21. fejezet

   Hosszú percek teltek el. Heechul kényelembe helyezte magát a széken; fejét hátravetette, lábait kinyújtotta, és ismét egy szál cigit szívogatva élvezte a döbbent és feszült csendet. Én mindeközben őt méregettem, és próbáltam valahogy a bennem uralkodó dühöt lecsillapítani. Legszívesebben nekiugrottam volna, és addig ütöttem vagy fojtogattam volna, amíg bele nem hal. De mivel a falhoz voltam kötözve, ez egyelőre reménytelen volt.

- Mi bajod van velem? – bukott ki belőlem hirtelen a kérdés, mely már a kezdetektől fogva nyomasztott. Heechul lassan, mintha megterhelő lenne számára, végre rám emelte tekintetét, s folytattuk a szempárbajt, amit egyszer már elkezdtünk. Ám ezúttal nem tartott néhány másodpercnél tovább. A mellette lévő – még bontatlan - vodkás üveget elém gurította a lábával, majd egy újabb adag füstöt fújt ki, s csak azután válaszolt.

- Veled az égvilágon semmi bajom…

- Mi az, hogy nincs? Akkor mégis mi a fenéért raboltál el? És minek voltál állandóan ellenséges? – háborodtam fel.

   Miután láttam, hogy nem fog egy hamar felelni, kinyitottam az üveget, és beleittam. Éreztem, ahogy az égető folyadék a torkomat mardosva lassan elér a gyomromig, de nem érdekelt. Bármennyire is volt keserű íze, és bármennyire is utáltam az alkoholt, újból meghúztam.

- Azt hittem, ez nyilvánvaló – mondta végül – Key pasija vagyok, te pedig el akarod venni tőlem. Még szép, hogy nem bírlak.

- Ne, ne, ne, Heechul, elég a hazugságokból! – intettem le – Tudjuk mindketten, hogy te sosem szeretted Keyt.

- Ezt azért nem mondanám… - jegyezte meg mellékesen.

- Jó, oké. Akkor volt egy időszak, amikor szeretted, de történt valami, amitől már csak gyűlölni tudod. Key is szeretett, ez is biztos, de miután rájött, hogy többé nincs rá szükséged, miután érzéketlenné váltál, ő is kiszeretett belőled. Csak azt nem értem, hogy akkor mi a francért vagytok még együtt, és akarjátok elhitetni mindenkivel, hogy…? – de még mielőtt befejezhettem volna, hirtelen újabb gondolat csapott belém, amitől egy kicsit megvilágosodtam – Várjunk csak! Neked Key-vel van bajod!

- Uh, erre hamar rájöttél – jegyezte meg epésen, és a gúny kedvéért meg is tapsolt. Hirtelen felállt, odasétált hozzám, ivott egy kortyot az üvegből, majd visszament a helyére.

- Már csak azt nem értem, miért. Mégis mit követett el, amitől ennyire berágtál, hogy a foglyoddá tetted?

- Találgass! Ha erre rájöttél, a többi is menni fog.

- Ba.zdmeg, Hee, nincs semmi kedvem a hülye játékaidhoz! Komolyan, nem unod még?

- Nem, egyáltalán nem – vigyorgott rám – Igyál! – mutatott a már félig kiürült üvegre, én pedig szót fogadtam.

- Szóval? Elárulod végre? Azt hiszem, igazán megérdemlem, hogy tudjam az igazságot, ha már egyszer meg fogok halni.

- Ki beszélt itt halálról?

- Hát, nyílván nem fogsz életben hagyni. – forgattam meg a szemeimet.

- Nem gondolod, hogy ha meg akartalak volna ölni, már megtettem volna? Félreismertél, Jong, én nem akarlak bántani. Az túl kockázatos lenne, nem akarom ezrek szívét összetörni. Nem vagyok olyan kegyetlen, mint ahogy azt gondolod.

- Akkor meg mik a terveid velem? – kezdtem pánikba esni. Sokkal szívesebben hallottam volna azt, hogy igen, hamarosan végzek veled, többé nem fogod látni a napfényt, itt fogsz elsorvadni ezen a sötét, és büdös helyen, de nem. Nem akart megölni. És ez megrémisztett, mert fogalmam sem volt, hogy mégis mire készül. Merthogy tervezett valamit, abban biztos voltam.

- Akarod tudni az igazat vagy sem? – kanyarodott vissza a témához, ezzel kivágva magát a kérdésem alól, én pedig egy sóhajtás után bólintottam.

   Ismét csend borult közénk, de ezúttal már nem éreztem iránta fenyegetést, félelmet, vagy bármi mást. Most olyan volt, mintha két régen látott barát találkozott volna, és épp egymás életét mesélték volna el. Vajon az alkohol tette meg a hatását vagy tényleg ez volt az igazság? Amint belekezdett életének történetébe, rájöttem, hogy Heechul teljesen más ember, mint amilyennek megismertem.

