott néhány másodpercnél tovább. A mellette lévő – még bontatlan - vodkás üveget elém gurította a lábával, majd egy újabb adag füstöt fújt ki, s csak azután válaszolt.

- Veled az égvilágon semmi bajom…

- Mi az, hogy nincs? Akkor mégis mi a fenéért raboltál el? És minek voltál állandóan ellenséges? – háborodtam fel.

   Miután láttam, hogy nem fog egy hamar felelni, kinyitottam az üveget, és beleittam. Éreztem, ahogy az égető folyadék a torkomat mardosva lassan elér a gyomromig, de nem érdekelt. Bármennyire is volt keserű íze, és bármennyire is utáltam az alkoholt, újból meghúztam.

- Azt hittem, ez nyilvánvaló – mondta végül – Key pasija vagyok, te pedig el akarod venni tőlem. Még szép, hogy nem bírlak.

- Ne, ne, ne, Heechul, elég a hazugságokból! – intettem le – Tudjuk mindketten, hogy te sosem szeretted Keyt.

- Ezt azért nem mondanám… - jegyezte meg mellékesen.

- Jó, oké. Akkor volt egy időszak, amikor szeretted, de történt valami, amitől már csak gyűlölni tudod. Key is szeretett, ez is biztos, de miután rájött, hogy többé nincs rá szükséged, miután érzéketlenné váltál, ő is kiszeretett belőled. Csak azt nem értem, hogy akkor mi a francért vagytok még együtt, és akarjátok elhitetni mindenkivel, hogy…? – de még mielőtt befejezhettem volna, hirtelen újabb gondolat csapott belém, amitől egy kicsit megvilágosodtam – Várjunk csak! Neked Key-vel van bajod!

- Uh, erre hamar rájöttél – jegyezte meg epésen, és a gúny kedvéért meg is tapsolt. Hirtelen felállt, odasétált hozzám, ivott egy kortyot az üvegből, majd visszament a helyére.

- Már csak azt nem értem, miért. Mégis mit követett el, amitől ennyire berágtál, hogy a foglyoddá tetted?

- Találgass! Ha erre rájöttél, a többi is menni fog.

- Ba.zdmeg, Hee, nincs semmi kedvem a hülye játékaidhoz! Komolyan, nem unod még?

- Nem, egyáltalán nem – vigyorgott rám – Igyál! – mutatott a már félig kiürült üvegre, én pedig szót fogadtam.

- Szóval? Elárulod végre? Azt hiszem, igazán megérdemlem, hogy tudjam az igazságot, ha már egyszer meg fogok halni.

- Ki beszélt itt halálról?

- Hát, nyílván nem fogsz életben hagyni. – forgattam meg a szemeimet.

- Nem gondolod, hogy ha meg akartalak volna ölni, már megtettem volna? Félreismertél, Jong, én nem akarlak bántani. Az túl kockázatos lenne, nem akarom ezrek szívét összetörni. Nem vagyok olyan kegyetlen, mint ahogy azt gondolod.

- Akkor meg mik a terveid velem? – kezdtem pánikba esni. Sokkal szívesebben hallottam volna azt, hogy igen, hamarosan végzek veled, többé nem fogod látni a napfényt, itt fogsz elsorvadni ezen a sötét, és büdös helyen, de nem. Nem akart megölni. És ez megrémisztett, mert fogalmam sem volt, hogy mégis mire készül. Merthogy tervezett valamit, abban biztos voltam.

- Akarod tudni az igazat vagy sem? – kanyarodott vissza a témához, ezzel kivágva magát a kérdésem alól, én pedig egy sóhajtás után bólintottam.

   Ismét csend borult közénk, de ezúttal már nem éreztem iránta fenyegetést, félelmet, vagy bármi mást. Most olyan volt, mintha két régen látott barát találkozott volna, és épp egymás életét mesélték volna el. Vajon az alkohol tette meg a hatását vagy tényleg ez volt az igazság? Amint belekezdett életének történetébe, rájöttem, hogy Heechul teljesen más ember, mint amilyennek megismertem.

- Tudod, sosem volt túl jó életem. Sőt! Egyenesen borzalmas gyerekkorom volt! - lassan beszélt, kimérten, mintha most próbálná megfogalmazni a gondolatait, de valójában csak azért tette, hogy felfogjam a szavak jelentését - Az egész azzal kezdődött, hogy anyu nagyon fiatalon lett terhes, egyáltalán nem voltam akkor tervbe véve. Apa el akarta vetetni, de anya hajthatatlan volt. Tudta, bármennyire is felkészületlen egy élet vállalására, nem fogja a saját gyerekét megölni. Apa emiatt nagyon bedühödött, és mivel elég gazdag családból származott, nem mocskolhatta be a hírnevét azzal, hogy elhagyja a terhes feleségét. Miután megszülettem, apa folyamatosan vert minket... – kis szünetet tartott, majd folytatta, míg én némán, felhúzott lábakkal hallgattam őt, és éreztem, ahogy szívem egyre jobban összefacsarodik – Sokszor hallottam anyut sírni mind nappal a konyhában, főzés közben, mind éjjelente álmában. Sokszor hallottam üvölteni, sikoltani, amikor apa egy nadrágszíjjal nekiesett, és addig verte, amíg vérezni nem kezdett. Tudod milyen volt ezt olyan fiatalon látnom, hallanom? Sosem tudom kitörölni azt a jelenetet a fejemből, amikor bedagadt szemekkel, orrából és szájából csöpögő vérrel, véraláfutásos, zúzott sebekkel, megtépázott hajjal sírva kijön a szobából, magához öleli törékeny testem, és azt ígéri, minden rendben lesz. Akkor hittem neki, de most már tudom, hogy ez hazugság volt.

   Heechul dühödten pattant fel a székből, és rúgott bele az ajtóba. Kezeit tarkóján összekulcsolta, és nagyokat lélegzett. Bizonyára felzaklatták a múlt emlékei. Háttal állt nekem, így nem láthattam, vajon sír-e, de tudtam, bármennyire is erős személyiség, ezt ő sem tudja könnyek nélkül elmondani. Most már tudtam, honnan örökölte ezt a kegyetlenséget.

