12. fejezet

   Másnap reggel, amikor felkeltem, Key nem volt mellettem. Lassan felültem, és körbenéztem, de sehol sem láttam. Az idegesség pillanatok alatt eluralkodott rajtam, és az első gondolatom az volt, hogy ez csak egy újabb álom volt, de mikor végignéztem magamon, tudtam, hogy a tegnap éjjel történtek nagyon is valóságosak. Másodjára azt gondoltam, hogy ennyi volt, csak egy éjszakára kellettem, és most elhagyott, de még mielőtt kétségbe estem volna, rájöttem, nincs miért aggodalmaskodnom. Key nem olyan, hogy csak így simán kihasználna másokat. Ő igenis törődik mások érzéseivel, és nem áll szándékában összetörni a szíveket. Valószínűleg azért nincs itt, mert Heechulhoz ment, hogy közölje, kettejük között örökre vége mindennek.

   Erre a gondolatra széles mosoly húzódott a számra. Key és én végre boldogok leszünk… együtt.

   „Vesztettél Heechul. A játszmának ezennel vége” – gondoltam.

   Kipattantam az ágyból, magamra tekertem a takarót, és miután összeszedegettem az eldobált ruháimat, gyorsan átrohantam a saját szobámba. Egy rövid zuhany után magamra kaptam egy farmernadrágot és egy egyszerű kék pólót, majd a konyhába mentem, hogy egyek valamit. Ugyanaz a látvány fogadott, mint minden reggel: Taemin müzlit evett, Onew újságot olvasott, Minho pedig fürödni ment. Mikor megpillantottam őt, összeszorult a szívem: mégis hogyan fog reagálni, ha megtudja, hogy Keyvel együtt vagyunk? Ebből az egész helyzetből mindenképp ő került volna ki rosszul – leszámítva Hee-t, de az ő kudarcának örültem. Azonban nem akartam ezzel foglalkozni. Most, hogy az arcomon levakarhatatlan mosoly ült, és a szívem is tele volt túlcsorduló boldogsággal, és mindezt nem csak megjátszottam, nem akartam a gondokkal foglalkozni. Egyszer én is élvezhetem az életet, nem? Minho különben is tudja, hogy kettőnknek sosem fog menni. Valahogy majd csak túl fogja tenni magát, nem igaz?

- Mi ez a jókedv? – kérdezte Onew, ami visszazökkentett a valóságba. Épphogy csak rám pillantott, szemei máris újból a sorok között cikáztak.

- Ááh, semmi érdekes - legyintettem, és leültem egy almával a kezemben – Ma mikorra kell menni dolgozni?

- Csak délutánra, a menedzserünknek valami fontos dolga akadt. De lehet, hogy csak az utóbbi napok kiváló teljesítményéért adott egy kis pihenőt.

- Remek! – csaptam össze a tenyeremet, majd felálltam az asztaltól – Akkor én bemegyek a városba és veszek Keynek egy kis ajándékot – vigyorogtam. Odaálltam Taemin mellé, a kanalat belemerítettem a müzlis tálba, majd odahajoltam és bekaptam a falatot – Hé, Csipkerózsika, ne aludj! – kócoltam össze a haját, és kiléptem az ajtón.

- Jól láttam, hogy te Key szo…? – kérdezte kómásan, de a leader közbevágott.

- Igen, és azóta kijelentette, hogy ajándékot is vesz neki… Le vagy maradva, fiam! És még mielőtt megkérdeznéd: igen, úgy néz ki, összejöttek.

*

   Délután volt, amikor egy szál rózsával a kezemben visszatértem. A többiek sehol nem voltak, ami alapján arra következtettem, hogy vagy elmentek már vagy készülődnek, de miután az egyik szobából egy csattanás és egy kiáltás hallatszott, tudtam, még itt vannak. Gyorsan odasiettem Key szobájához, majd bekopogtam.

   A szívem majd kiugrott a helyéről az izgalomtól. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz fiú, aki első szerelméhez megy. Bár nem voltam tinédzser, elmondhatom, Key volt a legelső igaz szerelmem. Voltak már futóbb kapcsolataim, de senkit sem szerettem úgy, mint őt.

   Az ajtó néhány pillanattal később kinyílt, én pedig egyből nyújtottam felé a virágot, miközben rá mosolyogtam.

- Szia, édesem, ezt a rózsát neked hoztam – mondtam pirulva, és felé hajoltam, hogy megcsókolhassam és magamhoz ölelhessem, de ő tenyerét mellkasomra nyomva, megállított. Felvont szemöldökkel nézett rám, arcára kiült a meglepődöttség.

- Ez… micsoda? – mutatott a kezemben lévő növényre, és egy fintorral az arcán végigmérte amazt.

   Hangja tisztára ellenszenvesnek tűnt; a hirtelen ért döbbenettől és a félelemtől, hogy újra magányos leszek, még levegőt is elfelejtettem venni. Megállt bennem az ütő, ahogy jeges tekintetét az enyémbe véste. Agyam mintha kikapcsolt volna, szinte teljesen ledermedtem.

- Hogyhogy micsoda? – hangomat alig hallottam, olyan távolinak tűnt, mintha nem is én irányítottam volna magamat. - Neked a tegnapi nem jelentett semmit?

- Lefeküdtünk… na és? Ez nem jelenti azt, hogy együtt vagyunk. Ez csak egy egyszeri alkalom volt! – mondta közömbösen, én pedig éreztem, hogy a fájdalom újból beszivárog a bőröm alá. Úgy látszik, sosem fogok tőle megszabadulni.

- De én… én azt hittem, hogy… hogy te is… hogy mi ketten…

- Jézusom, Jong! – szakított félbe - Megkaptad, amit akartál, nem? Akkor mégis mi kell még? – kérdezte, és meg sem várva a válaszomat, becsukta előttem az ajtót. 

11. fejezet (+18)

   A következő napok villámgyorsan és eseménytelenül teltek el, ám számomra mégis úgy tűnt, mintha már évek múltak volna el. Úgy éreztem, a napok ismétlik önmagukat, hogy az idő vasfogai egy helyben ácsorognak, én pedig megfagytam. A srácokkal interjúkra, fotózásokra jártunk, és minden erőnket beleadva gyakoroltunk a próbákon, ám én mindezt nem érzékeltem. Teljesen megszűnt számomra a külvilág, egyedül csak a bennem uralkodó fájdalomra tudtam koncentrálni.

   „Nem szeretlek”

   Ez a két szó azóta ott villogott a fejemben, amióta Key kimondta. Most már teljesen biztos voltam abban, hogy a kínzó fájdalom lesz életem végéig a hű társam. Meg se próbáltam kiűzni őt a testemből, a szívemből, mert tudtam, hiábavaló lenne…

*

    Épp Key szobája előtt mentem el, amikor a tulajdonosa is kilépett. Kis híján megint majdnem összeütköztünk, de most lendületből kikerültem, ám ő gyorsan elém ugrott, és megakadályozott ebben.

- Sajnálom – mondta hirtelen, és meg sem várva, hogy válaszoljak, folytatta – Tudom, hogy a lelkedbe tapostam, és hogy most rettenetesen gyűlölsz, de kérlek, ettől még ne kerülgess! Egy bandában vagyunk, és barátok, ezt ne felejtsd el!

- A lelkembe tapostál?! – szinte visítva üvöltöttem rá – Az nem kifejezés! Saját magamat ajánlottam fel, az egész testemet mindenemmel együtt, és te megtagadtad! Ezek után azt hiszem elfogadható, ha egy ideig nem nagyon akarlak látni!

   Fogalmam sincs, miért kiáltoztam vele, mert egyáltalán nem voltam rá dühös. Inkább csak elkeseredett. De jól esett mindezt kiadni magamból.

- Tudom, az istenért is, tudom, de nem tehettem mást! Annyira rossz nézni, ahogy szenvedsz.

- Mégis mit vártál? Hogy majd csak úgy hipp-hopp túlteszem magam rajtad, hogy képes leszek semleges pofát vágni az egészhez és boldognak mutatkozni, amikor legbelül már romokban heverek?! Tudod, mit jelentettél számomra? Csak boldog akartam lenni veled, de eldobtál…

   Nem tudtam befejezni a mondandómat, mert hirtelen megragadta a karomat, és berántott a szobájába. Egy mozdulattal kulcsra zárta az ajtót, és ugyanazzal a lendülettel a falnak lökött, majd vadul ajkaimra mart. Kezeivel átkarolta derekamat, testét teljesen az enyémnek dörgölte. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, még levegőt is elfelejtettem venni.

   Pár másodperccel később hátrébb húzódott, és a válaszomra várt. Kerültem a tekintetét, mert tudtam, ha elmerülök a barna mélységben, az végzetes lesz. Ha nemet mondok, akkor itt és most vége, ő pedig örökre békén hagy. Ha viszont igennel felelek, folytatjuk tovább, és utána még nagyobb gyötrelemmel kell szembenéznem. Ha visszacsókolok, elkövetem életem legeslegnagyobb hibáját.

   „Nem szabad a szemébe néznem, nem szabad, nem szabad, nem, nem, n…”

   Belenéztem.

   Ragyogó szemei vágyakozva fürkészték arcomat, és szinte beléjük volt égetve, hogy azt várja, igent mondjak. Teljesen kábulatba estem, szeme csillogása rabul ejtett. A levegő nem jutott el a tüdőmig az izgalomtól. Erre várok már évek óta, s most végre megkaphatom. Ha elutasítom, ha megtagadom, az lesz a vétek.

   Közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam.

   Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a fájdalom, az üresség eltávozik belőlem, egyszerűen elpárolog, s helyét valami kimondhatatlanul jó érzés veszi át. Megszűnt bennem minden gond és kétely, testem felszabadult, szívem táncra perdült, lelkem szárnyra kapott. A boldogság ott csordogált ereimben, kisöpörte a mérget, a kínt, mely eddig fogságban tartott. Mintha újjászülettem volna. Az öröm összegyűrte a gyötrelmet, s egy mozdulattal kidobta belőlem, mint ahogy egy poros szőnyeget szokás.

   Átkaroltam Key nyakát, ő pedig még szorosabban szorított magához. Lassan az ágy felé kezdtünk hátrálni, s mire odaértünk, már csak egy alsónadrág volt rajtunk. Rálökött az ágyra, majd fölém magasodott és újra megcsókolt. Ujjai gyengéden cirógatták oldalamat, miközben nyakába csimpaszkodva nem engedtem, hogy elszakadjon tőlem. Hirtelen azonban elváltak ajkaink, és lefelé véve az irányt, apró csókokkal borította el felsőtestemet. Nagyokat sóhajtoztam alatta, majd mikor mellbimbómba harapott, felnyögtem. Kezeim görcsösen rángatóztak, amikor puha és forró ajkai bőrömhöz értek. Körmeimmel a paplant markolásztam, szemeimet összeszorítva dobáltam jobbra-balra a fejemet.

