3. fejezet

- Jonghyun, minden rendben? – lökte meg a vállam Minho, mire megráztam a fejem, és ránéztem.

- Persze, miért ne lenne? – erőltettem egy mosolyt az arcomra, de fél szememmel még mindig őket néztem.

- Csak mert… sírsz…

- Mi? – vágtam döbbent képet, és kezeimmel az arcomhoz kaptam. Igaza volt. Bőröm nedves volt a sok könnytől, amik valahogy titkon kicsordultak a szememből. – Oh, ez csak… izééé… csak belement valami a szemembe… - hazudtam, ami először az eszembe jutott, és felpattantam, majd a kijárat felé indultam.

- Hyung, most meg hová mész? – kiáltott utánam Minho, de nem válaszoltam, ő pedig nem foglalkozott velem többet, bár tudtam, úgysem hagyja annyiban.

*

   Végigfutottam a folyosón, majd a lift előtt megálltam. Pont akkor szálltak ki néhányan, én pedig félrelökve őket rögtön beugrottam, és megnyomtam a felfelé gombot. Furcsán néztek rám és grimaszokat vágtak, de most ők érdekeltek a legkevésbé.

   Miután megérkeztem a legfelső szintre, kiszálltam, és megcéloztam a lépcsőt, ami a háztetőre vezetett. Amint kitettem a lábam a szabadba, és becsuktam magam mögött az ajtót, térdre rogytam és sírni kezdtem. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem látott és hallott senki, ahol nem kellett megjátszanom magam, ahol önmagam lehettem.

   Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, ami a szívemet mardosta, mégis, inkább elterültem a földön, és csendben zokogtam. Miért kellett belé szeretnem? Miért pont őt választottam? És Ő miért nem képes észrevenni engem?

   A hátamra dőltem, majd a hajamba túrtam és egy nagyot sóhajtottam. A kék égboltot néztem, mely a végtelenségig elnyúlt, s ami olyan tiszta volt, hogy úgy tűnt, ez nem a valóság. Az én életem miért nem lehet ilyen egyenletes?

   Lehunytam szemeimet, és elmerültem a gondolataimban. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor bekerültem az SM céghez, és amikor a leendő menedzserünk „bezárt” minket egy szobába, hogy ismerkedjünk meg. Mi pedig beszélgetni kezdtünk, és úgy viselkedtünk, mintha ezer éve jó barátok lennénk. Minhohoz sikerült a legközelebb kerülnöm, mégis, a szívem valahogy Key felé húzott. Ő valahogy olyan kiismerhetetlen volt számomra, olyan elérhetetlen, és én mindenáron tudni akartam minden egyes kis titkáról. Azt hiszem, már az első pillanattól fogva nem stimmelt valami a kettőnk barátságával, de az első közös táncpróbánk volt az, ami meggyőzött arról, hogy tényleg nincs rendben velünk valami, legalábbis az én részemről.

*

    Épp öltözködtem, mikor a táncterem felől furcsa zajra lettem figyelmes. Gyorsan bekötöttem a cipőfűzőmet, majd megindultam a terem felé. A többiek még nem voltak itt, néhány perccel előtte telefonáltak, hogy dugóba keveredtek, és késni fognak.

   Ahogy közeledtem, a hang egyre erősödött, majd mikor az ajtóba értem, megpillantottam Keyt. Háttal állt nekem, így nem láthatott. Ő volt az, aki a debüt számunkat, a Replayt énekelte, és annak a koreográfiáját próbálta begyakorolni. Elmosolyodtam, bár nem tudtam, miért és valami furcsa, mégis kellemes érzés járta át testem. Újra és újra előröl kezdte a lépéseket, de valahol mindig elrontotta. A végén egyre inkább kezdett begurulni, aminek következtében rálépett a saját lábára és dobott egy hasast, belőlem pedig kitört a nevetést. Ijedtében sikított egy hatalmasat, és megfordult.

- Jonghyun! A frászt hoztad rám! – lihegte, majd felállt a földről – Te mégis mióta állsz ott?