- És tudod mi a legszebb? – fordult felém hirtelen – Hogy ő ezek ellenére is szerette apát. De bár ne tette volna! Bár fogta volna magát, pakolt volna össze, és hagyta volna el! Bár ne várta volna meg, míg apa teszi meg ezt a lépést… Ha képes lett volna rá, ha elég kitartó, akkor még most is élne. De nem volt az, és én sem tudtam őt megmenteni... – ismét elhallgatott, nyelt egy nagyot, közelebb lépett hozzám, majd folytatta – Aztán egy téli napon apa szó nélkül lelépett egy másik nővel. Magunkra hagyott. Hat éves voltam. Áldottam az eget, hogy végre nyugtunk lesz, és békében élhetünk, hogy végre tényleg minden rendbe jön, de tévedtem. Apu tartott el minket, és így, hogy egyedül maradtunk, kisebb házba kellett költöznünk. Anyu hiába dolgozott éjjel-nappal, hiába vállalt el mindenféle munkát, hogy csak egy kevés pénzt is kapjon, nem tudta fizetni a számlákat, és lassan kezdett összeomlani. Előttem sosem mutatta, én mégis láttam, mennyire meggyötört, elkeseredett, és magányos. Ekkor 8 éves voltam, és elhatároztam, hogy bármi áron, de énekes leszek, és sok pénzt fogok keresni, hogy többé ne kelljen ilyen nyomorúságosan élnünk. Ő bíztatott, hogy sose adjam fel ezt az álmomat, hogy ha nagyon akarom, menni fog, és egy szép napon ott fogok állni a színpadon. Ő volt az én őrangyalom, ő volt az egyetlen, akit szerettem, és aki jelentett valamit az életemben. Két évvel később, mikor egyik nap hazaértem, mamám fogadott, könnyes arccal. Nekem elég volt ennyi, és tudtam, feladta. Meghalt. Öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni apa hiányát…

    A végére már egész halkan suttogott, és előttem térdelve zokogott. Közelebb húzódtam hozzá, és megöleltem. Annyira elképesztő és rémisztő volt egyszerre Heechult ilyen állapotban látni. Sosem láttam még sírni, sosem láttam még az érzelmes felét, és sosem beszélt még a múltjáról. Annyi éven át emésztette belülről a gyerekkora, annyi éven át szenvedett, és annyira szerette volna már ezt elmondani valakinek.

   Most már mindent értettem, most már tudtam, mitől vált olyanná, amilyenné. És ezek után teljesen megértettem az ő helyzetét is, de az még mindig nem volt számomra világos, hogy hogyan került a képbe Key.

- Sajnálom, Heechul, tényleg nagyon sajnálom. Hidd el, anyukád most nagyon büszke lenne rád, amiért nem adtad fel az álmaidat!

- Igen, biztosan az. És szomorú, hogy ez történt. De a legborzalmasabb mégis az, hogy mikor megismertem Keyt, úgy véltem, vele végre megtaláltam a nyugalmamat, a boldogságomat, és hogy vele minden rendben lesz. Aztán, már nem is tudom pontosan mikor és hogyan, de eljutott hozzám a hír, hogy ő annak a nőnek a fia, akivel apa anno lelépett…

    Mintha ostorral csaptak volna hátba, mintha egy vödör jéghideg vizet zúdítottak volna a nyakamba, úgy csapott belém a felismerés. Kezeim megálltak a simogatás közben, szívem kihagyott egy ütemet, és döbbenten néztem le az ölemben fekvő Heechulra.

- Miiii? Key a testvéred?

20. fejezet

   Amikor magamhoz tértem, egy sötét szobában találtam magam. Apránként nyitottam ki a szemem, és beletelt néhány percbe, amíg hozzászokott a sötétséghez, de még ezután se tudtam megállapítani, hogy hol vagyok. Csak egy kis ablakot láttam, ahonnét halovány fény szűrődött be. Tehát nappal van. De vajon még aznap délután vagy már másnap? Vajon mennyi ideig voltam ájult állapotban?

   Körbenéztem a helyiségben, de egy poros matracon, és néhány kacaton kívül semmit sem véltem felfedezni. A falakat penész, és grafitik borították, a vakolat már omladozott, és a levegőben terjengő bűz, melyben a doh, az áporodott esővíz, na meg vizelet szaga keveredett, már-már kaparta a torkomat. Mégis hol a jó büdös francban vagyok?

   Próbáltam felállni a földről, de ekkor hirtelen éles fájdalom hasított a nyakamba. Gyorsan odakaptam a kezemet, és egy kis dudort éreztem ott. Ekkor eszembe jutott, hogy mi történt. Heechulnál voltam, és épp beszélgettünk, amikor… leütött? Igen, azt hiszem ez történt. Szóval ő hozott el ide, ő volt az, aki… elrabolt?

   Amikor ez tudatosult bennem, a kétségbeesettség és a pánik azon nyomban eluralkodott rajtam. Ijedtemben felugrottam volna, de valami megakadályozott ebben. Magam elé emeltem kezeimet, és megláttam a köteleket a csuklómra kötve. Ha lehet még jobban megrémültem, lélegzetem felgyorsult, és a szívem még gyorsabban dübörgött mellkasomban. Mint egy őrült, úgy próbáltam letépni magamról „fogva tartóimat”, de mindhiába. Térdre tornásztam magam, és végigtapogatva a köteleket megtudtam, hogy a falból erednek. Rángatni kezdtem, hátha kiesik a falból, de olyan sziklaszilárdan voltak belebetonozva, hogy itt már semmi sem segített volna.

   Felüvöltöttem, és dühömben belerúgtam egyet a falba. Csuklómból vér kezdett csöpögni a sok erőlködéstől, de most ez érdekelt a legkevésbé. Ujjaimmal kaparászni kezdtem a talajt, négykézláb csúsztam-másztam a porban, hátha találok valami éles tárgyat, amivel kiszabadíthatom magam, de semmi. Mintha bezártak volna egy üres térségbe, hogy ott pusztuljak el.

   Hirtelen felpattantam, és úgy próbáltam meg eltépni a láncokat, de nem volt hatásos.