   Kínzó lassúsággal haladt egyre lejjebb, s ugyanolyan nyugalommal húzta le rólam a bokszeremet. Élvezte, hogy vergődöm alatta, hogy minden érintésétől kiráz a hideg és levegőért kapkodok. Miután magáról is leszenvedte az utolsó ruhadarabot, újra felmászott hozzám egy csókra. Lágyan körbeölelte a derekamat, és a hasamra fordított. Már annyira ellágyultam tőle, hogy képtelen voltam önálló mozdulatra. Csak feküdtem alatta, és hagytam, hogy birtokba vegye a testemet, ahogy a szívemet, melyet már régóta ő uralt.

   Valahol legbelül még halványan érzékeltem, ahogy egy riasztó eszeveszett vészvillogásba kezd, majd végül ez is teljesen elhalt, amint valami szürke köd elhatalmasodott minden érzékemen.

   Key valahonnan elővarázsolt egy síkosító gélt, amiből az egyik ujjára nyomott egy keveset és belém hatolt. Felüvöltöttem a kellemetlen érzéstől, és hisztérikus zokogásba kezdtem. Testem rángatózni kezdett a fájdalomtól, és próbáltam kezeimmel hátranyúlni, hogy ellökjem magamtól Keyt, de ő nyugtatásként puszikkal halmozta el a hátamat, s halkan csitítgatni kezdett. Eszébe sem jutott, hogy megkérdezze, akarom-e, hogy abbahagyja, úgyis tudta, hogy a válaszom nem lenne.

   Néhány perccel később már csillapodott zilálásom, amikor is Key hirtelen a másik ujját is belém dugta. Ismét felordítottam, könnyeim még inkább patakzani kezdett, s a fájdalomtól elterültem az ágyon. Nyöszörögtem, összeszorított fogakkal próbáltam ellenállni a fájdalomnak, miközben nagy kortyokban nyeltem le a levegőt. Key továbbra sem állt meg; számomra ismeretlen szavakat kezdett suttogni, legalábbis én képtelen voltam őket értelmezni.

   A következő pillanatban Key már úgy érezte, elég tág vagyok, így ujjait magával váltotta fel. Mondanom sem kell, számat megint csak kiáltás hagyta el, ám amint lassú mozgásba kezdett, már kéjesen nyögdécseltem alatta. Csípője egyre ütemesebb tempóban dolgozott, én pedig szinte már csillagokat láttam az élvezettől. Izzadtam, a levegő szinte forrt körülöttünk, testünk hevesen simult egymáshoz, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy ez életem legszebb napja, és hogy ezek után minden rendben lesz.

   Olyan gyengéden bánt velem, annyira óvatosan és szeretetteljesen, hogy nem tudtam elképzelni, hogy nem szeret. Muszáj hazugságnak lennie! Ha valóban gyűlölne, miért tartanánk most itt?

   Nem sokkal később egyszerre sikítottunk fel a gyönyörtől, majd zilálva egymás karjaiba rogytunk. Fejemet mellkasára hajtottam, és hallgattam szíve eszeveszett dobogását, ő pedig átölelt, és karomat simogatta.

- Szeretlek… - suttogtam alig hallhatóan, és éreztem, ahogy elmosolyodik, azonban már nem hallottam, mit válaszolt, mert azonnal elnyomott az álom.

10. fejezet

*KEY POV*
    Miután becsuktam magam mögött az ajtót, sietősen végigmentem a folyosón, majd a végén befordultam, és nekidőltem a falnak. Kezeimmel beletúrtam a hajamba, miközben mélyeket lélegeztem, majd végigcsúszva a fal mentén, sírni kezdtem.

   Akkora hülye vagy, Key! Hazudtál neki! Hazudtál, minden egyes szavad hazugság volt! Jonghyun nem ezt érdemli! Ha lehet, még jobban összetörted a szívét, hát ezt akartad?! Remélem, most büszke vagy magadra! Miért nem vallottad be neki, hogy mit érzel, miért nem mondtad el az igazat? Vagy ha már hazudtál, miért nem tudtad volna ezt kíméletesebben közölni? Barom vagy, egy hatalmas barom! El kell neki mondanod, hogy véget érjen ez a szörnyű rémálom, mert másképp nem lesz vége! Úgyhogy most szépen állj fel, töröld le a könnyeidet, és mondd meg neki, hogy szereted! – kiabálta a mellkasomban a szívem, de nem hallgattam rá.

   Így lesz a legjobb, még ha fáj is. Egyszer el fog múlni, hamarosan ki fog égni mindkettőben ez az érzés, s addigra mindketten belátjuk, hogy helyesen döntöttünk, amikor megállítottuk szerelmünket. Ugye?

    Hazugság.

   Ez is csak egy szemenszedett hazugság!

- Muszáj… Nem keverhetem bele Jongot, nem sodorhatom az életét veszélybe, neki ehhez semmi köze… jobb lesz így… - mondtam ki félhangosan, csakhogy elnyomjam szívem ordibálását és meggyőzzem magamat erről az állításról, amiben annyira szerettem volna hinni…


*JONGHYUN POV*
    Már órák óta az SM épületének tetején ültem, a törzshelyemen, amit senki sem ismert és ahol nyugtom volt. Csak ültem a földön, és sírtam. Sírtam, mert nem tudtam mi mást tenni.

   Kavarogtak bennem az érzések: fájdalom, szánalom, szerelem, gyűlölet…

   Úgy látszik az, hogy a szívemet képes lettem volna odaadni valakinek, hogy egy életen át tudtam volna szeretni, túl kevésnek bizonyult. Semmit sem jelentett.

   Csak tudnám, miért! Miért én? Miért ő? Miért mi?

   Miért bűn, ha az ember szerelmes? Manapság olyan kevés az igaz, a hű, a megbízható kapcsolat, akkor mi, akik kivételek vagyunk, miért nem lehetünk együtt? Ez nem ér! Ez igazságtalanság!

    „Nem szeretlek…”

   Újabb sírógörcs tört rám, testem keserves és meggyötört rázkódásba kezdett. Felhúzott térdeim közé fúrtam fejemet, kezeimet pedig füleimre tapasztottam abban reménykedve, hogy talán így nem fogom meghallani Key kegyetlen szavait.

    „Nem szeretlek…”

   Szívem ezer darabjaira törve hevert a stúdióban, amit már azóta biztosan még ezer szilánkjaira tapostak. Mellkasomat mintha több tonnányi súly nyomta volna; mintha valami ki akart volna törni. Ez a valami pedig a fájdalom volt. Fogságban érezte magát odabent, és mindent megtett annak érdekében, hogy kiszabadulhasson onnét, hogy aztán másokat is megfertőzzön mérgével.

   Mégis mit kéne tennem? Nem szeret, a szemembe mondta, hogy nem kellek neki. Ennyi, kész vége van. Ennek ellenére szívem mintha csak azt súgta volna: nem szeret, mert nem szerethet…

   Badarság!

   Csak én keresem a hamis okokat, hogy ne veszítsem el a reményt. Mi az, hogy nem szerethet? Mégis ki tiltja meg neki? Senki! Egyszerűen nem szeret, és ezt el kell fogadnom…

   El kell engednem…

   De valaki mondja már meg, hogy azt hogy kell? Mégis mit jelent ez a szó? Mégis mit tegyek, hogy kitöröljem a fejemből az összes átélt csodás pillanatot, a mosolyát, a nevetését, a szemeit, az arcát? Hogyan irtsam ki őt az életemből? Hogyan végezzem ki a szívemet? Hisz ha megpróbálnék az emlékeimtől megszabadulni, az olyan lenne, mintha olyasvalakire próbálnék meg emlékezni, akit sosem ismertem.

   Nem fog menni. Képtelen vagyok rá….

*

   Késő délután volt, amikor úgy döntöttem, ideje lesz hazamennem. Beletöröltem könnyes szemeimet a pulóverem ujjába, majd megigazítva összekócolt hajamat, lesétáltam azon a néhány lépcsőfokon egészen a liftig. Amint becsukódott mögöttem az ajtaja, újra elfogott a sírhatnék, de ezennel visszanyeltem őket. Szerettem volna meghalni, soha nem kívántam még jobban a halált, mint ezen a napon. Már az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben, de tudtam, de túl gyáva lennék ahhoz, hogy megtegyem.

   A földszintre érve a liftajtó egy kattanás után kinyílt, én pedig kiléptem. Nagy szerencsétlenségemre azonban nekiütköztem valakinek, aki Key volt.

- Oh, bocsi… - rebegtem. Már épp kerültem volna ki, amikor is megfogta a csuklómat és visszarántott, aminek következtében én kibillentem az egyensúlyomból, és kis híján neki estem. Arcunk szinte pár centire került egymástól.

   Néhány pillanatig csend uralkodott köztünk, amit végül ő tört meg:

- Jézusom, Jong, neked tiszta vörösek a szemeid! És be is vannak dagadva! – a csodálkozástól elkerekedtek szemei, és még közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a piros karikákat.

- Key… - próbáltam elhúzódni tőle, ám hajthatatlan volt. Talán elfelejtette, hogy mi történt órákkal ezelőtt vagy tényleg ennyire aggódik?

- Te sírtál! – állapította meg, s hüledezve a szemeimbe nézett – Ugye nem miattam? – arca fájdalmasan eltorzult, ahogy lassan tudatosult benne, hogy mi is történt nem olyan rég, hogy eltaszított magától.

- Ne most… - kértem fojtott hangon, majd hátrálni kezdtem. Meglepődtem, hogy kezem milyen könnyen csúszott ki kezei közül. Azt vártam, hogy nem fog elengedni, hogy magához ölel, s a fülembe súgja, hogy hibázott, hogy amit mondott, csak egy hülye poén volt… De tudtam, mindez már csak a képzeletemben fog megtörténni.

    Hátat fordítottam neki, kapucnimat a fejemre húztam, s elindultam a kijárat felé. Heechul jött velem szemben, és csaknem biztos voltam abban, hogy látta a kis jelenetünket, de ez most egy cseppet sem érdekelt. Normális esetben megijedtem volna, miközben érthetetlen magyarázkodásba kezdek, de most csak sietve elsétáltam mellette, mert mielőbb ki akartam érni a friss levegőre, hogy senki se lássa, ahogy szemeimből újra záporozni kezdenek a könnyek…

9. fejezet

   Hangtalanul nyomtam le a kilincset, és léptem be abba a szobába, ahol percekkel ezelőtt még Key gyönyörű és tökéletes hangja vert visszhangot. Épp egy öt perces szünetet tartottak, ám Ő nem lépett le kávézni, ahogy mindenki más. Magányra és csendre volt szüksége, ahol összeszedheti magát, ahol rákészülhet a következő „énekórára”. Tudtam, mert én is ezt szoktam csinálni.

   Mereven, mint aki hipnózis alatt áll, bámult maga elé. Egyik gondolat a másikba csapott át, olyan gyorsan váltogatták egymást, mint amikor egy tornádó söpör át a városon. És az én szívem is ilyen sebességgel kalapált mellkasomban. Nem tudtam, mi jár a fejében, de nem lehetett valami vidám, ha arcizmai meg-megrándultak, s olyannyira elmélyedt gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy ott vagyok.

