20. fejezet

   Amikor magamhoz tértem, egy sötét szobában találtam magam. Apránként nyitottam ki a szemem, és beletelt néhány percbe, amíg hozzászokott a sötétséghez, de még ezután se tudtam megállapítani, hogy hol vagyok. Csak egy kis ablakot láttam, ahonnét halovány fény szűrődött be. Tehát nappal van. De vajon még aznap délután vagy már másnap? Vajon mennyi ideig voltam ájult állapotban?

   Körbenéztem a helyiségben, de egy poros matracon, és néhány kacaton kívül semmit sem véltem felfedezni. A falakat penész, és grafitik borították, a vakolat már omladozott, és a levegőben terjengő bűz, melyben a doh, az áporodott esővíz, na meg vizelet szaga keveredett, már-már kaparta a torkomat. Mégis hol a jó büdös francban vagyok?

   Próbáltam felállni a földről, de ekkor hirtelen éles fájdalom hasított a nyakamba. Gyorsan odakaptam a kezemet, és egy kis dudort éreztem ott. Ekkor eszembe jutott, hogy mi történt. Heechulnál voltam, és épp beszélgettünk, amikor… leütött? Igen, azt hiszem ez történt. Szóval ő hozott el ide, ő volt az, aki… elrabolt?

   Amikor ez tudatosult bennem, a kétségbeesettség és a pánik azon nyomban eluralkodott rajtam. Ijedtemben felugrottam volna, de valami megakadályozott ebben. Magam elé emeltem kezeimet, és megláttam a köteleket a csuklómra kötve. Ha lehet még jobban megrémültem, lélegzetem felgyorsult, és a szívem még gyorsabban dübörgött mellkasomban. Mint egy őrült, úgy próbáltam letépni magamról „fogva tartóimat”, de mindhiába. Térdre tornásztam magam, és végigtapogatva a köteleket megtudtam, hogy a falból erednek. Rángatni kezdtem, hátha kiesik a falból, de olyan sziklaszilárdan voltak belebetonozva, hogy itt már semmi sem segített volna.

   Felüvöltöttem, és dühömben belerúgtam egyet a falba. Csuklómból vér kezdett csöpögni a sok erőlködéstől, de most ez érdekelt a legkevésbé. Ujjaimmal kaparászni kezdtem a talajt, négykézláb csúsztam-másztam a porban, hátha találok valami éles tárgyat, amivel kiszabadíthatom magam, de semmi. Mintha bezártak volna egy üres térségbe, hogy ott pusztuljak el.

   Hirtelen felpattantam, és úgy próbáltam meg eltépni a láncokat, de nem volt hatásos.

- HEECHUL, A JÓ K.URVA ÉLETBE, ERESSZ EL MOST AZONNAL!!! – ordítottam teli torokból, és lehajoltam egy marék porért, majd nekidobtam a velem szemközti ajtónak.

   Minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy elérjek ahhoz az ajtóig, de mintha csak direkt lett volna úgy, hogy két lépésnél többet ne tudjak megtenni.

- HEECHUL, BA.ZDMEG, ENGEDJ EL!!! NEM HALLOD?! ENGEDJ EL!!! – sikítoztam tovább, ám semmi életjelét nem mutatta annak, hogy itt van.

   Még percekig kiabáltam, rángatóztam, rugdalództam, de minden kiáltásomat elnyelte ez a kis szoba. Kimerülten, sírva rogytam vissza a földre, és vetettem neki hátamat a falnak, majd húztam fel a térdeimet. Remegtem, testem rázkódott, mint a nyárfalevél. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy hogyan szabadulhatnék, és hogy mi fog történni. Szédültem, fejem zúgott, kivert a víz, hányingerem volt a bűztől és a mocsoktól, ami körülvett, arról nem is beszélve, hogy hasam is lüktetett az éhségtől. Szám kiszáradt a folyadék hiány miatt, úgy éreztem, mintha homokot nyeltem volna. Szinte biztos voltam benne, hogy néhány óra múlva már csak egy test fog itt feküdni, és a lelkem a magasban fog magányosan szárnyalni.

*

   Néhány órával később zajt hallottam. Felemeltem a fejemet, és vártam. Lépteket hallottam, amik egyre közelebb és közelebb jöttek, majd kulcscsörgés következett, és kinyílt az ajtó. Nem láttam, ki lépett be, mert miután felkapcsolta a villanyt, fejemet térdeim közé fúrtam.

- Jó estét, Jonghyun! – ismerős volt a hangja, de annyira fáradt volt a testem, annyira gyenge, hogy nem bírtam megmozdulni – Szörnyen nézel ki! – állapította meg, és rosszallóan megcsóválta a fejét.

   Nem válaszoltam, mert erre is képtelen voltam. Halványan érzékeltem, hogy valaki leguggol mellém, és gyengéden az állam alá nyúl, de nem nyitottam ki a szemem. Ezután a csuklómhoz ért, és végigsimított a véresre dörzsölt seben, mire fájdalmasan felnyögtem, és kitéptem kezemet.

- Gyere, igyál egy kicsit, ettől jobban leszel! – suttogta, és egy kis vízzel benedvesítette kicserepesedett ajkaimat. Először tiltakoztam, de végül megadtam magam, és mint akinek az élete múlik rajta, rátapadtam az üvegre, és nagy kortyokban nyeltem le az életmentő folyadékot. Közben rájöttem, hogy ez nem is víz, hanem tömény alkohol, de most ez sem számított.

   Fejemet nekitámasztottam a falnak, és próbáltam egyenletesen lélegezni. Az alkohol mart belülről, és lassan kezdtem érezni a hatását is.

- Most pedig egyél, teljesen kimerültél… - hangja lágy volt, ami nem volt megszokott tőle, és nem tudtam mire vélni. Meglengette orrom előtt a mekiből hozott hamburgert, mire hasam hatalmasat korgott, de makacsul elfordítottam a fejemet. Ismét állam alá nyúlt, hogy maga felé fordítsa az arcomat, de továbbra sem engedelmeskedtem neki.

- Jonghyun, ne legyél makacs! Ha nem eszel, itt fogsz éhen halni, már pedig a halálod nagy veszteség lenne! – még mindig kedvesen beszélt hozzám, és nem hagyta magát. Legszívesebben pillanatok alatt magamba tömtem volna az ételt, de nem akartam elfogadni a segítségét, mert ez egyenlő lett volna azzal, hogy beismertem, hogy veszítettem.

- Mi a jó büdös francot akarsz, Heechul? – förmedtem rá hirtelen, és ráemeltem tekintetem. Meglepődtem, hogy arca milyen közel van hozzám. Szemeim szinte szikrákat szórtak, a düh pillanatok alatt felforrósította testemet, és életet csepegtetett belém.

    Nem válaszolt, csak a kezembe nyomta a szendvicset, majd felállt és elsétált. Először azt hittem, ismét magamra hagy, és már épp kiáltottam volna utána, hogy, ne menjen el, amikor is megtorpant. Becsukta az ajtót, majd a mellette álló széket közelebb húzta, és leült velem szemben.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy kicsikét elbeszélgessünk… Nem igaz?