- HEECHUL, A JÓ K.URVA ÉLETBE, ERESSZ EL MOST AZONNAL!!! – ordítottam teli torokból, és lehajoltam egy marék porért, majd nekidobtam a velem szemközti ajtónak.

   Minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy elérjek ahhoz az ajtóig, de mintha csak direkt lett volna úgy, hogy két lépésnél többet ne tudjak megtenni.

- HEECHUL, BA.ZDMEG, ENGEDJ EL!!! NEM HALLOD?! ENGEDJ EL!!! – sikítoztam tovább, ám semmi életjelét nem mutatta annak, hogy itt van.

   Még percekig kiabáltam, rángatóztam, rugdalództam, de minden kiáltásomat elnyelte ez a kis szoba. Kimerülten, sírva rogytam vissza a földre, és vetettem neki hátamat a falnak, majd húztam fel a térdeimet. Remegtem, testem rázkódott, mint a nyárfalevél. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy hogyan szabadulhatnék, és hogy mi fog történni. Szédültem, fejem zúgott, kivert a víz, hányingerem volt a bűztől és a mocsoktól, ami körülvett, arról nem is beszélve, hogy hasam is lüktetett az éhségtől. Szám kiszáradt a folyadék hiány miatt, úgy éreztem, mintha homokot nyeltem volna. Szinte biztos voltam benne, hogy néhány óra múlva már csak egy test fog itt feküdni, és a lelkem a magasban fog magányosan szárnyalni.

*

   Néhány órával később zajt hallottam. Felemeltem a fejemet, és vártam. Lépteket hallottam, amik egyre közelebb és közelebb jöttek, majd kulcscsörgés következett, és kinyílt az ajtó. Nem láttam, ki lépett be, mert miután felkapcsolta a villanyt, fejemet térdeim közé fúrtam.

- Jó estét, Jonghyun! – ismerős volt a hangja, de annyira fáradt volt a testem, annyira gyenge, hogy nem bírtam megmozdulni – Szörnyen nézel ki! – állapította meg, és rosszallóan megcsóválta a fejét.

   Nem válaszoltam, mert erre is képtelen voltam. Halványan érzékeltem, hogy valaki leguggol mellém, és gyengéden az állam alá nyúl, de nem nyitottam ki a szemem. Ezután a csuklómhoz ért, és végigsimított a véresre dörzsölt seben, mire fájdalmasan felnyögtem, és kitéptem kezemet.

- Gyere, igyál egy kicsit, ettől jobban leszel! – suttogta, és egy kis vízzel benedvesítette kicserepesedett ajkaimat. Először tiltakoztam, de végül megadtam magam, és mint akinek az élete múlik rajta, rátapadtam az üvegre, és nagy kortyokban nyeltem le az életmentő folyadékot. Közben rájöttem, hogy ez nem is víz, hanem tömény alkohol, de most ez sem számított.

   Fejemet nekitámasztottam a falnak, és próbáltam egyenletesen lélegezni. Az alkohol mart belülről, és lassan kezdtem érezni a hatását is.

- Most pedig egyél, teljesen kimerültél… - hangja lágy volt, ami nem volt megszokott tőle, és nem tudtam mire vélni. Meglengette orrom előtt a mekiből hozott hamburgert, mire hasam hatalmasat korgott, de makacsul elfordítottam a fejemet. Ismét állam alá nyúlt, hogy maga felé fordítsa az arcomat, de továbbra sem engedelmeskedtem neki.

- Jonghyun, ne legyél makacs! Ha nem eszel, itt fogsz éhen halni, már pedig a halálod nagy veszteség lenne! – még mindig kedvesen beszélt hozzám, és nem hagyta magát. Legszívesebben pillanatok alatt magamba tömtem volna az ételt, de nem akartam elfogadni a segítségét, mert ez egyenlő lett volna azzal, hogy beismertem, hogy veszítettem.

- Mi a jó büdös francot akarsz, Heechul? – förmedtem rá hirtelen, és ráemeltem tekintetem. Meglepődtem, hogy arca milyen közel van hozzám. Szemeim szinte szikrákat szórtak, a düh pillanatok alatt felforrósította testemet, és életet csepegtetett belém.

    Nem válaszolt, csak a kezembe nyomta a szendvicset, majd felállt és elsétált. Először azt hittem, ismét magamra hagy, és már épp kiáltottam volna utána, hogy, ne menjen el, amikor is megtorpant. Becsukta az ajtót, majd a mellette álló széket közelebb húzta, és leült velem szemben.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy kicsikét elbeszélgessünk… Nem igaz?

19. fejezet

   Arcomról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly, ahogy végigmértem Minhot, aki egy szál alsónadrágban állt előttem. Az öröm, a felszabadultság, mely az utóbbi néhány órában eluralkodott rajtam, most egy csapára szertefoszlott, és helyét ismét a rémület és a kétségbeesettség, na meg a kíváncsiság vette át. Döbbenten meredtem szemeibe, és valamiféle magyarázatra vártam, de a sokktól ő sem tudott megszólalni. Nem tudtam, mire véljem ezt, hogy mégis mit jelentsen ez. Talán beárult Heechulnak, vagy titokban van köztük valami? És ha van, mégis mióta? Talán akit azon az éjszakán Hee-vel láttam, Minho volt, és a képek valójában hamisak? És vajon Key is benne volt az egészben, vajon ő is tudott erről az egészről? Vajon mindannyian tudtak róla, és csak a hülyét járatták velem?

   Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. A fejemben megszaporodtak a kérdések, ordítozni kezdtek, és teljesen megszédültem éles hangjuktól. A következő két perc hihetetlen gyorsasággal zajlott le, én mégis úgy éreztem, mintha az egészet egy lassított felvételről néztem volna végig.

   Távolról hallottam Heechul hangját, majd hirtelen megláttam magam előtt. Őt nem érte meglepetésszerűen a jelenlétem, nem zavarodott össze; tisztán gondolkozott és cselekedett. Egy mozdulattal kilökte Minhot az ajtón, majd utána dobálta a ruháit, engem pedig a karomnál fogva berántott a szobába, és levágott az egyik fotelbe. Miután bezárta az ajtót, és arrébb rugdosott néhány holmit, elővett egy szál cigit, rágyújtott és leült velem szemben.