   Néma percek teltek el, én meg csak álltam mögötte és néztem őt. Sírni tudtam volna attól a gondolattól, hogy talán soha nem érinthetem meg, soha nem simíthatok végig puha bőrén, soha nem túrhatok bele barna hajába, soha nem csókolhatom meg mézédes ajkait… Nem, ez nem lehet! Nem lehet, hogy soha nem lesz az enyém, nem!

   Key hirtelen megrázta fejét, és hátrasimította haját. Sóhajtott egy nagyot, majd finoman megpaskolta arcát, s miután megköszörülte a torkát, énekelni kezdett.

- Átkozz el engem, engem, mert elengedtelek, darabokra tört szívem, ne hagyj el engem…

    Nem bírtam megállni. Képtelen voltam uralkodni érzéseim felett.

   Elgyengültem.

   Tettem egy lépést előre; cipőm tompa puffanással csapódott a talajhoz, ám a néma csendben ez is éles zajként hatott. Ijedten ugrott fel, s fordult hátra. Arcára kiült a meglepetés, de még mielőtt bármit kérdezhetett volna, már előtte álltam.

   Nem bírtam megakadályozni magamat. Eddig tartott az a kőfal, melyet oly sokszor építettem már föl, s mely mindig úgy dőlt össze, mint egy kártyavár, ha a közelébe voltam, bármennyire volt is masszív.

   A nyakába borultam, és sírni kezdtem. Úgy szorítottam magamhoz, mint egy kisgyermek a plüssmackóját, aki reszketve bújik a takarója alá, amikor vihar dúl odakint az áthatolhatatlan sötétségben. Ujjaimmal hátába martam, testemet minél szorosabban próbáltam az övéhez nyomni. Érezni akartam a közelségét, érezni akartam, hogy velem van, hogy nem hagy el, hogy az enyém, csak az enyém.

- Ne hagyj újra egyedül, ordítok, akarlak, őrülten akarlak… – folytattam tovább a dalt, amit elkezdett.

    Key nem tudta, hogyan reagáljon a hirtelen érzelemkitörésemre. Csak sejtése volt, hogy mi a bajom, hogy mi szomorított el ennyire. Tudta, ha most készségesen visszaölel, az egy nagy hiba lesz. Ennek ellenére mégis megtette. Kezeivel gyengéden karolta át a derekamat, majd simogatni kezdte hátamat. Nyakát nyakhajlatomba fúrta, s néha egy-egy puszit adott vállamra, miközben lassan jobbra-balra dülöngélt velem. Jól esett, hogy így törődik velem, és nem dob el magától, ahogy kéne. Valahol legbelül úgy éreztem, neki is szüksége van erre, valahol belül tudtam, hogy ő is szeret. Ha nem is olyan őrülten és megszállottan, mint én, de szeret.

- Az ajkaid, melyek elhagytak engem, nem szerethetnek, ne szeress engem, mert elhagytalak téged… – énekelte a refrén befejező részét.

   Nem kérdezte, mi történt, szavak nélkül is megértett. Ő is elgyengült, ahogy én tettem, de nem sokáig engedte meg magának. Hamar észbe kapott, hogy bár most épp szünetet tartanak, akárki megláthat minket. De nem ez volt az igazi ok, amiért finoman eltolt magától… Miattam tette, mert tudta, minél tovább engedi, hogy többet kapjak belőle, annál nehezebben fogom tudni kiverni a fejemből.

- Jong… – szólt lágyan, miközben kezeivel próbálta ellökni magát tőlem.

- Ne, Key, kérlek, ne… ne engedj el… - suttogtam fülébe, s még szorosabban vontam magamhoz. Kezemmel görcsösen kapaszkodtam alkarjába, miközben könnyeim megszaporodtak, s úgy csorogtak végig arcomon, mintha dézsából öntenék.

    Nem! Nem dobhat el magától! Beleőrülök, ha nem lehet az enyém! Szeretem, az ég szerelmére is, szeretem őt! Miért nehéz ez ennyire? Nem érdekel, ki mit mond, nem érdekel, mennyire hülyeség, nem érdekel, hányan vetnek meg, nem érdekel, hogy neki már van valakije, nem érdekel, semmi sem érdekel! Én akkor is szeretem, és ezen semmi sem fog változtatni!

   Én nem tudom az életemet nélküle elképzelni… nem… képtelenség… ő az enyém… szeretem… kell nekem… kell nekem, mint virágnak a napfény, mint kiszáradt talajnak a hűvös esővíz… Nélküle az életem üres és hiábavaló… Én szeretem, de úgy látszik, ez túl kevés…. De hisz mit mondhatnék még?

- Sajnálom, Jong, nagyo….

- Szeretlek! – szakítottam félbe, s mélyen belenéztem mogyoróbarna szemeibe – Szeretlek, érted? A fenébe is, szerelmes vagyok beléd! És tudom, hogy te is szeretsz, valahol, legbelül! Miért nem vagy képes bevallani, miért olyan nehéz ezt kimondanod? Ha szeretsz, akkor miért vagy azzal, aki semmit sem jelent? Miért hagyod, hogy kihasználjanak….?

- Oké, Jonghyun, elég legyen! – mondta keményen, s hangjában mintha megbántottságot éreztem volna. Hirtelen ért ez a durvaság, szinte teljesen ledermedtem – Nem szeretlek, és bármennyire is fáj, de meg kell értened! Én Heechulhoz tartozom…

   Elengedett.

    Ölelő karjai elszakadtak testemtől. Védtelenné, sebezhetővé váltam, újra, és úgy éreztem, most egy langyos fuvallattól is negyven fokos lázzal zuhannék az ágyba. Kemény szavai villámcsapásként csapódtak belém, s a felismerés, a tudat, hogy nem szeret, csak még inkább lökött egyet rajtam a halálos szakadék felé, melynek szélén már így is fél lábbal álltam. Úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel…

   Nem lehet… kell nekem…

    Teste melegsége elhagyott, szívünk közös éneke, mely eddig együtt dalolt, most külön útra tért.

- Sajnálom – suttogta, majd megkerülve engem, kiment a teremből. Kilépett az ajtón, s vele együtt az életemből is.

    Arcomat kezeimbe temetve rogytam térdre, és kezdtem hisztérikus zokogásba. Egy hatalmasat ütöttem a padlóba, amit egy eget rengető és szívet szaggató kiáltás követett.

   Aztán minden csendes lett….

- Ne dobj el engem…Kérlek, ne engedj el… ne tedd…

    Mindeközben valaki, a tükör mögött, ahol korábban Jonghyun ácsorgott, most más állt ott, s szemtanúja volt mindennek, ami súlyos következményeket von maga után…

8. fejezet

- Te mi a fenét csinálsz itt? – Minho hangja álmos volt, és rekedt, ugyanakkor kissé dühös is.

   Ijedtemben összerezzentem, és csak akkor vettem észre, hogy ébren van. Kezeimmel a hevesen verő szívemhez kaptam, mely a hirtelen ért rémülettől a tízszeresére gyorsult.

- Fent vagy? – kérdeztem vissza meglepett hangnemben, miközben kifújtam az eddig bent tartott levegőt.

- Még jó, hisz úgy törtél ide be, mintha bomba robbant volna – forgatta meg szemeit, amit a sötétben nem láthattam, majd hátát nekivetette az ágy háttámlájának – Gyorsan mondjad, mit szeretnél, mert aludni szeretnék.

- Bocsi – húztam a számat, majd helyet foglaltam mellette – Én csak… - még bele se kezdtem, de máris elakadt a szavam. Én csak mi? Nem tudtam, mégis mit keresek itt, hogy mit akarok egész pontosan mondani. Igazából arra sem emlékszem, hogyan kerültem ide, hisz az előbb még a saját ágyamban forgolódtam és megannyi kérdés cikázott fejemben.

   Minhora néztem, aki kíváncsian pillantott vissza rám. Nem ülhettem idiótán előtte, így feltettem az első kérdést, ami már régóta foglalkoztatott.

- Te küldted a rózsákat? – a levegő egy percre megfagyott körülöttünk, és ez a csend szinte lyukat égetett belém. Féltem a válaszától, még ha tudtam is, mi lesz az.

- Jonghyun, nem hiszem, hogy….

- Te voltál, ugye?

- Jong, én…

- Az istenért is, Minho! Miért nem mondtad el, hogy szeretsz? El kellett volna árulnod! Miért titkoltad ezt el? – emeltem fel a hangomat, és szinte már sírni tudtam volna kettőnk szerencsétlenségén.

- Ha elmondom, az min változtatott volna? Egyik napról a másikra kitörlöd Keyt az életedből és velem leszel? Ugyan már! Épp elég nehéz látnom, hogy egy olyasvalakiért rajongsz, aki már foglalt, aki mást szeret, aki még csak rád se néz és tudom, nekem semmi esélyem! Mindezek mellett nekem kell a te szívedet ápolgatnom, nekem kell a szenvedésedet enyhítenem, különben megőrülsz. Tudod, milyen fájdalmas ez? Ha elmondom, minden reményem elszállt volna, de így maradt egy cseppnyi, ami elég ahhoz, hogy életben maradjak….

- De, változtatott volna! Ha elmondod, tudom, mit érzel, és megpróbálok minél kevesebbet lenni a közeledben, akkor nem hozzád rohanok a bánatommal, akkor nem neked sírom el a fájdalmamat, akkor nem tőled várom el, hogy megnyugtasd a lelkemet, mert tudom, hogy az neked mekkora gyötrelem.

- És én pont ezt akartam elkerülni! Mert nekem már csak ez maradt, hát nem érted? Ápolhatom a szívedet, de sosem fogom tudni meggyógyítani. Törődhetek vele bármennyit, vigyázhatok rá, mint a legbecsesebb kincsemre, szerethetem annyira, amennyire tudom, de az ürességet sosem fogom tudni kitölteni.

    Elnémultam. Csak most jöttem rá, valójában milyen sok közös dolog van bennünk. Csak most értettem meg, hogy ugyanaz játszódik le benne, mint bennem. Míg én megszállottan kerestem Key társaságát, míg mindent megtettem, hogy valahogy megszerezzem, amivel a végén saját magamnak okoztam fájdalmat, és míg minden egyes kudarcba fulladt csata után Minho vállán sírtam ki magam, addig ő ugyanezen ment keresztül, azzal a különbséggel, hogy ő senkinek sem beszélt szíve nyomorúságáról. Most fogtam fel igazán, hogy bár én okoztam neki a legtöbb gyötrelmet, ugyanakkor én voltam az, aki a boldogságot jelentette számára.

- Sajnálom, Minho… Azt kívánom, bár téged szeretnélek helyette, de az érzések már csak ilyenek: nem lehet őket irányítani.

- Igen, én is, de ezzel nem megyek semmire… - sóhajtott fel – Nem akartam, hogy tudd, mert nem akartam a barátságunkat kockáztatni. És látod, mégis ez lett a vége… Innentől kezdve végképp lemondhatok rólad….

