7. fejezet

*JONGHYUN POV*

   Nem hittem neki. Egyáltalán nem hittem el, hogy egy verekedés következtében sérült meg a szeme. Key nem az a típus, aki egy buliban a középpontban akar lenni, mert neki a partizás kikapcsolódás. Ő inkább félrevonul egy csendesebb sarokba és onnan fürkészi a tömeget. Valószínűleg Heechullal is a pultnál iszogattak és nevetgéltek, kedves szavakkal bókolgattak, majd miután megunták az alkoholszag és a dohányfüst keverékét, hazamentek. Vagy el se mentek az este. Vagy így, vagy úgy, de otthon kötöttek ki, és akkor üthette meg őt.

   Csak azért nem cáfoltam meg az indokát, mert nem akartam egy újabb veszekedést. Gyűlölök vele vitatkozni, mégis úgy érzem, megéri, hisz ezáltal ő is elővigyázatosabb. Féltem őt, mert nem bízom Heechulban, és ha eldobja magától, ha kihasználja, Key összetörik. Olyan boldognak látszik, teljesen odavan érte és én nem akarom, hogy ez a ragyogása megszűnjön. Szeretem őt, ő pedig szereti Heet, és én ezt tiszteletben tartom. A legjobbat akarom neki, és eszem ágában sincs őket szétválasztani. Persze neki az ellenkezője jön le, és nem tagadom, talán tudat alatt valahogy örülnék neki, ha szakítanának, és azt is tudom, hogy a folytonos aggodalmaskodásommal bogarat ültetek már a fülébe, de nem tehetek róla. A kezdetek óta rossz előérzetem van Hee-vel kapcsolatban, és úgy látszik, nem volt hiábavaló.

   Megráztam a fejem, majd nagyot sóhajtva keltem fel a földről. Miután még egyszer körbejártam a próbatermet, magamra kaptam a táskámat és elfújva a padlón égő gyertyát, végleg bezártam az ajtót. Örültem, hogy ezennel nem lökött senki se vissza, így nyugodtan hazafelé vehettem az irányt.

   Az óra pont tízet ütött, amikor kiléptem az SM épületéből. Annak ellenére, hogy hulla fáradt voltam, gyalog indultam el az sötét utcán. Lábaimra ólomsúly nehezedett, szemeim le-lecsukódtak, minden végtagom fájt és remegett a sok táncolástól. Nem szokásunk egy egész napot próbával tölteni, de mivel a menedzserünk kiakadt ránk, úgy gondoltunk, ma tripla erővel fogunk dolgozni, így ma késő estig bent maradtunk.

   Langyos szél fújt bele az arcomba, kócolta össze a hajamat és simított végig testemen, amitől libabőrös lettem. Megálltam, s tekintetemet az égre emeltem. Az égbolt már magára öltötte koromfekete pizsamáját, melyen most a szokottnál is több apró, fénylő csillag tündökölt. A Hold, mint minden éjjel, most is ezüstös fényét szórta a Földre, ezzel világosságot biztosítva a város sötét utcái közt. Akaratlanul is, de elmosolyodtam. Ennek a csodának a látványa, melynek nem mindenki lehet szemtanúja, békességgel töltött el. Egy lágy szellő egy pillanat erejéig kifújta belőlem a kegyetlen vihar tornádóit, eloltotta a haragos tűz emésztő lángjait és nyugalmat varázsolt helyére. Abban a másodpercben valóban úgy éreztem, minden rendben van, minden úgy történik, ahogy kell, s rám is vár még rengeteg öröm. Tudtam, hogy a szívem nem véletlenül ver magányosan, mégis szerelmesen, és hogy a Sors nekem is meg fogja azt adni, ami kijár, csak várnom kell. Hisz minden rossz után valami jó következik, nem igaz?

   De amilyen gyorsan is jött ez a pillanatnyi felszabadultság, olyan gyorsan repült is tova, s nem maradt utána más, csak a jól megszokott üresség és fájdalom. Mosolyom eltűnt arcomról, s helyét valami keserű és torz vigyor vette át.

   Nagyot sóhajtottam, fejemre húztam a kapucnimat, zsebre dugtam kezeimet és ismét elindultam. Szemeimbe egyből könnyek gyűltek, mellkasomba pedig éles fájdalom nyilallt. Üvölteni szerettem volna attól a kíntól, ami bennem égett, mégis, inkább csendben tűrtem, ahogy lassan megfojt. Meddig kell még szenvednem? Meddig kell még elviselnem a hiányt? Meddig kell még várnom a saját boldogságomra? És mégis mivel érdemeltem én ezt ki? De ami a legfontosabb: hogyan irtsam ki magamból ezt a szörnyű érzést?

   Napról napra távolabb lesz tőlem a remény, és hiába kapálódzok utána kétségbeesetten, minden erőmet beleadva, nem tudom elérni. Nem tudom megállítani. Szeretem Keyt úgy, ahogy még soha senkit nem szerettem, és bármit megadnék, hogy akár csak egy percre is vele legyek, de ő még csak rám se néz. Miért nem tudom őt kiverni a fejemből, miért nem tudok elszakadni tőle? Szinte már megszállottan szeretem, ez miért nem jelent semmit? Ő az életem, a francba is! Számomra ő a mindenség, ez miért nem elég?!

   Nem bírtam tovább. Sírni kezdtem. Az utca csendjét most egy hangos zokogás törte meg. A könnyeim megállás nélkül csorogtak végig arcomon, és néma sikollyal ugrottak le a mélybe. Vajon Key tudja, hogy éjszakákat sírok át miatta, és hogy néhanapján napközben is elerednek könnyeim? Vajon van fogalma róla, hogy szívem megszakad érte, és hogy mióta tűröm el, hogy a semmibe vesz? S vajon ha látna ilyen összetört, kínkeserves állapotban, eldobná magától Heechult, és feladna mindent értem?

- El kell őt felejtened… - súgtam magam elé halkan, miközben egyik kezemmel megtámaszkodtam az egyik fának, míg a másikkal mellkasomat markolásztam.

   „De nem megy…” – jött is rá a válasz a szívemtől.

   Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha gyűlölni tudnám… Csakhogy hiába döf kést belém minden egyes alkalommal, amikor beszélek vele, nem tudom utálni. Sokkal könnyebb lenne, ha Minhot szeretném… Bár érte dobogna a szívem, bár ő lett volna az áldozatom és nem Key! De Minho a legjobb barátom, és nem tudnék rá másképp tekinteni még így sem, hogy tudom, hogy szerelmes belém. Köztünk sosem lehet semmi, hisz nem tudnám boldoggá tenni, ahogy ő se engem. De bár ne így lenne!

   Ismét felnéztem az égre. A csodát, amit az előbb láttam, most elhomályosították könnyeim, és többé nem tűnt megnyugtatónak. A sok ezer csillag, mintha ördögien nevetett volna rám, s a Hold nem volt más, mint egy hatalmas fakón világító fekete lyuk.

   Ám ekkor a gyászos éjszakán egy erőteljes, arany fényesség suhant át…. Hullócsillag. Újból mosolyogni támadt kedvem, de többé nem voltam rá képes. Most már semmi sem volt, amitől ha csak egy percre is, de megszűnt volna a bánatom. És bár sosem hittem az ilyenekben, most mégis kívántam:

   „Azt kívánom, hogy… hogy Key soha ne hagyjon el… Kérlek, Key, soha ne engedj el…”