- Tudod, sosem volt túl jó életem. Sőt! Egyenesen borzalmas gyerekkorom volt! - lassan beszélt, kimérten, mintha most próbálná megfogalmazni a gondolatait, de valójában csak azért tette, hogy felfogjam a szavak jelentését - Az egész azzal kezdődött, hogy anyu nagyon fiatalon lett terhes, egyáltalán nem voltam akkor tervbe véve. Apa el akarta vetetni, de anya hajthatatlan volt. Tudta, bármennyire is felkészületlen egy élet vállalására, nem fogja a saját gyerekét megölni. Apa emiatt nagyon bedühödött, és mivel elég gazdag családból származott, nem mocskolhatta be a hírnevét azzal, hogy elhagyja a terhes feleségét. Miután megszülettem, apa folyamatosan vert minket... – kis szünetet tartott, majd folytatta, míg én némán, felhúzott lábakkal hallgattam őt, és éreztem, ahogy szívem egyre jobban összefacsarodik – Sokszor hallottam anyut sírni mind nappal a konyhában, főzés közben, mind éjjelente álmában. Sokszor hallottam üvölteni, sikoltani, amikor apa egy nadrágszíjjal nekiesett, és addig verte, amíg vérezni nem kezdett. Tudod milyen volt ezt olyan fiatalon látnom, hallanom? Sosem tudom kitörölni azt a jelenetet a fejemből, amikor bedagadt szemekkel, orrából és szájából csöpögő vérrel, véraláfutásos, zúzott sebekkel, megtépázott hajjal sírva kijön a szobából, magához öleli törékeny testem, és azt ígéri, minden rendben lesz. Akkor hittem neki, de most már tudom, hogy ez hazugság volt.

   Heechul dühödten pattant fel a székből, és rúgott bele az ajtóba. Kezeit tarkóján összekulcsolta, és nagyokat lélegzett. Bizonyára felzaklatták a múlt emlékei. Háttal állt nekem, így nem láthattam, vajon sír-e, de tudtam, bármennyire is erős személyiség, ezt ő sem tudja könnyek nélkül elmondani. Most már tudtam, honnan örökölte ezt a kegyetlenséget.

- És tudod mi a legszebb? – fordult felém hirtelen – Hogy ő ezek ellenére is szerette apát. De bár ne tette volna! Bár fogta volna magát, pakolt volna össze, és hagyta volna el! Bár ne várta volna meg, míg apa teszi meg ezt a lépést… Ha képes lett volna rá, ha elég kitartó, akkor még most is élne. De nem volt az, és én sem tudtam őt megmenteni... – ismét elhallgatott, nyelt egy nagyot, közelebb lépett hozzám, majd folytatta – Aztán egy téli napon apa szó nélkül lelépett egy másik nővel. Magunkra hagyott. Hat éves voltam. Áldottam az eget, hogy végre nyugtunk lesz, és békében élhetünk, hogy végre tényleg minden rendbe jön, de tévedtem. Apu tartott el minket, és így, hogy egyedül maradtunk, kisebb házba kellett költöznünk. Anyu hiába dolgozott éjjel-nappal, hiába vállalt el mindenféle munkát, hogy csak egy kevés pénzt is kapjon, nem tudta fizetni a számlákat, és lassan kezdett összeomlani. Előttem sosem mutatta, én mégis láttam, mennyire meggyötört, elkeseredett, és magányos. Ekkor 8 éves voltam, és elhatároztam, hogy bármi áron, de énekes leszek, és sok pénzt fogok keresni, hogy többé ne kelljen ilyen nyomorúságosan élnünk. Ő bíztatott, hogy sose adjam fel ezt az álmomat, hogy ha nagyon akarom, menni fog, és egy szép napon ott fogok állni a színpadon. Ő volt az én őrangyalom, ő volt az egyetlen, akit szerettem, és aki jelentett valamit az életemben. Két évvel később, mikor egyik nap hazaértem, mamám fogadott, könnyes arccal. Nekem elég volt ennyi, és tudtam, feladta. Meghalt. Öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni apa hiányát…

    A végére már egész halkan suttogott, és előttem térdelve zokogott. Közelebb húzódtam hozzá, és megöleltem. Annyira elképesztő és rémisztő volt egyszerre Heechult ilyen állapotban látni. Sosem láttam még sírni, sosem láttam még az érzelmes felét, és sosem beszélt még a múltjáról. Annyi éven át emésztette belülről a gyerekkora, annyi éven át szenvedett, és annyira szerette volna már ezt elmondani valakinek.

   Most már mindent értettem, most már tudtam, mitől vált olyanná, amilyenné. És ezek után teljesen megértettem az ő helyzetét is, de az még mindig nem volt számomra világos, hogy hogyan került a képbe Key.

- Sajnálom, Heechul, tényleg nagyon sajnálom. Hidd el, anyukád most nagyon büszke lenne rád, amiért nem adtad fel az álmaidat!

- Igen, biztosan az. És szomorú, hogy ez történt. De a legborzalmasabb mégis az, hogy mikor megismertem Keyt, úgy véltem, vele végre megtaláltam a nyugalmamat, a boldogságomat, és hogy vele minden rendben lesz. Aztán, már nem is tudom pontosan mikor és hogyan, de eljutott hozzám a hír, hogy ő annak a nőnek a fia, akivel apa anno lelépett…

    Mintha ostorral csaptak volna hátba, mintha egy vödör jéghideg vizet zúdítottak volna a nyakamba, úgy csapott belém a felismerés. Kezeim megálltak a simogatás közben, szívem kihagyott egy ütemet, és döbbenten néztem le az ölemben fekvő Heechulra.

- Miiii? Key a testvéred?