- Ha veled voltam, fájdalmat okoztam, s most, hogy kerülni foglak, szintén fájdalmat okoz. Bármit teszek, fáj! Akkor mégis mit kéne tennem?!

- Attól, hogy most vitatkozunk, nem lesz jobb… Ettől én még ugyanúgy foglak szeretni. Ezen semmi sem fog változni. És most, hogy megtudtad, amit akartál, aludhatnék végre?

*

    Másnap szabad napot kaptunk, kivéve Keyt, akinek be kellett menni a stúdióba felvenni a részeit a készülő albumra. Emiatt nem kellett korán kelnem, így nem úgy néztem ki, mint egy másnapos hulla.

   Reggel tízkor Taemin épp egy tál müzlit tömött magába, Onew az aznapi újságot olvasta, Minho pedig épp a fürdőt vette birtokba, aminek rettenetesen örültem, mert semmi kedvem nem volt vele találkozni. Teljes harci díszben jelentem meg a konyhában, amit a maknae és a leader furcsálltak, de még mielőtt megkérdezték volna, hova ilyen korán, már válaszoltam is:

- Srácok, ha nem gond, a mai nap meglátogatom anyuékat, szóval csak este jövök. Ha bármi van, csörgessetek meg! – daráltam el, és egy almát levéve az asztalról, már indultam is. Még hallottam, ahogy Taemin hevesen ledobja a tálat, és befut a szobájába, miközben ordítva közli, hogy ma ő is meglepi családját.

   Persze nekem eszem ágában sem volt hazamenni. A cég felé vettem az irányt…

*

    Ott ültem a stúdióban, és egy vastag, hangszigetelt üvegen át néztem Őt. Mindenki mást bizonyára a többiek munkája érdekelte volna, hogy a keverőpulton lévő gombok mikre valók, s melyiket mikor kell használni, ám engem ez teljesen hidegen hagyott. Hallgattam Keyt, ahogy énekel, ahogy tökéletes hangja betölti az üres teret, ahogy visszhangot ver a négy fal között, s mely egészen a szívemig hatol. Mintha csak újraéltem volna azt a napot, amikor belészerettem. Csak álltam ott, és hallgattam, és szívtam magamba azt a kellemes, csodálatos hangot, hogy majd egy borús napon, mikor magamba fordulva zokogok a szobám sarkában, megnyugtatásképpen előidézhessem. Hogy majd amikor magányosnak érzem magam, elhagyatottnak, csak lehunyjam szemem, és lássam arcát, miközben énekel. Azt akartam, hogy ez legyen az utolsó emlékem, mikor már semmim sem lesz…

- „Akarlak, őrülten akarlak téged, az ajkaidat, amiket nem szerethetek, ne szeress, eldoblak téged” – énekelte, én pedig úgy éreztem, hogy ez a dal nekem szól. Szemeimet pillanatok alatt könnyek lepték el, még a lélegzetemet is visszafojtottam, hogy csak őt halljam. Homlokomat és mindkét tenyeremet nekinyomtam az üvegnek és csak néztem őt. Key rám pillantott, bár bizonyára nem tudta, hogy az ablak túloldalán én is ott állok. Tekintetével egészen a lelkem mélyéig látott, s úgy éreztem, begyógyítja vérző szívemet. Tudtam, hogy ő az egyetlen egy, aki képes eloldozni a köteleket, hogy a szívem törött üvegdarabkáit csak ő tudja összerakosgatni, újra egy teljes képpé formálni, mert minden karcolásnak ő az okozója…

„Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.”

7. fejezet

*JONGHYUN POV*

   Nem hittem neki. Egyáltalán nem hittem el, hogy egy verekedés következtében sérült meg a szeme. Key nem az a típus, aki egy buliban a középpontban akar lenni, mert neki a partizás kikapcsolódás. Ő inkább félrevonul egy csendesebb sarokba és onnan fürkészi a tömeget. Valószínűleg Heechullal is a pultnál iszogattak és nevetgéltek, kedves szavakkal bókolgattak, majd miután megunták az alkoholszag és a dohányfüst keverékét, hazamentek. Vagy el se mentek az este. Vagy így, vagy úgy, de otthon kötöttek ki, és akkor üthette meg őt.

   Csak azért nem cáfoltam meg az indokát, mert nem akartam egy újabb veszekedést. Gyűlölök vele vitatkozni, mégis úgy érzem, megéri, hisz ezáltal ő is elővigyázatosabb. Féltem őt, mert nem bízom Heechulban, és ha eldobja magától, ha kihasználja, Key összetörik. Olyan boldognak látszik, teljesen odavan érte és én nem akarom, hogy ez a ragyogása megszűnjön. Szeretem őt, ő pedig szereti Heet, és én ezt tiszteletben tartom. A legjobbat akarom neki, és eszem ágában sincs őket szétválasztani. Persze neki az ellenkezője jön le, és nem tagadom, talán tudat alatt valahogy örülnék neki, ha szakítanának, és azt is tudom, hogy a folytonos aggodalmaskodásommal bogarat ültetek már a fülébe, de nem tehetek róla. A kezdetek óta rossz előérzetem van Hee-vel kapcsolatban, és úgy látszik, nem volt hiábavaló.

   Megráztam a fejem, majd nagyot sóhajtva keltem fel a földről. Miután még egyszer körbejártam a próbatermet, magamra kaptam a táskámat és elfújva a padlón égő gyertyát, végleg bezártam az ajtót. Örültem, hogy ezennel nem lökött senki se vissza, így nyugodtan hazafelé vehettem az irányt.

   Az óra pont tízet ütött, amikor kiléptem az SM épületéből. Annak ellenére, hogy hulla fáradt voltam, gyalog indultam el az sötét utcán. Lábaimra ólomsúly nehezedett, szemeim le-lecsukódtak, minden végtagom fájt és remegett a sok táncolástól. Nem szokásunk egy egész napot próbával tölteni, de mivel a menedzserünk kiakadt ránk, úgy gondoltunk, ma tripla erővel fogunk dolgozni, így ma késő estig bent maradtunk.

   Langyos szél fújt bele az arcomba, kócolta össze a hajamat és simított végig testemen, amitől libabőrös lettem. Megálltam, s tekintetemet az égre emeltem. Az égbolt már magára öltötte koromfekete pizsamáját, melyen most a szokottnál is több apró, fénylő csillag tündökölt. A Hold, mint minden éjjel, most is ezüstös fényét szórta a Földre, ezzel világosságot biztosítva a város sötét utcái közt. Akaratlanul is, de elmosolyodtam. Ennek a csodának a látványa, melynek nem mindenki lehet szemtanúja, békességgel töltött el. Egy lágy szellő egy pillanat erejéig kifújta belőlem a kegyetlen vihar tornádóit, eloltotta a haragos tűz emésztő lángjait és nyugalmat varázsolt helyére. Abban a másodpercben valóban úgy éreztem, minden rendben van, minden úgy történik, ahogy kell, s rám is vár még rengeteg öröm. Tudtam, hogy a szívem nem véletlenül ver magányosan, mégis szerelmesen, és hogy a Sors nekem is meg fogja azt adni, ami kijár, csak várnom kell. Hisz minden rossz után valami jó következik, nem igaz?

   De amilyen gyorsan is jött ez a pillanatnyi felszabadultság, olyan gyorsan repült is tova, s nem maradt utána más, csak a jól megszokott üresség és fájdalom. Mosolyom eltűnt arcomról, s helyét valami keserű és torz vigyor vette át.

   Nagyot sóhajtottam, fejemre húztam a kapucnimat, zsebre dugtam kezeimet és ismét elindultam. Szemeimbe egyből könnyek gyűltek, mellkasomba pedig éles fájdalom nyilallt. Üvölteni szerettem volna attól a kíntól, ami bennem égett, mégis, inkább csendben tűrtem, ahogy lassan megfojt. Meddig kell még szenvednem? Meddig kell még elviselnem a hiányt? Meddig kell még várnom a saját boldogságomra? És mégis mivel érdemeltem én ezt ki? De ami a legfontosabb: hogyan irtsam ki magamból ezt a szörnyű érzést?

   Napról napra távolabb lesz tőlem a remény, és hiába kapálódzok utána kétségbeesetten, minden erőmet beleadva, nem tudom elérni. Nem tudom megállítani. Szeretem Keyt úgy, ahogy még soha senkit nem szerettem, és bármit megadnék, hogy akár csak egy percre is vele legyek, de ő még csak rám se néz. Miért nem tudom őt kiverni a fejemből, miért nem tudok elszakadni tőle? Szinte már megszállottan szeretem, ez miért nem jelent semmit? Ő az életem, a francba is! Számomra ő a mindenség, ez miért nem elég?!

   Nem bírtam tovább. Sírni kezdtem. Az utca csendjét most egy hangos zokogás törte meg. A könnyeim megállás nélkül csorogtak végig arcomon, és néma sikollyal ugrottak le a mélybe. Vajon Key tudja, hogy éjszakákat sírok át miatta, és hogy néhanapján napközben is elerednek könnyeim? Vajon van fogalma róla, hogy szívem megszakad érte, és hogy mióta tűröm el, hogy a semmibe vesz? S vajon ha látna ilyen összetört, kínkeserves állapotban, eldobná magától Heechult, és feladna mindent értem?

- El kell őt felejtened… - súgtam magam elé halkan, miközben egyik kezemmel megtámaszkodtam az egyik fának, míg a másikkal mellkasomat markolásztam.

   „De nem megy…” – jött is rá a válasz a szívemtől.

   Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha gyűlölni tudnám… Csakhogy hiába döf kést belém minden egyes alkalommal, amikor beszélek vele, nem tudom utálni. Sokkal könnyebb lenne, ha Minhot szeretném… Bár érte dobogna a szívem, bár ő lett volna az áldozatom és nem Key! De Minho a legjobb barátom, és nem tudnék rá másképp tekinteni még így sem, hogy tudom, hogy szerelmes belém. Köztünk sosem lehet semmi, hisz nem tudnám boldoggá tenni, ahogy ő se engem. De bár ne így lenne!

   Ismét felnéztem az égre. A csodát, amit az előbb láttam, most elhomályosították könnyeim, és többé nem tűnt megnyugtatónak. A sok ezer csillag, mintha ördögien nevetett volna rám, s a Hold nem volt más, mint egy hatalmas fakón világító fekete lyuk.

   Ám ekkor a gyászos éjszakán egy erőteljes, arany fényesség suhant át…. Hullócsillag. Újból mosolyogni támadt kedvem, de többé nem voltam rá képes. Most már semmi sem volt, amitől ha csak egy percre is, de megszűnt volna a bánatom. És bár sosem hittem az ilyenekben, most mégis kívántam:

   „Azt kívánom, hogy… hogy Key soha ne hagyjon el… Kérlek, Key, soha ne engedj el…”

6. fejezet

   Nagy csattanással értem földet, aminek következtében ráestem a kezemre, de nem törődtem vele. Becsukódott mögöttem az ajtó, majd hallottam, ahogy valaki kulcsra zárja azt. Vártam, hogy felkapcsolódjon a villany, de csak a sötétség nézett velem farkasszemet.

