12. fejezet

   Másnap reggel, amikor felkeltem, Key nem volt mellettem. Lassan felültem, és körbenéztem, de sehol sem láttam. Az idegesség pillanatok alatt eluralkodott rajtam, és az első gondolatom az volt, hogy ez csak egy újabb álom volt, de mikor végignéztem magamon, tudtam, hogy a tegnap éjjel történtek nagyon is valóságosak. Másodjára azt gondoltam, hogy ennyi volt, csak egy éjszakára kellettem, és most elhagyott, de még mielőtt kétségbe estem volna, rájöttem, nincs miért aggodalmaskodnom. Key nem olyan, hogy csak így simán kihasználna másokat. Ő igenis törődik mások érzéseivel, és nem áll szándékában összetörni a szíveket. Valószínűleg azért nincs itt, mert Heechulhoz ment, hogy közölje, kettejük között örökre vége mindennek.

   Erre a gondolatra széles mosoly húzódott a számra. Key és én végre boldogok leszünk… együtt.

   „Vesztettél Heechul. A játszmának ezennel vége” – gondoltam.

   Kipattantam az ágyból, magamra tekertem a takarót, és miután összeszedegettem az eldobált ruháimat, gyorsan átrohantam a saját szobámba. Egy rövid zuhany után magamra kaptam egy farmernadrágot és egy egyszerű kék pólót, majd a konyhába mentem, hogy egyek valamit. Ugyanaz a látvány fogadott, mint minden reggel: Taemin müzlit evett, Onew újságot olvasott, Minho pedig fürödni ment. Mikor megpillantottam őt, összeszorult a szívem: mégis hogyan fog reagálni, ha megtudja, hogy Keyvel együtt vagyunk? Ebből az egész helyzetből mindenképp ő került volna ki rosszul – leszámítva Hee-t, de az ő kudarcának örültem. Azonban nem akartam ezzel foglalkozni. Most, hogy az arcomon levakarhatatlan mosoly ült, és a szívem is tele volt túlcsorduló boldogsággal, és mindezt nem csak megjátszottam, nem akartam a gondokkal foglalkozni. Egyszer én is élvezhetem az életet, nem? Minho különben is tudja, hogy kettőnknek sosem fog menni. Valahogy majd csak túl fogja tenni magát, nem igaz?

- Mi ez a jókedv? – kérdezte Onew, ami visszazökkentett a valóságba. Épphogy csak rám pillantott, szemei máris újból a sorok között cikáztak.

- Ááh, semmi érdekes - legyintettem, és leültem egy almával a kezemben – Ma mikorra kell menni dolgozni?

- Csak délutánra, a menedzserünknek valami fontos dolga akadt. De lehet, hogy csak az utóbbi napok kiváló teljesítményéért adott egy kis pihenőt.

- Remek! – csaptam össze a tenyeremet, majd felálltam az asztaltól – Akkor én bemegyek a városba és veszek Keynek egy kis ajándékot – vigyorogtam. Odaálltam Taemin mellé, a kanalat belemerítettem a müzlis tálba, majd odahajoltam és bekaptam a falatot – Hé, Csipkerózsika, ne aludj! – kócoltam össze a haját, és kiléptem az ajtón.

- Jól láttam, hogy te Key szo…? – kérdezte kómásan, de a leader közbevágott.

- Igen, és azóta kijelentette, hogy ajándékot is vesz neki… Le vagy maradva, fiam! És még mielőtt megkérdeznéd: igen, úgy néz ki, összejöttek.

*

   Délután volt, amikor egy szál rózsával a kezemben visszatértem. A többiek sehol nem voltak, ami alapján arra következtettem, hogy vagy elmentek már vagy készülődnek, de miután az egyik szobából egy csattanás és egy kiáltás hallatszott, tudtam, még itt vannak. Gyorsan odasiettem Key szobájához, majd bekopogtam.

   A szívem majd kiugrott a helyéről az izgalomtól. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz fiú, aki első szerelméhez megy. Bár nem voltam tinédzser, elmondhatom, Key volt a legelső igaz szerelmem. Voltak már futóbb kapcsolataim, de senkit sem szerettem úgy, mint őt.

   Az ajtó néhány pillanattal később kinyílt, én pedig egyből nyújtottam felé a virágot, miközben rá mosolyogtam.

- Szia, édesem, ezt a rózsát neked hoztam – mondtam pirulva, és felé hajoltam, hogy megcsókolhassam és magamhoz ölelhessem, de ő tenyerét mellkasomra nyomva, megállított. Felvont szemöldökkel nézett rám, arcára kiült a meglepődöttség.

- Ez… micsoda? – mutatott a kezemben lévő növényre, és egy fintorral az arcán végigmérte amazt.

   Hangja tisztára ellenszenvesnek tűnt; a hirtelen ért döbbenettől és a félelemtől, hogy újra magányos leszek, még levegőt is elfelejtettem venni. Megállt bennem az ütő, ahogy jeges tekintetét az enyémbe véste. Agyam mintha kikapcsolt volna, szinte teljesen ledermedtem.

- Hogyhogy micsoda? – hangomat alig hallottam, olyan távolinak tűnt, mintha nem is én irányítottam volna magamat. - Neked a tegnapi nem jelentett semmit?

- Lefeküdtünk… na és? Ez nem jelenti azt, hogy együtt vagyunk. Ez csak egy egyszeri alkalom volt! – mondta közömbösen, én pedig éreztem, hogy a fájdalom újból beszivárog a bőröm alá. Úgy látszik, sosem fogok tőle megszabadulni.

- De én… én azt hittem, hogy… hogy te is… hogy mi ketten…

- Jézusom, Jong! – szakított félbe - Megkaptad, amit akartál, nem? Akkor mégis mi kell még? – kérdezte, és meg sem várva a válaszomat, becsukta előttem az ajtót.