   Lassan, mélyet szívott bele a dohányba, majd ugyanolyan lassan fújta az arcomba a füstöt. Köhögni kezdtem tőle, kezeimmel magam előtt hadonászva próbáltam eloszlatni a mérget, mire szélesen rám vigyorgott. Meglehetősen élvezte a helyzetet, és jól szórakozott rajtam, így még egyszer rám fújta. Ezúttal nem tettem semmit, csak keményen néztem őt és próbáltam aprókat lélegezni, hogy ne kezdjek el újra köhögni. Vártam, hogy végre megszólaljon, miközben azon gondolkoztam, vajon mi a halálért tud mindig ilyen nyugodt maradni?

- Nos… - tette keresztbe a lábát, majd hátradőlt a kanapén, és úgy nézett rám – Mit keresel itt, Jonghyun?

   Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Még mindig sokkoltak a történtek, de muszáj volt végre visszavennem az uralmat a testem felett. Csak néhány perccel később feleltem.

- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy bizonyítékom van arról, hogy megcsaltad Keyt? – kérdeztem pókerarccal. Úgy döntöttem, az eredeti tervnél maradok, és nem veszek tudomást a Minhós dologról.

   Kifújta az utolsó adag füstöt, majd miután elnyomta a cigarettát, egy újabbat vett elő. Végig követtem minden mozdulatát, de fél szememmel folyamatosan arcát figyeltem.

- Hogy mit szólnék hozzá? Megkérdezném, mégis mennyire vagy benne biztos, hogy valódiak és hogy mit akarsz velük tenni. Ja, bocsi, már tudom: meg akarod mutatni Keynek. Akkor megkérdezném, hogy miért nem hozzá mentél először és miért hozzám?

   Azt hittem, nem fog belemenni ebbe a hülye játszadozásba, amit nem értettem, hogy miért kezdtem el, de tévedtem. Meglehetősen szerette az ilyen játékokat, mert tudta, hogy úgyis ő kerül ki belőlük győztesen. Semmiféle tervem nem volt, és épphogy elkezdtük, én már azon gondolkoztam, hogyan szállhatnék ki belőle feltűnés nélkül, de azért folyattam.

- Nem is tudom. Azt hiszem, csak látni akartam a szemeidben a csalódottságot, azt, hogy beismered, hogy vesztettél. Na, meg arra gondoltam, hogy talán beijedsz, és magadtól lépsz vissza, és mondod azt, hogy békén hagyod mindkettőnket.

   Barna szemeit mélyen az enyémbe fúrta, és akarva-akaratlanul egy láthatatlan szempárbajt kezdünk el vívni egymással. Vészjóslóan meredt rám, a gonoszság, a kegyetlenség, mint mindig, most is kiolvasható volt belőle. Kezdtem megszokni ezt a tekintetet, de valahogy még most is borsódzott tőle a hátam. Tudtam, ha a szemeivel ölni tudna, már rég halott lennék, de ezzel én sem voltam másképp.

- Óh, úgy néz ki, kissé félreismertél. Ez annyira elszomorító. Csalódtam benned… – színpadiasan felsóhajtott, de hangjában érződött a gúny, és szája sarkában ott bujkált az a jól ismert fanyar mosoly.

- Igen, most hogy így mondod, lehet, tényleg félreismertelek. De inkább fogalmazzunk úgy, hogy reméltem, hogy van benned még egy kis emberiség, viszont úgy látszik, ez teljesen kihalt belőled. Bár végül is mit várjak magától a megtestesült szörnyetegtől, akibe egy cseppnyi kedvesség sem szorult?

   Most rajtam volt a sor, hogy elmosolyodjak, de továbbra sem néztem el más irányba. Percek óta szemeztünk egymással, és egyikünk sem akarta megadni magát. Heechul nem válaszolt, arcizmai megfeszültek, és rezzenéstelen arccal bámult tovább. Elnyomta a második szál cigarettát is, de nem gyújtott rá egy újabbra. Karját összefonta fedetlen mellkasán, és úgy fürkészett. Egyre félelmetesebbé kezdett válni számomra, és volt egy olyan érzésem, hogy ezzel az utolsó mondatommal átléptem a határokat. Tudtam, hogy felment benne a pumpa, és jobban örültem volna, ha dühöngve nekem esik, de tudta nagyon jól, hogy sokkal rémisztőbb, ha valaki nyugodtnak látszik idegességében.

- De igazad van – folytattam, hogy megtörjem a csendet, majd hozzávágtam a borítékot, amiből kihullottak a képek. Egyszerre fordítottuk el a tekintetünket a másikról – ő a képekre vetett egy pillantást, én pedig a kijárattal néztem farkasszemet – így döntetlennek vettük a párbajt. – Jobb, ha megyek és Keynek is elmondom, hogy mostantól szabad.

   Felálltam, és ugyanazzal a lendülettel az ajtó felé vettem az irányt, de Heechul hirtelen felpattant, és beállva elém, megakadályozott a menekülésemben.

- Fogalmad sincs, hogy mibe keverted bele saját magad! – hajolt közel arcomhoz, én pedig hátrébb léptem. Próbáltam leplezni a félelmemet, de nem tudtam, mennyire sikerült – Mondtam neked, hogy szállj le rólunk, és ne üsd bele az orrod semmibe, de nem hallgattál rám. Nagy hiba volt.

- Mássz már ki a képemből, büdös a szád! – fintorodtam el, és elléptem előle, így pont háttal kerültem neki.

- Annyira sajnállak, Jonghyun, komolyan. A szerelem öl, butít és nyomorba dönt. És veled pont ez történt. Totálisan megszállott lettél, és bármennyire is próbálsz szabadulni, sehogy sem megy. Ez borzasztó! Ilyenkor kell az okosabbra, a tapasztaltabbra hallgatni, aki egy pofonnal útba igazít, de neked sajnos ez nem használt. Pedig én tényleg csak jót akartam. De ha valami kudarcba fullad, akkor mindig van egy másik választás, egy B terv is, nem igaz?