- Ki az? – kérdeztem a padlón ülve, miközben lassan hátrafelé araszoltam.

   Féltem, egyenesen rettegtem, hisz nem láttam az illető arcát, még csak érzékelni se érzékeltem, hogy éppen két centire a fejemtől van, vagy az ajtóban ácsorog. Ráadásul nem tudtam, mit akar, meg hogy egyáltalán ismerem-e. Egy elvetemült rajongó lenne vagy egy utálóm? Sose szerettem a sötétet, így meg pláne nem, hogy azt se tudtam, mi vár rám.

   Sejtéseim szerint Heechul állt velem szemben. De ő mégis mit akarna tőlem? Mert bár szeretem Keyt, és ezt ő is tudja, de tudtommal nem értem hozzá egy újjal sem! Ösztöneim azt súgták, kezdjek el segítségért kiáltani, ám én mégis elnyomtam magamban az idegességet és csak füleltem.

- Ki az és mit akarsz? – próbáltam hangomba dühöt csempészni, hogy lássa ez az idegen, nem félek tőle, ám még így is iszonyatosan remegett. A belőlem áradó rémület a levegőben vibrált, mely egy sűrű, csomós masszává állt össze körülöttem, ami már-már kézzel tapintható volt.

- Nyugi, csak én vagyok… - hallottam meg végre Key hangját úgy két méterrel előttem.

   Nagy kő esett le a szívemről; a megkönnyebbüléstől felsóhajtottam, és kiengedtem a kezeimet, amikkel eddig görcsösen kapaszkodtam a nadrágomba. Egy pillanatra lehunytam szemeimet, majd mikor kinyitottam, már egy kis fény világította be a próbatermet. Key egy fehér gyertyát tartott a jobb kezében, míg a másikkal épp a zsebébe süllyesztette az öngyújtót. Közelebb lépett, letette a földre a fényforrást, s lehuppant mellém.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni – nézett rám egy félmosoly kíséretében, s a gyertya lángjára szegezte tekintetét.

- Pedig sikerült – nyeltem egy nagyot, és kinyújtottam a lábaimat – Mégis mi ez az egész? Minek zártad be az ajtót és miért nem oltod fel a villanyt?

*KEY POV*

   Mély levegőt vettem, és elnyúltam a padlón. Ez a némaság, ami köztünk uralkodott, nem volt kínos, sokkal inkább megnyugtató. Mindkettőnk nevében elmondhatom, hogy napok óta pár perc mozdulatlanságra vágyunk. A rengeteg interjú, a fotózások, a koncertek mind rettentő fárasztóak és alig akad időnk a saját életünkre. Imádom a munkám, de most szükségem van egy kis pihenésre. Részben azért is jöttem most ide, no meg azért, mert bocsánattal tartozom Jonghyunnak.

- Sajnálom a reggeli dolgot… - böktem ki, mire hirtelen rám nézett, én meg éreztem, ahogy kíváncsisága lyukat éget belém. Neki most haragudnia kéne rám, nem?

    Felültem és én is ránéztem. Amint találkozott pillantásunk, minden gondolatom szertefoszlott. Elvesztem gyönyörű barna szeme tengerében, amik most úgy ragyogtak rám, mint mindig, amikor kettesben voltunk. Képtelen voltam elfordítani a fejem, bármennyire is próbálkoztam.

- Sajnálom, hogy bunkó voltam és hogy ordítoztam veled. Nem rajtad kellett volna levezetnem az idegességemet.

- Semmi gond… - legyintett, majd egy halvány mosoly után arca újra komoly lett – Biztos, hogy nem Heechul bántott?

   Hiába is, ő Jonghyun. Előle titkolhatok bármit, húzhatok magamra bármiféle álarcot, bújhatok akármilyen szerepbe, ő az egyetlen, aki nem hagyja megtéveszteni magát. Pedig pont tőle igyekszem elrejteni minden érzésemet, minden bánatomat, minden gondomat, mert tudom, hogy ha valami nyomaszt, ha szomorúnak lát, akkor ő is az, és azon rágódik magában, mi történhetett velem. És azt is tudom, hogy tiszta szívből szeret, így még nehezebben viseli, ha rossz passzban vagyok. Éppen ezért kedves hozzám, és éppen ezért bánik velem ilyen gyengéden és talán ezért is érzem úgy, hogy valahol én is szeretem őt. Itt van nekem Heechul az tény és való, de sajnos senki nem tud arról, hogy mi folyik a színfalak mögött. Mindenki csak azt látja, hogy élünk-halunk egymásért, hogy a kapcsolatunk lángol, de közel sincs így. Legalábbis az ő részéről nem. Az igaz, hogy kezdetben szerettem őt, én is a megszállottja voltam, ahogy most Jong nekem. Ám hamar rá kellett jönnöm, hogy én csak egy játékszer vagyok, amit minden este elővesz, hogy kiélhesse vágyait, én pedig minden egyes alkalommal hagyom, hogy kihasználjon, és abban reménykedem, hogy egy nap nem csak a látszat kedvéért leszünk egy igazi pár. Csakhogy a tegnapi nap után ez már nem valósulhat meg…

   Annak ellenére, hogy Jonghyun elől menekültem, most mégis mellette kötöttem ki. Sokszor az ő vállán sírom ki magam, mert ő képes megnyugtatni, tanácsot adni és segíteni. Talán azért van ez így, mert annyira szeret és boldognak akar látni, és talán én is ezért kerestem most fel őt, mert tudom, sosem hagyna cserben. Szerettem volna neki elmondani, hogy mi történt tegnap este, hogy Heechul behúzott egyet azért, amiért - az ő szavaival élve - „szerelmesen” néztünk egymásra a színpadon és rengetegszer fogtuk meg egymás kezét, de képtelen voltam rá. Már akkor tudtam, hogy nem fogom megtenni, amikor beléptem ide. Ha elmondom, akkor mi fog változni? Semmi. Most haragszom Hee-ra, de ettől még szeretem és meg fogok bocsátani, mert nem tehetek mást. De akkor mégis miért jöttem ide? Miért adok újabb reményeket Jongnak? Miért próbálom az ő szeretetével pótolni azt, amit Hee képtelen megadni nekem? És mégis meddig bírom elviselni ezt az egész helyzetet? Mert szeretem mindkettőjüket, és sokkal egyszerűbb lenne minden, ha ő gyűlölne, de nem, és ezért egyre inkább vonzódok hozzá! És kihasználom őt, tőle megszerzem a szeretetet és így úgy érzem, Heevel és velem minden rendben van, de ez hazugság! A francba is, akkora egy idióta vagy Jong! Miért foglalkozol velem, miért nem vagy képes utálni? Ha nem lenne ott Minho, feladnék érted mindent, de miatta nem tehetem…

- Key? – Jonghyun lágyan megérintette karom, engem pedig kirázott a hideg. Megráztam a fejemet, és visszanyeltem az előtörő könnycseppeket.

- Nem, nem ő volt – hazudtam, legbelül pedig éreztem, ahogy darabokra hullok. – Este a buliban verekedés tört ki néhány srác között, amit próbáltam megállítani, így véletlenül én is kaptam belőle. Úgyhogy tényleg sajnálom, amiért elküldtelek a francba, és amiért ordibáltam veled.

- Tényleg semmi gond, előfordul az ilyen… - felelte pár másodperc után, majd halványan rám mosolygott. Visszamosolyogtam.

- Csak ennyit szerettem volna mondani – keltem fel a földről, majd az ajtó felé indultam.

- Key! – kiáltott utánam, mire visszafordultam – Nem tudod, ki küldhette nekem azokat a rózsákat?

- Talán … A helyedben ezt Minhotól kérdezném – kacsintottam, és magára hagytam.

5. fejezet

   Időm sem volt átgondolni a lehetséges személyeket, aki a rózsákért volt felelős, mert Taemin rontott be és rángatott fel a kanapéról.

- Csipkerózsika, ébresztő! Tök örülök, hogy van egy udvarlód meg minden, de most azonnal indulunk! – meg se várta, hogy válaszoljak, már tuszkolt is ki az ajtón.

- De… hát… én… nem… hééé, én még fel sem öltöztem! – kiáltottam, mire Taemin szemforgatva közölte, hogy tegnap ruhában aludtam el, szóval felesleges átvedlenem. Nem tiltakoztam, hisz igaza volt, ráadásul álmos voltam, így hagytam, hogy egészen a kocsiig ráncigáljon.

*

- HOL A PI.CSÁBAN VAN MÁR KEY?! – üvöltözött a menedzserünk a táncteremben, mi pedig hosszú másodpercekig csak lélegzetvisszafojtva pislogtunk egymásra. Egyikünk sem tudta, hol lehet az elkóborolt bárányunk, ugyanis a koncert óta senki sem látta. Végül Onew volt az, aki válaszolt.

- Még nem érkezett meg… Lehet, hogy dugóba keveredett… - kezdett volna bele a magyarázkodásba, hogy kihúzza barátunkat a bajból, ám főnökünk közbevágott.

- NEM ÉRDEKEL, HOGY MIK AZOK AZ OKOK, AMIÉRT NINCS ITT, A LÉNYEG AZ, HOGY KERÍTSÉTEK ELŐ MOST AZONNAL!!! 5 PERCET KAPTOK RÁ, ÉS HA MEGÉRKEZIK, KÜLDJÉTEK BE HOZZÁM, MERT LESZ HOZZÁ PÁR SZAVAM!!! – ordítozott tovább vérvörös fejjel, majd kiviharzott és maga után hangosan becsapta az ajtót.

- Húúú, ez meleg volt… - fújta ki elsőként a levegőt Taemin – Még sose láttam ilyen dühösnek.

- Én sem, és soha többé nem is akarom! – kontrázott rá Minho, és kinyújtóztatta a lábait.

- Halott ember vagy, Key! – dünnyögte az orra alatt Onew, és a rádióhoz sétált – Jobb lesz, ha addig mi nekiállunk próbálni, hogy legalább velünk ne legyen gondja.

- Ez jó ötlet - helyeseltem – De előtte felhívom Keyt, hogy hol van már, aztán én is csatlakozom.

    Mindenki igenlően bólintott, kivéve Minhot, aki csak halványan megrázta a fejét, és gyilkos pillantással végignézett rajtam, de nem törődtem vele. Onew elindította a zenét, és nekiálltak a próbának, én pedig kivonultam a folyosóra és Key számát tárcsáztam. Kicsöngött, amit jó jelnek tekintettem, de amikor nem vette fel, kezdtem aggódni. Lehet, hogy az a rossz előérzet nem volt hiábavaló és tényleg történt vele valami?

   Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a kétségbeesettség és a pánik. Le kellett ülnöm a földre, hogy ne essek össze. Ujjaimat tördelni kezdtem, miközben csukott szemmel azt ismételgettem, hogy „vedd fel!”.

   De nem vette fel. Se másodszorra, se harmadszorra, se huszadszorra.