- Hát… már egy ideje… - feleltem halkan, de továbbra se léptem be a terembe.

- Nagyon gáz volt, amit műveltem? – kérdezte félve, majd dühösen dobbantott egyet a lábával és folytatta – Ez a hülye lépés sehogy sem akar kijönni. Nem tudsz segíteni?

- De, megpróbálhatok… – feleltem kissé bátortalanul, és végre bementem.

   Odaálltam mellé, ő pedig kíváncsian várta, hogy megmutassam neki a lépést, de az igazság az volt, hogy én se tudtam megcsinálni. Csupán csak azért egyeztem bele, hogy ne szakadjon félbe a beszélgetésünk, valamint azért, hogy a közelében lehessek. Mindenesetre nekikezdtem annak a szerencsétlen táncnak, ami először könnyűnek tűnt, végül az én lábaim is összeakadtak, és estem egy nagyot. Most Key volt az, aki röhögött egy jót, én pedig vele nevettem.

- Azt hiszem, meg kell várnunk a többieket, mert ez így nem fog menni – jelentette ki, majd leült mellém a földre.

   Nem szóltunk egymáshoz, a csend pedig egyre kínosabbá vált. Nem tudtam, mit tehetnék, agyam lázasan kattogott valami téma után kutatva, eredménytelenül. Rettentő zavarban voltam, szívem vészesen dübörgött, gyomrom apró gombóccá zsugorodott, és egyszerűen képtelen voltam megszólalni.

   Aztán valami hirtelen ötlettől vezérelve elfeküdtem a padlón, fejemet pedig az ölébe hajtottam. Key felvont szemöldökkel nézett rám, de nem volt semmi ellenvetése, így én sem ugrottam fel és kértem bocsánatot. Végül, hogy a csöndet megtörje, halkan énekelni kezdett, ám néhány sor után abbahagyta.

- Ne, folytasd! – szóltam rá, mire kissé meglepett arcot vágott, de azért eleget tett kérésemnek. Hangja betöltötte a terem némaságát, én pedig teljesen elvarázsolódtam. Csak hallgattam őt, ahogy énekel azzal a mély, férfias ugyanakkor kisfiús hangjával. Szemeimet képtelen voltam levenni róla, és mikor pillantásuk találkozott, éreztem, ahogy elpirulok. Kedvesen rám mosolygott, majd újra a távolba meredt és tovább dalolt. Ujjaival lágyan túrt bele hajamba és simogatta fejem, én pedig csillogó szemekkel figyeltem arcizmának minden egyes rezdülését. Varázslatos volt az a pillanat és azt kívántam, bár sose érne véget, bár örökké így maradhatna minden.

*

   Ekkor kezdtem el iránta másképp érezni. Attól a ponttól fogva, hogy ültünk egymás mellett és énekeltünk, valami megváltozott köztünk, ami azóta se hagyott nyugodni, és nemhogy csillapodott volna, sokkal inkább fokozódott bennem.

   Ám sajnos nem sokkal később Key megismerte Heechult, amitől nekem fenekestül felfordult az életem. Tudtam, hogy szeretem Keyt, és volt egy sejtésem, hogy ő is hasonlóképpen érez irántam, de amint Hee belépett a képbe, számára megszűntem létezni. Akkor éreztem életemben először azt, hogy elveszítettem valakit.

   Azt hittem, az idők múlásával sikerül kivernem őt a fejemből, és hogy minden ugyanolyan lesz, mint régen, de tévedtem. Azóta csak még erősebb lett az iránta érzett szerelmem, és egyre inkább süllyedek el a fájdalomban.

   Az oldalamra fordulok, és összeszorított fogakkal próbálom magamba fojtani egy újabb kitörni készülő ordítást. Öklömmel keményen a betonba ütök, hogy ezzel is levezessem azt a gyötrő érzést, mely úgy kikívánkozik belőlem, miközben magamban egyre csak egy mondatok ismételgetek:

„Kérlek, Key, soha ne engedj el…”