- És mi lenne az a híres B terv?  - kérdeztem, de bármit is válaszolt, nem hallottam, mert csak egy ütést éreztem a tarkómon, és minden elsötétült….

18. fejezet

   A hátralévő pár óra, na meg a következő nap iszonyat lassan telt el, hogy az estéről már ne is beszéljünk. Hiába próbáltam magam akármivel lekötni; hiába raktam rendet a szobámban, hiába néztem filmet és különböző videókat, hiába hallgattam zenét, gyakoroltam a legújabb koreográfiánkat és a dalokat, a gondolataim újra és újra az este körül forogtak. Szívem százszorosára gyorsult, amint eszembe jutott, hogy hamarosan mindennek vége, és előttem lesz a mérhetetlen boldogság.

   A srácok kora reggel elmentek, hisz hétvége volt, és ilyenkor mindannyian a családunkkal, a barátainkkal töltjük az időt, de ez alkalomból én kivétel voltam. Így, hogy üres volt a ház, még lassabban vánszorgott az óra mutatója egyik számról a másikra. De végül lassan besötétedett, és Minho is beült az autójába.

    Ismét magamra maradtam. A csend, ami körülvett, teljesen kikészített. Szinte éreztem a levegőben a saját idegességemet, ami ott vibrált körülöttem. Már-már fojtogatott a feszültség, így muszáj volt kimennem levegőzni az erkélyre. Jól esett a hűvös szellő, ami arcomba fújt. Lehunytam szemeimet, és nagyot szippantottam belőle. A hidegség végigcikázott testemen, és egy pillanatra úgy éreztem, minden gond, minden kétely, minden fájdalom elszáll belőlem.

   Amikor kinyitottam barna íriszemet, az ég mosolyogva nézett le rám. Ezer csillag ragyogott odafent a Hold vakító udvarában, én pedig visszamosolyogtam. Valahogy most sokkal szebbnek és gyönyörűbbnek láttam a világot. Azt hiszem, végre megpillantottam azt a bizonyos fényt az alagút végén, és sokkal erőteljesebben haladtam felé, mint bármikor. Az öröm lassan eloszlatta az ereimben csörgedező fájdalmat, és úgy éreztem, mintha teljesen újjászületnék.

    Fejemben egyre csak Key arca jelent meg, ahogy magához ölel és megcsókol, és soha nem enged el.

    „Már csak néhány óra, és együtt leszünk…” – gondoltam, majd egy nagy sóhaj kíséretében visszabattyogtam a lakásba.


*MINHO POV*

   Mielőtt elindultam volna, még egyszer megkérdeztem Jonghyuntól, hogy biztos ezt akarja-e, de nem gondolta meg magát. Gyorsan magamhoz öleltem, ő pedig sok szerencsét kívánt, majd beszálltam az autómba, és elhajtottam.

    Görcsösen fogtam a kormányt, gyomrom apró gombóccá zsugorodott össze. Egyáltalán nem féltem Heechultól, és attól sem, hogy lebukok, mert ha ez meg is történt volna, én biztosan nem kerülök bajba. De attól már egyenesen rettegtem, hogy ha eljutnak hozzá azok a képek, Jongnak vagy Keynek baja esik. Megfordult a fejemben, hogy esetleg visszafordulok, és nem csinálom meg, de tudtam, hogy akkor ő maga menne el, ami sokkal veszélyesebb.

   Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy kis híján elmentem a szórakozóhely mellett. Nem messze leparkoltam, és vártam. Annyira rosszul éreztem magam, hogy a saját barátomat – mert Hee-vel mondhatni jóban voltunk – hátba szúrom. Talán ha több időt kaptam volna gondolkodni, elő tudtam volna állni valami ötlettel, de most már mindegy volt.

   Teltek a percek, én pedig már kezdtem azt hinni, hogy rossz helyre mentem, amikor is egy nagyobb furgon megállt a bejárat előtt. A fiúk egyből rohantak is be, hogy senki ne lássa meg őket, kivéve Heechult, aki még percekkel azután is kint ácsorgott, hogy az autó elhajtott.

   Bekapcsoltam a fényképezőgépet, és résen voltam. Tenyerem nyirkos volt az idegességtől, homlokomon és hátamon egyaránt izzadságcseppek gyöngyöződtek. Kezem remegett, annyira koncentráltam, hogy rendesen tartsam azt a nyavalyás gépet. A lélegzetemet visszafojtottam, mintha attól félnék, hogy meghallják a lihegésemet.

   Eleinte furcsálltam, hogy Heechul nem csatlakozott rögtön a többiekhez, de nem kellett sokat várnom, és rájöttem, hogy mi volt ennek az oka. Ott volt az a srác, akiről Jonghyun mesélt. Megölelték, majd megcsókolták egymást, és kéz a kézben besétáltak az épületbe. Én pedig minden egyes mozdulatot képes voltam lefotózni. Abban a pillanatban undorodtam magamtól, és majdnem kihajítottam a gépet a kocsiból. Mégis miért csinálom én ezt? Miért keverem bajba azt, aki nekem nem is ártott? Miért én nyitom ki előttük a Boldogság kapuját, ha tudom, hogy nekem abból úgysem lesz részem? Ha fáj látnom az örömüket, akkor miért teszem ezt? Talán mert jobban fáj látnom a szenvedését, a gyötrődését? Igen, azt hiszem sokkal borzalmasabb sírni látni, mint vidámnak. Ez lenne a szerelem? Mindent megtenni a másikért, még akkor is, ha ő ezt nem képes viszonozni?

   De még mielőtt újabb eszmefuttatást vezethettem volna le, néhány könnycseppel a szememben elindítottam a motort, és elhagytam a helyet.

* JONGHYUN POV*
    Már éjfél is elmúlt, amikor kulcscsörgést hallottam. Tudtam, hogy Minho az, ezért felpattantam, és villámsebességgel vágtattam a bejárati ajtóhoz. Mire odaértem, ő már be is jött.

- Na? Sikerült? – támadtam le egyből, mire ijedtében egy hatalmasat ugrott.