   A percek kínzó lassúsággal teltek, minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Még sosem éreztem magam ennyire rémültnek, mint akkor. Már épp azon voltam, hogy elmegyek Heechulhoz – mert bizonyára nála voltak - amikor is a folyosó végén megpillantottam Keyt. Mount Everestnyi kő esett le a szívemről a megkönnyebbüléstől, örültem, hogy még életben van. Felpattantam, és odakiáltottam neki egy „sziá”-t, majd hatalmas mosollyal az arcomon futni kezdtem felé. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de olyan jó érzés töltött el attól, hogy épségben látom.

- Úristen, Key, de jó, hogy itt vagy! – öleltem meg hirtelen, majd ugyanolyan gyorsasággal el is engedtem, mikor eszembe jutott, hogy talán ezt nem kéne, mert az illatától mindig elbódulok – Tudod, hogy aggódtunk érted? Mégis hol voltál? – bokszoltam meg barátian a vállát, majd elhúzva a számat, folytattam – Próbáltunk neked falazni, de nem jött össze. Drágalátos menedzser bácsink ku.rvára kiakadt, szóval először őt keresd fel!

-  Oké – felelte szűkszavúan, de továbbra sem nézett rám. Hátat fordított, és megindult az iroda felé.

- Key, minden rendben? – komorult el a tekintetem, és mentem utána.

- Aha – ugyancsak tömören válaszolt, majd még jobban a szemébe húzta a baseball sapkáját, amivel egész ideáig az arcát takarta. Nagyon nem tetszett nekem ez a viselkedés, ez nem volt tőle megszokott. Miért nem néz rám? Miért nem mosolyog és nevet? Miért nem csattan ki az örömtől? Miért nem fecseg mindenféle hülyeségről, a tegnapi buliról vagy Heeről? Bár sose szerettem, amikor kettejükről mesélt, mégis, most valahogy jobban örültem volna ennek, mint a némaságnak.

    A döbbenet megállításra késztetett, ő pedig kihasználva az alkalmat, kikerült és elsietett mellettem. De nem hagytam ennyiben. Újból utána futottam, és még mielőtt belépett volna az irodába, karbatett kézzel beálltam elé. Mivel testesebb voltam nála, nem tudott ellökni az útjából.

- Jonghyun, rohadj már ketté, kérlek! Beengednél? – kiáltott rám dühösen, és még mindig nem méltatta arra, hogy a szemeimbe nézzen.

- Nem! – feleltem határozottan – Addig nem, amíg el nem mondod, mi a baj!

- Nincs semmi, jól vagyok! – fújatott, majd próbált megint eltolni, de hiába – Oké, ha akarod, órákig állhatunk még itt! Én ráérek.

- Biztos minden oké? – elégeltem meg néhány perc után a csendet és a várakozást, majd óvatosan az álla alá nyúltam. Hátrálni kezdett, miközben a kezeivel hadonászott, és majdnem sikerült neki meglógnia, de a derekánál fogva elkaptam, és a falhoz passzíroztam, majd lerántottam róla a sapkát. Megrökönyödve meredtem rá, amikor megpillantottam a szeme alatti hatalmas lila karikát. Még a szám is tátva maradt, alig bírtam megszólalni.

- Key…. Ugye ez nem az, amire én gondolok? – vártam egy másodpercet, hogy tiltakozzon, de nem tette, engem pedig elöntött a méreg - Ugye nem Heechul bántott téged? Megölöm! Esküszöm megölöm azt a patkányt, hogy merészelt egy ujjal is hozzád nyúlni?! Látod, én mondtam neked, hogy ez egy görény, hogy át fog verni és bántani fog! Nagyon remélem, hogy otthagytad, mert most felkeresem és agyon verem azt az állatot! – összeszorítottam az öklömet, és egy nagyot ütöttem a falba. Nagy meglepetésemre Key újból ellökött magától, én pedig ezúttal nem állítottam meg. A következő pillanatban egy hatalmas pofon csattant az arcomon, mire odakaptam a kezem és elképedve pislogtam rá, miközben az égő pontot kezdtem simogatni.

- Hagyjál lógva, oké? - nézett rám mérgesen, majd a fejébe nyomva a sapkáját, hátat fordított és belépett a szobába, én pedig teljesen letaglózva bámultam a csukott ajtóra.

*

    A próba után én voltam az, aki utolsóként hagyta el a termet. Ezer meg egy gondolat cikázott a fejemben, amitől iszonyatos fejfájásom támadt. „Mi történt Key-vel? Miért van az az érzésem, hogy Heechul bántotta? Vagy csak azért viselkedett így, mert ő küldte a rózsákat? Tényleg, a rózsák! Teljesen el is felejtettem! Valahogy azt is meg kell tudnom, kitől jöhettek, mert nagyon kíváncsi vagyok. De ha Key küldte őket, akkor miért nem tagadta le, hogy nem Hee ütötte meg? Azt hiszem, ma este sem fogok aludni…”

   Már leoltottam a lámpákat, és épp zártam volna be az ajtót, amikor valaki visszalökött a terembe...

4. fejezet

- Key hol van? – kérdeztem, miután kiléptem a fürdőből és végignéztem a három fős társaságon, akik a kanapén ültek és rám vártak. Fájt kiejtenem a nevét, de tudnom kellett, hol van.

- Leléptek Heechullal. Aszem bulizni mentek. – felelte Onew egy ásítás közepette.

    Ettől tartottam. Sose szerettem, mikor úgy ment el, hogy ne figyelmeztettem volna, hogy vigyázzon magára és ne igyon túl sokat. Tudom, hogy baromira az agyára megyek az állandó aggodalmaskodásaimmal, hisz nem egyszer volt már ebből veszekedésünk, de ha egyszer nem bízom meg Hee-ben és én csak így nyugszom meg? Azonban most, hogy ez elmaradt, rossz érzésem támadt.

- Mehetünk végre? Baromi fáradt vagyok! – pislogott álmosan Taemin, majd felállt a helyéről, és felvette a pulcsiját.

   Bólintottam egyet, majd szép lassan összeszedelődzködtünk és elindultunk hazafelé. Az biztos, hogy ma éjjel én nem fogok pihenni…

*

- Remélem, nem akarsz Key után menni! – szólalt meg mögöttem egy hang. Összerezzentem, mert nem tudtam beazonosítani, hogy ki lehet az, de miután megfordultam és Minhoval találtam szemben magam, megnyugodtam.

   A házat már órák óta csend és béke borította, csupán csak a hűtő valamint az egyéb háztartási berendezések búgása vert visszhangot. A többiek már rég mélyen aludtak, csak én voltam az, aki ébren volt és épp meglógni készült. Na, meg ezek szerint Minho.

- Ezt meg honnan veszed? – léptem vissza az ajtótól, és nagyon örültem, hogy a sötétben nem látja az arcomat.

- Nem vagyok hülye, Jonghyun – forgatta meg a szemeit, és egy sóhajtás kíséretében leült a kanapéra – Nem tudnál leakadni róla? Nem vagy az anyja, nagyfiú már, tud magára vigyázni! Nem kell féltened!

- Jó, de… - suttogtam, hogy ne keltsem fel a srácokat, de félbeszakított.

- Nincs semmi de! – hangja ingerült volt és dühös, ami megrémisztett, mert még sosem láttam ilyennek – Ne kajtass állandóan utána, mert ez neki sem jó! Fogd már fel, hogy Heechullal szeretik egymást és sosem lehet a tiéd!

- Mi van? – emeltem fel a hangom, és most már nem csak a döbbenet lett úrrá rajtam, hanem az idegesség is.

    „Mégis mit tud ő arról, hogy mit érzek Key iránt? És mégis miért akar engem kioktatni arról, hogy mit csináljak és mit ne? Talán féltékeny lenne?”- kérdések ezrei futottak át a fejemben, de egyiket se tettem fel.

- Honnan veszel ekkora fa.szságokat? Nem vagyok meleg, nem szeretem a fiúkat és nem vagyok Keybe szerelmes! Úristen, te tényleg nagyon fáradt vagy, aludnod kellene!

- Jong, ne játszd a hülyét, oké? Mindenki tudja, hogy odavagy érte, még maga Key is. Annyira lerí rólad, hogy belé vagy habarodva, hogy az valami eszméletlen. Egyszerűen kivirulsz, mint egy virág, ha a közelében lehetsz. De ez már beteges, érted? Rossz nézni, ahogy megszállottan keresed a társaságát, ahogy minden pillanatban a kedvére akarsz járni, ahogy csillogó szemekkel nézel rá, mintha ő lenne a világ legdrágább és egyetlen kincse, ami csak a tiéd… Jonghyun, ezzel csak magadnak okozol fájdalmat, hát nem látod?! Miért nem tudsz egyszerűen továbblépni és elfelejteni őt?

- Hú, nem csak fáradt vagy, de beteg is… Ne hívjak orvost? – nyúltam a telefon után, de ő felpattant a helyéről, és erőteljesen megfogta a karom.

- Lehet, hogy most gúnyolódsz, és a szemembe hazudsz, de legbelül te is tudod, hogy így van. – fúrta tekintetét az enyémbe, amitől elpirultam. Nem akartam, hogy leleplezzen és egyáltalán nem tetszett, hogy ilyen közel van, de úgy néz ki, őt ez nem zavarta – Nézz magadba, és lásd meg az ürességet. Mert a szíved tele van űrrel, amit azzal a szeretettel próbálsz pótolni, amit Keytől kapsz néhanapján. Csak azt nem vagy képes megérteni, hogy ő mindezt barátságból teszi és nem szerelemből. Neked elég, ha rád mosolyog, és az egekben szárnyalsz a boldogságtól. De egy idő után ez már kevés lesz, többet és többet akarsz, amitől a végén meg fogsz őrülni. Ezt akarod, hm? – mondta, majd elengedte a kezem, és a szobájához sétált, ám mielőtt becsukta volna az ajtót, még visszafordult - A te érdekedben mondom: fe-lejtsd-el!

   Miután eltűnt a látókörömből, felsóhajtottam, és ledőltem a kanapéra. Könnyeim patakokban bújtak elő szememből, amiket az arcomba nyomott párnával próbáltam tompítani. Rázkódtam a sírástól, szívemet mintha ezer tű szurkálta volna, és úgy éreztem, a lelkemet körbeölelő szögesdrótok mentem összeroppantnak. Üvölteni tudtam volna a mellkasomban tomboló kíntól, mégis, csendben tűrtem, ahogy a fájdalomhullám újra és újra végigsöpör rajtam.

    „Azt hiszed, nem próbáltam még elfelejteni őt? Azt hiszed, nem fáj ez így is eléggé? Szerinted nem vagyok tisztában azzal, hogy sosem lehet az enyém? Minho, te barom, minek kellett az igazságot a fejemhez vágnod?!”

*

- Jonghyun, te álomszuszék, nem akarnál felkelni? – lökte meg valaki a lábam, válaszul pedig reflexszerűen visszarúgtam és hümmögtem egy sort.

   Az illető kitartó volt és nem adta fel egykönnyen. Lehúzta rólam a takarót, és ledobta azt a földre, majd összekócolta a hajamat, és finoman megpofozott, ezután pedig nevetve elfutott.

