14. fejezet

   A széllel versenyt futva szeltem keresztül Szöul utcáit. A Nap ragyogóan sütött odafent az égen, melegsége gyengéden simított végig fedetlen bőrömön. Az emberek nevetgélve sétáltak barátaikkal, családjukkal, párjukkal. Mindenki és minden olyan boldognak tűnt, és ez kikészített. Hirtelen dühösnek és elveszettnek éreztem magam. Felüvöltöttem a bennem tomboló fájdalomtól; egy keserves, mégis rémisztő kiáltás szakadt ki belőlem, majd a járókelőket félrelökve az utamból rohantam tovább. Durván löktem el őket, mire a mosoly leolvadt arcukról, és hangosan kiabáltak utánam, de nem érdekelt. Jól esett, hogy fájdalmat okozhatok másoknak, ahogy velem tették. Jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy a holnapi újságok címlapján szerepelni fogok egy nem túl barátságos szöveggel, amit majd természetesen meg kell magyaráznom. Most csak azt akartam, hogy a bőröm alatt lüktető, maró érzéstől valahogy megszabaduljak.

                       

   Nem emlékszem pontosan, hogy mikor vettem egy üveg vodkát meg egy doboz cigit, és az se rémlik, hogy mikor értem a törzshelyemre, de ott voltam. Mélyet szívtam az égő méregből, sokáig bent tartottam és csak azután fújtam ki a füstöt, mely pillanatok alatt szertefoszlott, eggyé vált a levegővel. Arra gondoltam, bár így szűnnének meg az én problémáim is, bár ilyen könnyű lenne minden. Ezután meghúztam az üveget, és néhány másodpercig hagytam, hogy a lángoló érzés szétáradjon bennem, majd ismét beleszívtam a dohányba. Kábultan ültem a földön, szemeim mereven meredtek a messzeségbe, és szinte már gépiesen emeltem a számhoz felváltva a két bűnöst. Mintha csak egy robot lettem volna. Egész életemben megtagadtam az ilyen káros és önpusztító dolgokat, de most szükségem volt rájuk. Örültem, hogy akad valami, amivel el tudom nyomni az érzéseimet, amitől – ha csak egy kis időre is – de nem kell szenvednem.

   Azon gondolkoztam, vajon mit kéne tennem? Vajon Key hazudott? Azt mondta, szeret, lefeküdtünk, most mégis eldobott. Mégis mikor mondott igazat? Vajon mióta élek hazugságban? Mégis mióta ringatom magamat álomba, mióta hitegetem, hogy minden rendben lesz, hogy minden jól van így? Mióta hiszek a Reményben, ami sosem létezett? Mégis hogyan tudott a Fájdalom észrevétlenül a közelembe osonni, majd bekebelezni? Mióta lettem teljesen megszállott? Becsaptam magam, amikor azt képzeltem, hogy Key szeret? Ha minden hazugság volt, ha minden csak egy hallucináció, akkor mi a valóság? És mégis miért érzem még mindig azt, hogy nem vagyok egyedül, hogy Key sosem enged el? Talán őrült lennék?

    Igen. Őrült vagyok. Őrülten szerelmes egy olyasvalakibe, aki átvert, aki kihasznált, akit ezek után gyűlölnöm kéne, mégis, inkább csak még jobban szeretek. Tényleg őrült vagyok.

*

   Lassan sötétedni kezdett, én pedig jobbnak láttam, ha hazafelé veszem az irányt, hisz a többiek bizonyára már keresnek. Abba bele sem akartam gondolni, hogy mit fogok azért kapni, amiért nem mentem be a délutáni próbára, hogyan merészeltem minden szó nélkül köddé válni. De most ez érdekelt a legkevésbé. Most inkább azt kellett megoldanom, hogyan jussak épségben haza, ugyanis az a 2 liter vodka megtette a hatását: homályosan láttam, és képtelen voltam egyenesen menni. De legalább nem törődtem azzal, hogy mi van velem és Keyvel, és nem éreztem semmiféle fájdalmat, csupán csak a tompaságot.

   Óvatosan a fal mentén kerestem kapaszkodót, és jutottam el a lifthez, amibe aztán beszálltam és remegő kezekkel nyomtam meg a földszintre vivő gombot.

   Az megint csak kiesett, hogyan értem ki észrevétlenül az épületből, de sikerült, és ugyanazt a taktikát alkalmazva, amit eddig, gyorsan szedtem a lábaimat, hogy mielőbb messzebb kerüljek erről az ismerős környékről. Örültem annak, hogy volt annyi eszem, hogy egy pulcsit hoztam magammal, így a kapucni legalább valamennyire takart.

   Ezer évnek tűnt, mire az utca végére értem, és befordultam a sarkon. Nekidőltem a falnak, hogy kifújjam magam, és az égre néztem. Valahogy sokkal feketébb volt, mint azt hittem, így megállapítottam, hogy valószínűleg már éjfél is elmúlt. És valóban: ahogy körbepillantottam az utcán, alig akadt egy-két lélek. Ez nyugalommal töltött el, ugyanakkor idegessé is váltam amiatt, hogy a srácok ne kezdjenek el kerestetni a rendőrséggel. Elképzelhető, hogy már százezerszer hívtak fel telefonon, de az igazság az, hogy azt nem hoztam magammal, mert nem akartam, hogy zaklassanak. Így hát fogtam magam, és újból útra keltem.

   Azonban alig tehettem meg újabb néhány métert, amikor is egy ismerős alakot pillantottam meg a túloldalon. Normál esetben elhúztam volna a csíkot, de most megálltam és döbbenten néztem az illetőt.

   Heechul épp kiszállt az autójából, és egy szőke, rövid hajú, sötétszínű pólós sráchoz lépett, akit nem pacsizással, vagy baráti öleléssel üdvözölt, hanem egy szenvedélyes csókkal. Bármennyire is voltam ittas állapotban, egyből kijózanodtam, és elbújtam az egyik autó mögé. Az utcán rajtuk és rajtam kívül senki nem volt, így nem zavartatták magukat. Heechul erősen markolt bele az illető fenekébe, aki nevetve túrt bele Hee hajába.

   Kavarogni kezdtek bennem az érzések és minden tisztulni látszott. Nem hazudott Key, amikor azt mondta, szeret, soha nem hazudott nekem. Ha így lett volna, akkor Heechul most nem csalná meg. De akkor mi ez az egész? Ha Heechul annyira azt akarja, hogy távol maradjak Keytől, miért lép félre? És vajon Key tud erről? Ha igen, akkor miért nem szakít vele, de ha nem, akkor elmondjam neki? És ha engem szeret, akkor miért nem képes velem lenni? Ez eléggé zavaros. Talán nem velem van a baj, hanem az ő kapcsolatukkal? Talán amit mindenki lát, az álca, talán a kettejük szerelme nem is az, aminek mutatják? De akkor mit titkolnak, ha egyáltalán titkolnak valamit? Mégis mi a jó büdös franc folyik itt?