10. fejezet

*KEY POV*
    Miután becsuktam magam mögött az ajtót, sietősen végigmentem a folyosón, majd a végén befordultam, és nekidőltem a falnak. Kezeimmel beletúrtam a hajamba, miközben mélyeket lélegeztem, majd végigcsúszva a fal mentén, sírni kezdtem.

   Akkora hülye vagy, Key! Hazudtál neki! Hazudtál, minden egyes szavad hazugság volt! Jonghyun nem ezt érdemli! Ha lehet, még jobban összetörted a szívét, hát ezt akartad?! Remélem, most büszke vagy magadra! Miért nem vallottad be neki, hogy mit érzel, miért nem mondtad el az igazat? Vagy ha már hazudtál, miért nem tudtad volna ezt kíméletesebben közölni? Barom vagy, egy hatalmas barom! El kell neki mondanod, hogy véget érjen ez a szörnyű rémálom, mert másképp nem lesz vége! Úgyhogy most szépen állj fel, töröld le a könnyeidet, és mondd meg neki, hogy szereted! – kiabálta a mellkasomban a szívem, de nem hallgattam rá.

   Így lesz a legjobb, még ha fáj is. Egyszer el fog múlni, hamarosan ki fog égni mindkettőben ez az érzés, s addigra mindketten belátjuk, hogy helyesen döntöttünk, amikor megállítottuk szerelmünket. Ugye?

    Hazugság.

   Ez is csak egy szemenszedett hazugság!

- Muszáj… Nem keverhetem bele Jongot, nem sodorhatom az életét veszélybe, neki ehhez semmi köze… jobb lesz így… - mondtam ki félhangosan, csakhogy elnyomjam szívem ordibálását és meggyőzzem magamat erről az állításról, amiben annyira szerettem volna hinni…


*JONGHYUN POV*
    Már órák óta az SM épületének tetején ültem, a törzshelyemen, amit senki sem ismert és ahol nyugtom volt. Csak ültem a földön, és sírtam. Sírtam, mert nem tudtam mi mást tenni.

   Kavarogtak bennem az érzések: fájdalom, szánalom, szerelem, gyűlölet…

   Úgy látszik az, hogy a szívemet képes lettem volna odaadni valakinek, hogy egy életen át tudtam volna szeretni, túl kevésnek bizonyult. Semmit sem jelentett.

   Csak tudnám, miért! Miért én? Miért ő? Miért mi?

   Miért bűn, ha az ember szerelmes? Manapság olyan kevés az igaz, a hű, a megbízható kapcsolat, akkor mi, akik kivételek vagyunk, miért nem lehetünk együtt? Ez nem ér! Ez igazságtalanság!

    „Nem szeretlek…”

   Újabb sírógörcs tört rám, testem keserves és meggyötört rázkódásba kezdett. Felhúzott térdeim közé fúrtam fejemet, kezeimet pedig füleimre tapasztottam abban reménykedve, hogy talán így nem fogom meghallani Key kegyetlen szavait.

    „Nem szeretlek…”

   Szívem ezer darabjaira törve hevert a stúdióban, amit már azóta biztosan még ezer szilánkjaira tapostak. Mellkasomat mintha több tonnányi súly nyomta volna; mintha valami ki akart volna törni. Ez a valami pedig a fájdalom volt. Fogságban érezte magát odabent, és mindent megtett annak érdekében, hogy kiszabadulhasson onnét, hogy aztán másokat is megfertőzzön mérgével.

   Mégis mit kéne tennem? Nem szeret, a szemembe mondta, hogy nem kellek neki. Ennyi, kész vége van. Ennek ellenére szívem mintha csak azt súgta volna: nem szeret, mert nem szerethet…

   Badarság!

   Csak én keresem a hamis okokat, hogy ne veszítsem el a reményt. Mi az, hogy nem szerethet? Mégis ki tiltja meg neki? Senki! Egyszerűen nem szeret, és ezt el kell fogadnom…

   El kell engednem…

   De valaki mondja már meg, hogy azt hogy kell? Mégis mit jelent ez a szó? Mégis mit tegyek, hogy kitöröljem a fejemből az összes átélt csodás pillanatot, a mosolyát, a nevetését, a szemeit, az arcát? Hogyan irtsam ki őt az életemből? Hogyan végezzem ki a szívemet? Hisz ha megpróbálnék az emlékeimtől megszabadulni, az olyan lenne, mintha olyasvalakire próbálnék meg emlékezni, akit sosem ismertem.

   Nem fog menni. Képtelen vagyok rá….

*

   Késő délután volt, amikor úgy döntöttem, ideje lesz hazamennem. Beletöröltem könnyes szemeimet a pulóverem ujjába, majd megigazítva összekócolt hajamat, lesétáltam azon a néhány lépcsőfokon egészen a liftig. Amint becsukódott mögöttem az ajtaja, újra elfogott a sírhatnék, de ezennel visszanyeltem őket. Szerettem volna meghalni, soha nem kívántam még jobban a halált, mint ezen a napon. Már az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben, de tudtam, de túl gyáva lennék ahhoz, hogy megtegyem.

   A földszintre érve a liftajtó egy kattanás után kinyílt, én pedig kiléptem. Nagy szerencsétlenségemre azonban nekiütköztem valakinek, aki Key volt.

- Oh, bocsi… - rebegtem. Már épp kerültem volna ki, amikor is megfogta a csuklómat és visszarántott, aminek következtében én kibillentem az egyensúlyomból, és kis híján neki estem. Arcunk szinte pár centire került egymástól.

   Néhány pillanatig csend uralkodott köztünk, amit végül ő tört meg:

- Jézusom, Jong, neked tiszta vörösek a szemeid! És be is vannak dagadva! – a csodálkozástól elkerekedtek szemei, és még közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a piros karikákat.

- Key… - próbáltam elhúzódni tőle, ám hajthatatlan volt. Talán elfelejtette, hogy mi történt órákkal ezelőtt vagy tényleg ennyire aggódik?

- Te sírtál! – állapította meg, s hüledezve a szemeimbe nézett – Ugye nem miattam? – arca fájdalmasan eltorzult, ahogy lassan tudatosult benne, hogy mi is történt nem olyan rég, hogy eltaszított magától.

- Ne most… - kértem fojtott hangon, majd hátrálni kezdtem. Meglepődtem, hogy kezem milyen könnyen csúszott ki kezei közül. Azt vártam, hogy nem fog elengedni, hogy magához ölel, s a fülembe súgja, hogy hibázott, hogy amit mondott, csak egy hülye poén volt… De tudtam, mindez már csak a képzeletemben fog megtörténni.

    Hátat fordítottam neki, kapucnimat a fejemre húztam, s elindultam a kijárat felé. Heechul jött velem szemben, és csaknem biztos voltam abban, hogy látta a kis jelenetünket, de ez most egy cseppet sem érdekelt. Normális esetben megijedtem volna, miközben érthetetlen magyarázkodásba kezdek, de most csak sietve elsétáltam mellette, mert mielőbb ki akartam érni a friss levegőre, hogy senki se lássa, ahogy szemeimből újra záporozni kezdenek a könnyek…