- Bazdmeg, Onew, kiheréllek, ha még egyszer ezt csinálod! – üvöltöttem rá, és utána vágtam a papucsomat, ő pedig csak nyelvet nyújtott és visszaordított:

- Inkább kelj fel, irány a próbaterem!

   Nem fogadtam szót, csak visszarángattam magamra a takarót, és próbáltam újból elaludni. Ő könnyen beszél, majdnem a fél napot végigaludhatta, de nekem csap pár óra pihenés járt.

   Percek teltek el, és már épp sikerült volna visszatáncolnom az álmok mezejére, amikor édeskés illatot észleltem magam körül. Annyira valósághű volt és tiszta, hogy tudtam, ez nem lehet az álmom része. Lassan kinyitottam szememet, majd ugyanolyan óvatossággal felültem a kanapén – ugyanis sikerült az este a nappaliban elaludnom.

   Körbenéztem, majd nagy meglepetésemre egy rózsacsokor hevert az asztalon. Felvont szemöldökkel méregettem a vörös virágokat, majd remegő kezekkel az ölembe vettem.  Kerestem rajta egy kártyát, amin talán van egy név, hogy kitől jöhetett vagy egy üzenet, de semmi ilyesmit nem találtam.

    „Mégis ki küldhette őket?”

3. fejezet

- Jonghyun, minden rendben? – lökte meg a vállam Minho, mire megráztam a fejem, és ránéztem.

- Persze, miért ne lenne? – erőltettem egy mosolyt az arcomra, de fél szememmel még mindig őket néztem.

- Csak mert… sírsz…

- Mi? – vágtam döbbent képet, és kezeimmel az arcomhoz kaptam. Igaza volt. Bőröm nedves volt a sok könnytől, amik valahogy titkon kicsordultak a szememből. – Oh, ez csak… izééé… csak belement valami a szemembe… - hazudtam, ami először az eszembe jutott, és felpattantam, majd a kijárat felé indultam.

- Hyung, most meg hová mész? – kiáltott utánam Minho, de nem válaszoltam, ő pedig nem foglalkozott velem többet, bár tudtam, úgysem hagyja annyiban.

*

   Végigfutottam a folyosón, majd a lift előtt megálltam. Pont akkor szálltak ki néhányan, én pedig félrelökve őket rögtön beugrottam, és megnyomtam a felfelé gombot. Furcsán néztek rám és grimaszokat vágtak, de most ők érdekeltek a legkevésbé.

   Miután megérkeztem a legfelső szintre, kiszálltam, és megcéloztam a lépcsőt, ami a háztetőre vezetett. Amint kitettem a lábam a szabadba, és becsuktam magam mögött az ajtót, térdre rogytam és sírni kezdtem. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem látott és hallott senki, ahol nem kellett megjátszanom magam, ahol önmagam lehettem.

   Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, ami a szívemet mardosta, mégis, inkább elterültem a földön, és csendben zokogtam. Miért kellett belé szeretnem? Miért pont őt választottam? És Ő miért nem képes észrevenni engem?

   A hátamra dőltem, majd a hajamba túrtam és egy nagyot sóhajtottam. A kék égboltot néztem, mely a végtelenségig elnyúlt, s ami olyan tiszta volt, hogy úgy tűnt, ez nem a valóság. Az én életem miért nem lehet ilyen egyenletes?

   Lehunytam szemeimet, és elmerültem a gondolataimban. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor bekerültem az SM céghez, és amikor a leendő menedzserünk „bezárt” minket egy szobába, hogy ismerkedjünk meg. Mi pedig beszélgetni kezdtünk, és úgy viselkedtünk, mintha ezer éve jó barátok lennénk. Minhohoz sikerült a legközelebb kerülnöm, mégis, a szívem valahogy Key felé húzott. Ő valahogy olyan kiismerhetetlen volt számomra, olyan elérhetetlen, és én mindenáron tudni akartam minden egyes kis titkáról. Azt hiszem, már az első pillanattól fogva nem stimmelt valami a kettőnk barátságával, de az első közös táncpróbánk volt az, ami meggyőzött arról, hogy tényleg nincs rendben velünk valami, legalábbis az én részemről.

*

    Épp öltözködtem, mikor a táncterem felől furcsa zajra lettem figyelmes. Gyorsan bekötöttem a cipőfűzőmet, majd megindultam a terem felé. A többiek még nem voltak itt, néhány perccel előtte telefonáltak, hogy dugóba keveredtek, és késni fognak.

   Ahogy közeledtem, a hang egyre erősödött, majd mikor az ajtóba értem, megpillantottam Keyt. Háttal állt nekem, így nem láthatott. Ő volt az, aki a debüt számunkat, a Replayt énekelte, és annak a koreográfiáját próbálta begyakorolni. Elmosolyodtam, bár nem tudtam, miért és valami furcsa, mégis kellemes érzés járta át testem. Újra és újra előröl kezdte a lépéseket, de valahol mindig elrontotta. A végén egyre inkább kezdett begurulni, aminek következtében rálépett a saját lábára és dobott egy hasast, belőlem pedig kitört a nevetést. Ijedtében sikított egy hatalmasat, és megfordult.

- Jonghyun! A frászt hoztad rám! – lihegte, majd felállt a földről – Te mégis mióta állsz ott?

- Hát… már egy ideje… - feleltem halkan, de továbbra se léptem be a terembe.

- Nagyon gáz volt, amit műveltem? – kérdezte félve, majd dühösen dobbantott egyet a lábával és folytatta – Ez a hülye lépés sehogy sem akar kijönni. Nem tudsz segíteni?

- De, megpróbálhatok… – feleltem kissé bátortalanul, és végre bementem.

   Odaálltam mellé, ő pedig kíváncsian várta, hogy megmutassam neki a lépést, de az igazság az volt, hogy én se tudtam megcsinálni. Csupán csak azért egyeztem bele, hogy ne szakadjon félbe a beszélgetésünk, valamint azért, hogy a közelében lehessek. Mindenesetre nekikezdtem annak a szerencsétlen táncnak, ami először könnyűnek tűnt, végül az én lábaim is összeakadtak, és estem egy nagyot. Most Key volt az, aki röhögött egy jót, én pedig vele nevettem.

- Azt hiszem, meg kell várnunk a többieket, mert ez így nem fog menni – jelentette ki, majd leült mellém a földre.

   Nem szóltunk egymáshoz, a csend pedig egyre kínosabbá vált. Nem tudtam, mit tehetnék, agyam lázasan kattogott valami téma után kutatva, eredménytelenül. Rettentő zavarban voltam, szívem vészesen dübörgött, gyomrom apró gombóccá zsugorodott, és egyszerűen képtelen voltam megszólalni.

   Aztán valami hirtelen ötlettől vezérelve elfeküdtem a padlón, fejemet pedig az ölébe hajtottam. Key felvont szemöldökkel nézett rám, de nem volt semmi ellenvetése, így én sem ugrottam fel és kértem bocsánatot. Végül, hogy a csöndet megtörje, halkan énekelni kezdett, ám néhány sor után abbahagyta.

- Ne, folytasd! – szóltam rá, mire kissé meglepett arcot vágott, de azért eleget tett kérésemnek. Hangja betöltötte a terem némaságát, én pedig teljesen elvarázsolódtam. Csak hallgattam őt, ahogy énekel azzal a mély, férfias ugyanakkor kisfiús hangjával. Szemeimet képtelen voltam levenni róla, és mikor pillantásuk találkozott, éreztem, ahogy elpirulok. Kedvesen rám mosolygott, majd újra a távolba meredt és tovább dalolt. Ujjaival lágyan túrt bele hajamba és simogatta fejem, én pedig csillogó szemekkel figyeltem arcizmának minden egyes rezdülését. Varázslatos volt az a pillanat és azt kívántam, bár sose érne véget, bár örökké így maradhatna minden.

*

   Ekkor kezdtem el iránta másképp érezni. Attól a ponttól fogva, hogy ültünk egymás mellett és énekeltünk, valami megváltozott köztünk, ami azóta se hagyott nyugodni, és nemhogy csillapodott volna, sokkal inkább fokozódott bennem.

   Ám sajnos nem sokkal később Key megismerte Heechult, amitől nekem fenekestül felfordult az életem. Tudtam, hogy szeretem Keyt, és volt egy sejtésem, hogy ő is hasonlóképpen érez irántam, de amint Hee belépett a képbe, számára megszűntem létezni. Akkor éreztem életemben először azt, hogy elveszítettem valakit.

   Azt hittem, az idők múlásával sikerül kivernem őt a fejemből, és hogy minden ugyanolyan lesz, mint régen, de tévedtem. Azóta csak még erősebb lett az iránta érzett szerelmem, és egyre inkább süllyedek el a fájdalomban.

   Az oldalamra fordulok, és összeszorított fogakkal próbálom magamba fojtani egy újabb kitörni készülő ordítást. Öklömmel keményen a betonba ütök, hogy ezzel is levezessem azt a gyötrő érzést, mely úgy kikívánkozik belőlem, miközben magamban egyre csak egy mondatok ismételgetek:

„Kérlek, Key, soha ne engedj el…”

2. fejezet

- Jonghyun, ébresztő! – rázogatta meg valaki a vállam, mire válaszul hümmögtem egy sort, és elfordítottam a fejemet – Jonghyun, megérkeztünk, hallod? Kelj fel!

   Hirtelen felpattantak szemeim, és értetlenül meredtem előre. Azt se tudtam, hol vagyok, hogy mi történt, és hogy hogyan kerültem egy autó hátsó ülésébe, amikor az előbb még Key-vel feküdtem a tengerparton.

- Lennél szíves, és még ma kiszállnál? – az ingerült hang a jobb felemről érkezett, mire megráztam fejem, és oldalra kaptam a tekintetem. Nem láttam, ki az illető, ugyanis az autóajtó pont úgy takarta, hogy csak nyaktól lefelé vehettem szemügyre, de a hang alapján Key-re tippeltem.

    Mégis hogy kerülünk mi ide? Ennyire elaludtam volna, hogy közben ő szépen összekapart a földről, berakott a kocsiba és eljöttünk a… hová is?

   Álmosan pislogtam párat, majd kijjebb ültem, és akkor láttam meg, hogy egy hatalmas épület előtt állunk. Ha jól vettem le, ez egy aréna volt.

- Jonghyun, az isten áldjon meg téged, vonszold már a hátsódat! Vagy a saját koncertedet akarod lekésni? – ragadta meg a karom Key – ekkor már tudtam, hogy ő az – majd a hátsó ajtó felé kezdett húzni.

*

   Az utolsó pillanatban kaptam magamra a pólómat, és futottam a srácok után. Kissé késében voltunk már, és nagyon mertem remélni, hogy a rajongók megbocsátják ezt a pár perc csúszást.

   Rettentően izgultam, hiába volt ez már vagy a századik koncertünk. Most leginkább amiatt aggódtam, hogy ne bakizzak annyit, ugyanis olyan hulla fáradt voltam, hogy ha Taemin nem rúg seggbe, hogy induljak meg, állva elalszok.