- Ó, Jonghyun! Már azt hittem, hogy alszol! – mondta kissé meglepetten, majd látva rajtam az izgatottságot, a kezembe nyomta a fényképezőgépemet.

    Nem vártam meg, hogy akármit is mondjon. Visszarohantam a nappaliba, és levetettem magam a kanapéra. Bekapcsoltam a fényképezőt, és végignéztem a képeket. Hirtelen kavarogni kezdtek bennem az érzések. Arcomra ördögi vigyor ült, és gondolatban már pezsgőt bontottam, de ugyanakkor kissé el is keseredtem. Egyrészt, mert tudtam, hogy Key valamikor szerette Heechult, és több mint valószínű, hogy ő már akkor is csak kihasználta. Másrészt nem fért a tudatomba, hogy ő miért kaphat meg akárkit? Én csak egy valakit akarok már évek óta, és rengeteg szenvedés kellett hozzá, hogy némi remény megcsillanjon, de ő… Neki csak egy szavába kerül, és ezrek hevernek a lábai előtt. Miért? Miben jobb ő, mint én, mennyivel másabb akárkinél? Mit tud ő, amit én nem? Miért ő úszhat a szeretetben, amikor ő egy álszent?

   Hirtelen arra eszméltem fel, hogy valami forróság csorog rá kézfejemre, és mely szinte lyukat éget bőrömbe. Ujjaimmal gyorsan szememhez kaptam, hogy letöröljem a könnyeimet. Nem akartam sírni, legalábbis nem Minho előtt – de amint körbenéztem a szobában, rájöttem, hogy egyes egyedül vagyok. Vajon mikor lépett le?

    Nem tudtam abbahagyni a sírást. Zokogtam, akár egy kisgyermek, akitől elvették a játékát. Boldog voltam, de valahol legbelül mégis összetört és magányos. Talán azért volt ez így, mert csak most jöttem rá, mennyi elvesztegetett évet hagytam magam mögött. Csak most tudatosult bennem, hogy évek óta reménytelenül vagyok szerelmes, s hogy ezek az évek valójában mennyire gyötrelmesek és kínzóak voltak. Egy vagy két év? Három? Kevésnek tűnnek, én mégis úgy érzem, mintha már évezredek teltek volna el.

    „De már nem sok van hátra, igaz? Hamarosan lezárul ez a szakasz, és akkor végre mi ketten örökké egymáséi lehetünk, ugye? Ugye így lesz, Key?” – suttogtam magam elé, majd szemeim hirtelen lecsukódtak, s elnyomott az álom.

*

    Izgatottan rohantam fel a lépcsőn a fotókkal a kezemben. Délután lehetett, legalábbis én erre tippeltem, de a nagy lelkesedésben teljesen elveszítettem az időérzékemet. A nyugtalanság és az öröm oly mértékben kavargott bennem, hogy képtelen voltam megvárni, míg a lift megérkezik.

    A térdeimre támaszkodtam, miközben kifújtam magam, majd az ajtóhoz sétáltam és remegő ujjakkal megnyomtam a csengőt. Majd’ szétfeszített az ideg, legszívesebben betörtem volna az ajtót, Heechul képébe vágtam volna a bizonyítékokat, és vigyorogva közöltem volna vele, hogy a játszma ezennel véget ért, hogy veszített.

   Motoszkálást hallottam a másik oldalon, majd kattant a zár, én pedig már mutattam volna fel a borítékot, melyben az igazság lapult, de legnagyobb meglepetésemre nem ő nyitott ajtót.

- Minho…?

17. fejezet

   Amint beléptünk a közös házunkba, berohantam a szobámba, és bezárkóztam a fürdőbe, hogy a kezemet rendbe tegyem. Nagyon reméltem, hogy a srácok nem vették észre a karmolást és azt, hogy véres a pólóm, ugyanis még semmiféle kamusztorit nem találtam ki, ha esetleg megkérdeznék, mi történt. Nem akartam nekik elmesélni, hogy Heechullal volt szerencsém összefutni és hogy megfenyegetett, mert nem voltam benne biztos, hogy hinnének nekem. Na meg persze nem akartam nekik elmesélni, hogy mire készülök.

   Gyorsan lemostam a megszáradt vért, majd egy alapos fertőtlenítés után, bekötöztem. Felkaptam egy hosszú ujjú felsőt, hogy az is takarja valamennyire a kötést, majd leültem a földre, hátamat nekivetettem a fürdőkádnak és gondolkozni kezdtem.

   Alig telt el néhány perc, mikor kopogtak. A szívem majd’ kiugrott a helyéről ijedtemben, és körülbelül a harmadik kopogás után jutott el a tudatomig, hogy esetleg nem ártana kinyitni. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy Heechul áll az ajtó túloldalán – ettől a gondolattól hideg borzongás futott végig a testemen. Aztán eszembe jutott, hogy a srácok itt vannak, így tuti nem lehet ő.

   Megkönnyebbültem, amikor Minho állt velem szemben. Szó nélkül álltam félre az ajtóból, és engedtem be, ő pedig szó nélkül jött be és foglalt helyet az ágyamon.

- Mi járatban errefelé? – kérdeztem meg, ugyanis teljesen elfelejtettem, hogy neki beszéltem egyedül a tervemről.

- Azt hiszem, tudod nagyon jól. – felelte sejtelmesen, ugyanakkor értetlenül is, nekem meg egyből beugrott minden.

- Ja, igen, persze! – vakartam meg a fejemet, majd leültem mellé és ránéztem - Hát segítesz?

- Igen, igen… azt hiszem, igen… De csak mert szeretlek, és abban reménykedem, hogy kiderül, talán nem csak Hee volt a bűnös. Tényleg bírom Keyt, és tudom, hogy neked nem lenne jó, ha fájdalmat okozna, ha kiderülne, hogy ez az egész ellened szólt, de remélem, hogy ez észhez térítene, és végre teljesen kivernéd őt a fejedből!

- Talán tudsz valamit? – ráncoltam össze a homlokon.

- Nem, dehogyis, akkor már azt elmondtam volna neked, de a remény hal meg utoljára…

- Minho, kérlek, tudod, hogy én…

- Ne, ne mondd ki! – fordult felém, és ujját a számra csúsztatta – Hagyd meg nekem ezt az illúziót, kérlek. Lehet, másként nem segítenék neked.

- Jól van… – sóhajtottam fel, majd csend telepedett közénk.

   Teljesen magamra ismertem Minho személyében. Ugyanolyan megszállott volt, mint én, ugyanolyan örök álmodozó, mint én, ugyanolyan szerelmes, mint én, azzal a különbséggel, hogy míg ő tudta, reménytelen a helyzet, addig az én helyzetem javulni látszott. Sajnáltam őt, amiért nem tudom szeretni, de mint tudjuk, az érzelmeket nem lehet irányítani.

   Összeszorult a szívem, ahogy a fakó barna szemeiben mérhetetlen fájdalmat, hiányt és szomorúságot pillantottam meg. Szerettem volna ezt a bánatot kiirtani belőle, szerettem volna minden fájdalmát megszűntetni, de tudtam, hogy képtelen lennék rá. Ahogy ő nem tudna boldoggá tenni, úgy én se tudnám őt megszabadítani a kín köteleitől.

- Mit kéne tennem? – törte meg a csendet, majd elkapta tekintetét és kinézett az ablakon.

- Öhm… Heechul és az egész Super Junior holnap este bulizni mennek, hogy megünnepeljék eddigi győzelmeiket…. – mondtam, miközben előkotortam a fényképezőgépemet, és a kezébe nyomtam - Azt akarom, hogy kövesd őket, és készíts pár képet róla meg arról a másik fazonról. Én sajnos nem mehetek, mert tudja, hogy figyelem őt, viszont ti ketten jóban vagytok, és nem gyanakszik rád.

- Ennyi?

- Igen, a többi már az én dolgom.

- Oké, de honnan tudod, hogy az a csávó is ott lesz? Nem zártkörű rendezvény lesz?

- Attól még, hogy zártkörű, akármelyik ismerősét meghívhatja. És mivel szórakozni fognak, és Key nem ér rá, mert a hétvégét a szüleivel tölti, és tudjuk, hogy Heechul nem az a hűséges típus, ezért biztos vagyok benne, hogy ott lesz.

- Oké… És aztán? Megmutatod neki a képeket? Honnan tudod, hogy meg fog hátrálni és visszalép? Honnan tudod, hogy nem száll veled harcba, hogy nem fog…? Ha bármi bajod esik, az az én hibám lesz, mert én csináltam azokat a képeket, én indítom el a lavinát…

- Minho! Ne gondolj ilyenekre, mert semmi bajom nem származhat! Ha ennyire félsz, nem kell elvállalnod, mondtam. Ha bármi gond lesz, az csakis az én hibám, nem a tiéd, oké? Szóval ne legyen bűntudatod! Nem hiszem, hogy Heechul vissza tudna vágni, hisz mi értelme lenne? Ha nekem akar rosszat, máshogy is el tudja intézni, hisz ő se gyerek, hogy ilyen hülyeségeket csináljon. Felnőtt ember, nem hiszem, hogy olyannal feküdne le, akit még csak nem is szeret. Ez elég szánalmasan hangzik.

- Szánalmas, de használ. Már bocsánat, de elég nagy fájdalmat okoz neked így, nem? Meg különben is: mi van, ha nem veled van baja, hanem Keyvel? Mi van, ha Key ártott neki valamit, amit így bosszul meg?

- Akkor Heechul egy hülye, és készülhet arra, hogy én is bosszút fogok rajta állni! – rántottam vállat – De mindegy is, nem akarok találgatni, mert már belefáradtam. Szóval a lényeg, hogy csinálj néhány képet, majd hozd el őket, a többit pedig hagyd rám és ne idegeskedj.

- Rendben, te tudod. – egyezett bele végül – Érted megteszem, de kérlek, nagyon vigyázz magadra, oké? Nem akarom, hogy bajod essen, egyikkőtöknek sem! - nézett mélyen a szemembe, majd közelebb csúszott hozzám, és egy apró csókot hintett ajkaimra.

   Nem hőköltem hátra, az talán nem lett volna jó döntés, de visszacsókolni sem csókoltam vissza.

H   Halványan elmolyosodott, majd felállt az ágyról, és kisétált a szobámból. Boldogan, mégis izgatottan dőltem hátra az ágyon, és sóhajtottam egy nagyot. Már nem volt más hátra, mint várni, ami életem egyik legnehezebb kihívása volt.

16. fejezet

   Egy hosszú és álmatlan éjszaka vette kezdetét. Bármennyire is fárasztó és kimerítő volt ez a nap, nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam jobb-balra az ágyamban, miközben ezer meg ezer gondolat cikázott a fejemben. Vajon sikerülni fog? Vajon ha lesz bizonyítékom, Heechul végre leszáll Keyről és akkor mi ketten boldogan élhetünk? Akkor végre együtt lehetünk? Akkor majd nem kell többé titkolnom, hogy szeretem, akkor nem kell már többé vágyakoznom utána, és akkor minden álmom valósággá válik? Akkor majd minden percben csókolhatom édes ajkait, simogathatom puha bőrét, hallhatom szíve ütemes és nyugodt dobogását? Bárcsak eljönne már ez a pillanat, bárcsak ott tarthatnánk, amikor kettőnk szerelme végre beteljesül!

   Ahogy így gondolkoztam, szívem egyre hevesebben vert, ajkaim mosolyra húzódtak, és valami kellemes melegség borult testemre. És ahogy megjelent szemeim előtt Key ragyogó arca, lassan elnyomott az álom…

*

- NE LEGYEN MÉG EGY ILYEN ALKALOM, ÉRTHETŐ VOLTAM?! – dühös tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, haragja szinte perzselte a bőrömet.

- Igen, megértettem, többet nem fordul elő! – nyeltem egy nagyot, majd felálltam a székből – Még egyszer bocsánat! – meghajoltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam az irodát.