   Felfutottunk mind az öten a színpadra, amit hatalmas tapsvihar és kiáltozások kísértek. Egyből felébredtem, és egy csepp álmosság sem maradt a szemeimben. Miután mindannyian köszöntöttük a tömeget, rögtön a közepébe csaptunk. Minden erőnket beleadtuk, hogy egy felejthetetlen estét nyújtsunk rajongóinknak, akik mindezt lelkes ugrándozásukkal és éneklésükkel hálálták meg. Egyszóval a hangulat a csúcsponton volt.

   Két szám között végignéztem a hatalmas tömegen, és elvigyorodtam. Imádtam, amikor emberek ezrei vadultak meg értem egy éjszaka alatt és teljesen kikelve önmagukból, hisztérikusan ordibálták a nevemet. Jó volt látni, ahogy a reflektorfényben más országokból is felcsillant egy-egy zászló. Vajon mennyit utazhattak és mennyi pénzt ölhettek bele, csak azért, hogy akár egy percre láthassanak? Boldogsággal töltött el, hogy ennyire szeretnek, hogy bármit képesek lennének megtenni értem, és hogy a támogatásukra bármikor számíthatok.

   Tekintetem hirtelen Keyre tévedt, aki szintén a közönséget pásztázta… Nézésünk egy pillanatra összefonódott, mire mindketten elmosolyodtunk, majd újra szemügyre vette a tömeget.
„Hát igen… egyedül csak az Ő szívét vagyok képtelen megszerezni…” – gondoltam magamban, majd keserűen felsóhajtottam, s ismét mosolyt erőltetve az arcomra, énekelni kezdtem.

*

- Hű, ez egy eszméletlen koncert volt! – mondta Taemin, és a hűtőhöz lépett, ahonnét elővett magának egy üveg jéghideg ásványvizet.

- Igen, valóban! – törölte meg az arcát Minho egy törölközővel, és levetette magát a kanapéra. – Láttátok mennyien voltak? Talán több tízezren is! Őrületes!

- Osztom a véleményt! – rikkantotta Onew – De én fürdök elsőnek, háhá!

- Nem, mert én! – dobta el az üveget Taemin, és hyungja után futott, de sajnos elkésett, így már csak a csukott ajtóval találkozott, aminek sikeresen nekiment, és nagyot koppanva hátratántorodott. Bentről csak hangos nevetést lehetett hallani, míg a maknae fejét simogatva rúgott bele az ajtóba – Rohadj, meg Onew! Utánad én jövök!

   Nevetnem kellett rajtuk, hiába játszották el ezt minden egyes koncert után. Imádtam a srácokat, hisz az évek során olyannyira összekovácsolódtunk, hogy bátran merem azt állítani, ők lettek a családom. Sajnos a szüleinkkel mindannyian kevés időt töltünk el a rengeteg munka miatt, és valamivel pótolnunk kell a szeretet hiányát. Nekik akármikor akármit elmondhatok, és mindig meghallgatnak, még ha hajnalok hajnalán is jön rám a lelkizés.

   Leültem Minho mellé, felraktam az asztalra a lábaimat, kezeimet összekulcsoltam a hasamon és így pihentem. Szemeim már-már le-lecsukódtak, és el is aludtam volna, ha Key nem lép be egy szál alsónadrágban.

   Tekintetem abban a pillanatban rá vetődött, és képtelen voltam elfordítani a fejem. Kidolgozott felsőtestén az izzadságcseppek úgy peregtek le, mintha most ázott volna el a szakadó esőben. Haja csapzottan terült szét nyakán, és egy kissé a vállán, sötét sminkje szinte már szürkévé festette hibátlan arcát.

   Még a lélegzetem is elakadt a látványtól. Csak néztem őt és csodáltam; a külvilág számomra már nem létezett. Kavarogni kezdtek bennem az érzések. Annyira szerettem volna odamenni hozzá, és megölelni, végigsimítani izmos karján, és a fülébe suttogni, hogy mennyire szeretem. Annyira szerettem volna megcsókolni, a szemébe nézni és elmondani, hogy nekem ő az életem. És annyira szerettem volna, hogy kedvesen rám mosolyogjon, megpusziljon, és azt felelje, ő is így érez irántam.

   De a képzelgéseimnek egy perc alatt vége szakadt, amikor is belépett Ő… Ő, akivel el kellett játszanom, hogy barátok vagyunk, holott a szívem legeslegmélyén gyűlöltem, és a legszívesebben belefojtottam volna egy kanál vízbe. Ő, aki azzal a kis bájvigyorával és cuki mosolyával bármit képes volt megszerezni, aki nem volt más, csak egy rohadt, hazug talpnyaló.

    Ő, aki miatt Key képtelen volt szeretni…

1. fejezet

   A Nap ragyogó sugarai lágyan simítottak végig arcomon, s a Szél huncutul kapott bele hajamba. A hullámok halk éneke, a méhek döngicsélése, a tücskök ciripelése, a távolban játszadozó kisgyermekek vidám sikkantásai nyugalmat, békességet varázsoltak bensőmbe. A fűben megbúvó apró fehér margaréták, s a mellettünk elhaladó vattacukros kocsiból terjengő édeskés illat csak még inkább elcsitították bennem a félelmet. Már-már olyannyira tökéletes volt ez az idilli kép, hogy úgy éreztem, egy tündérmesébe csöppentem, egy gyönyörű álomba, mely csak az enyém… csak a miénk.

   Kezével gyengéden megcirógatta bőrömet a vállamtól egészen a karomig, majd mutatóujjával egy szívecskét rajzolt tenyerembe, s végül összekulcsolta ujjaink. Megborzongtam érintésétől, és egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat. Lehunytam szemeim, majd - mintha fáznék – közelebb bújtam hozzá, mire válaszul egy apró puszit nyomott fejemre, s megszorította kezemet.

   Boldog voltam. Egész testemben tombolt a Boldogság, minden zegzugot bejárva zubogott körbe s körbe, újra és újra. Még sosem éreztem ilyet. A gyomromban pillangók százai repdestek, s az öröm majd szétszakított belülről. Üvölteni tudtam volna ettől a felszabadultságtól.

   Szeretetet éreztem. Mérhetetlen szerelmet. Nem is tudom, mióta vártam erre a pillanatra. Mindig azt akartam, hogy legalább egy valaki mutassa meg milyen szeretni s szeretve lenni, ha csak egy percre is, de hadd tapasztalhassam meg a Szeretet üdítő csókjait. Éveket szenvedtem el, évek teltek el nyomtalanul, értéktelenül, üresen. És most itt volt Ő. Ő, aki teljes egészét nekem adta, s hagyta, hogy a magam gyerekes módján szeressem. Ő, aki egyetlen mosollyal képes volt azt a rengeteg gyötrődést a semmibe vetni és minden rosszat elfeledtetni. Ő, aki számomra a mindenséget jelentette, aki kitöltötte bennem az űrt, aki elpusztította a hiányt.

   És most itt feküdtem karjaiban, és úgy szorítottam magamhoz, mintha attól félnék, hogy a következő pillanatban köddé válik. Megkaptam, amire vártam és most úgy éreztem, végre hazataláltam.

   Mocorogni kezdett alattam, én pedig egyből felültem, de ő csak derekam köré fonta karjait, és visszahúzott maga mellé. Halványan elmosolyodott, mire én elvörösödtem. Ez mindig így szokott lenni. Bármikor elmosolyodik, én zavarba jövök, ő pedig kihasználja az alkalmat, és megcsókol. Nem mintha lenne nekem akármiféle ellentmondásom...

   Kirázott a hideg, amint megéreztem számon puha, meleg és szeretetteljes ajkait. Félve csókoltam vissza, s karoltam át nyakát. Kezeim remegtek, ahogy óvatosan hozzáértem tökéletes és sima bőréhez. Úgy simítottam végig ujjaimmal rajta, mintha valami törékeny porcelánt tartottam volna kezeimben.

   Először csak kóstolgattuk egymást, majd egyre szenvedélyesebben faltuk a másikat. A levegő hirtelen forróvá és elviselhetetlenné vált, és bár a nyílt ég alatt voltunk, úgy éreztem, kevés nekünk ez a hely.

   Hirtelen benyúlt a pólóm alá, és a hasamat kezdte el simogatni, amitől tiszta libabőrös lettem. Ekkor váratlanul elengedett, és nevetve dőlt hátra a fűben, én pedig értetlenül pislogtam rá.

- Most meg mi van? – kérdeztem meg félénken.

- Annyira hihetetlen vagy… - nézett rám vigyorogva – Minden egyes érintésemtől megborzongsz és a szemeid minden pillanatban vágyakozva néznek rám… Ez annyira furcsa.

   Nem tudtam mit mondani. Fogalmam sem volt, hogy miért vált ki belőlem ilyen reakciókat. Talán csak azért, mert már túl rég éreztem a Szeretet elsöprő erejét, talán mert már túl régen volt részem ilyen boldogságban. Vagy talán csak tudtam, hogy egyszer ennek is vége szakad, ahogy minden másnak.

- Na, most miért vágsz ilyen képet? – komorodott el tekintete, és aggódva ült fel – Remélem nem azért, mert attól félsz, hogy el fogsz veszíteni, mert ha így van, akkor jobb, ha ezt azonnal ki is vered a fejedből, ugyanis ilyen sosem fog megtörténni. Szeretlek, mindennél jobban szeretlek, és soha nem engedlek el.

- Tudom – most rajtam volt a sor, hogy nevessek. – Csak azt akartam, hogy mondd ki, hogy szeretsz.

- Te kis pimasz! – ült rá hirtelen a csípőmre, és nyomott le a földre.

- Ha meg mersz csikizni, én isten biz, hogy estére kirugdoslak az ágyamból! – kacagtam tovább.

- Hmm… Akkor intézzük el itt és most az otthoniakat, és akkor este nem kell együtt aludnunk – nézett rám kacéran, és vadul ajkaimra mart. 

- Key, a nyílt utcán vagyunk, bárki megláthat! – nevettem újból.

- Szívem, nem az utcán vagyunk, hanem a parton, és ahogy elnézem, egy árva lélek sincs most itt!

- De akkor is! Key, fogd már vissza magad! Mindig elrontod ezeket a szép perceket! Gonosz vagy! – csaptam meg a vállát, és bevágtam a sértődöttet.

- Na, jól van, ez egyszer legyen gyereknap! – forgatta meg szemeit, majd egy puszit nyomva a számra, leszállt rólam, visszafeküdt mellém és egy sóhajtás kíséretében lehunyta íriszét.

   Fejemet mellkasára hajtottam, s percekig bámultam tökéletes és szépséges arcát. Csukott szemhéja alatt meg-megrándult a szeme, s szája sarka olykor-olykor mosolyra húzódott. Nem voltam biztos abban, hogy álmodik vagy csak valami szépre gondol.

   A természet muzsikáját eltompította szíve ütemes dalolása, s akaratlanul is, de az én szemeim is lecsukódtak, és lassan én is az álmok mezsgyéjére léptem.