   Nagyot sóhajtva dőltem neki a falnak, majd fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Délután volt, és épp túléltem a menedzserem ordítozását, amit a tegnapi napért kaptam. Azt hittem, Onew csak szórakozott azzal, hogy hívjam fel, hisz eddig minden alkalommal megtette helyettem. Úgy néz ki, nem csak én változtattam apróságokon. Így sajnos voltam olyan balszerencsés, hogy személyesen kellett elviselnem egy fél órán át tartó leszidást.

   Egy apró mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy lassan minden vágyam beteljesül, és futva indultam meg a próbaterem felé, ahol a srácok már ezerrel gyakorolták a legújabb koreográfiánkat.

*

   Ismét sötétedett, amikor végre hazafelé vehettük az irányt. Büntetésből a fiúk megparancsolták, hogy én zárjam be a tánctermet, és hogy még jobban megszívassanak, még a liftnél sem vártak meg. Mivel lusta voltam, nem vállaltam be a lépcsőt, hanem megvártam, míg a felvonó ismét megérkezik az emeletre.

   Alig telt el néhány perc, valaki megállt mellettem. Heechul volt az. Normál esetben pánikba estem volna, és valamilyen ürüggyel elhúztam volna a csíkot, de most semmi ilyen nem fordult meg bennem. Csak álltam ott, a legnagyobb nyugalommal, és vártam.

- Üdv Jonghyun! – köszönt illedelmesen egy fél mosollyal az arcán, mikor néhány perc némaság után észrevette, hogy nem futottam el előle.

- Hello, Heechul! – köszöntem neki vissza, szintén mosolyogva. A szemem sarkából láttam, ahogy arckifejezése teljesen megváltozik, ahogy az idegesség némi kíváncsisággal átveszi a helyét. Nem számított arra, hogy ezt fogom tenni, hisz tudta, hogy mennyire félek tőle, hogy amikor egy légtérbe kerülünk, én mindig menekülőre fogom, amin ő persze jót nevethet magában. Nem tudom, mikor párolgott el belőlem a rémület, de már semmi nyoma sem látszódott.

   Heechult láthatólag teljesen felhúzta, hogy ez egyszer nem „uralkodik” felettem. Nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne nézzen rám és csináljon ki a tekintetével. Egyedül csak azért nem esett nekem, mert mögöttünk jött-mentek az emberek, és mindenki úgy tudta, remek barátok vagyunk. Csakhogy én már kezdtem megelégelni ezt az örökös játszadozást, és abban a szent percben elhatároztam, hogy többé nem fogok úgy tenni, mint aki kedveli őt.

   Amint megérkezett a lift, mindketten beszálltunk, és elindultunk lefelé. Nem szóltunk egymáshoz, de ez nem tartott sokáig.

- Mi ez a jókedv, Jong? – kérdezte komor hangon, és próbált nyugalmat csempészni belé, de még így is szinte kézzel tapintható volt nemtetszése.

- Talán nekem nem lehet okom az örömre? – kérdeztem vissza anélkül, hogy ránéztem volna. Nem tudom, mi ütött belém, de azzal, hogy nem féltem tőle, bátrabb lettem. Most már visszamertem neki szólni, most már szabadnak éreztem a lelkemet, most már valahogy olyan volt, mintha nem lennének előttem akadályok.

- Pontosan. Neked nincs jogod a boldogsághoz! – morogta, majd dühtől eltorzult arcával felém fordult. Ugyanazzal a higgadtsággal, mint eddig, én is ránéztem, és álltam a tekintetét - Mitől lettél hirtelen ennyire bátor, hmm? Remélem, nem sántikálsz semmiben, mert esküszöm, te fogsz rosszul járni!

- Én azt nem hinném… - eresztettem meg egy vigyort, és lassan újra előre meredtem.

- Na, idefigyelj, mert nem mondom el még egyszer! – hirtelen nekilökött a falnak, ujjaival átkulcsolta mindkét csuklómat, és a fejem mellé szorította őket. Testét az enyémnek passzírozta, és olyan erővel nyomott neki, hogy alig kaptam levegőt – Bármit is teszel, haszontalan, mert Key az enyém, és örökké az is marad!

- Az lehet, hogy eddig a tiéd volt, de a szíve mindig is hozzám fűződött. Nem hallottad még azt a mondást, hogy a szerelem mindent legyőz? Hamarosan megszabadítom Keyt tőled, bármivel is láncoltad eddig magadhoz… - vágtam vissza, ami nagy hiba volt. Szemei szinte már vérben forogtak a méregtől, és körmeivel mélyen belevájt alkaromba. Kis híján felordítottam a fájdalomtól; össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne üvöltsek fel. De nem hagytam magam, nem hagytam, hogy győzzön - Rajtad fogom tartani a szemem, Kim Heechul! Bármit is titkolsz, le foglak leplezni!

- Nem is tudod, mekkorát vétkeztél azzal, hogy ezt mondtad! – felelte, és éreztem benne a fenyegetést, majd gúnyos hangnemben folytatta - Meg kéne, hogy öljelek, de hogy lásd, milyen jószívű vagyok, adok még egy esélyt! Ne kelljen többször figyelmeztetnem: szállj le róla! Nem látod, hogy én csak meg akarlak óvni, Kim Jonghyun? – vágott ártatlan arcot, majd egészen közel hajolt hozzám, és egy apró puszit hintett ajkaimra.

   A félelem varázsütésre visszatért; egész testemben reszketni kezdtem, és szinte teljesen lebénultam. Heechul ugyanolyan kegyetlennek, és borzalmasnak tűnt, mind eddig. Úgy éreztem, mintha magával a Halállal néznék farkasszemet. Csak most kezdtem igazán felfogni, hogy Heechul valójában mennyire veszélyes, és hogy az a titok, amit rejteget, tényleg végzetes lehet számomra. De nem állhatok le, mert ha megteszem, Keynek esik baja.

   Abban a pillanatban elengedett, amint a lift ajtó kinyílt, és egy gúnyos mosollyal az arcán kisétált onnét. Fájon kaptam a csuklómhoz, és szorítottam meg erősen, hogy elálljon a vérzés, miközben megrémült arccal néztem, ahogy elmegy. Heechul és köztem elkezdődött egy élet-halál harc, de hogy melyikünk fog életben maradni, az egyelőre ismeretlen volt….