16. fejezet

   Egy hosszú és álmatlan éjszaka vette kezdetét. Bármennyire is fárasztó és kimerítő volt ez a nap, nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam jobb-balra az ágyamban, miközben ezer meg ezer gondolat cikázott a fejemben. Vajon sikerülni fog? Vajon ha lesz bizonyítékom, Heechul végre leszáll Keyről és akkor mi ketten boldogan élhetünk? Akkor végre együtt lehetünk? Akkor majd nem kell többé titkolnom, hogy szeretem, akkor nem kell már többé vágyakoznom utána, és akkor minden álmom valósággá válik? Akkor majd minden percben csókolhatom édes ajkait, simogathatom puha bőrét, hallhatom szíve ütemes és nyugodt dobogását? Bárcsak eljönne már ez a pillanat, bárcsak ott tarthatnánk, amikor kettőnk szerelme végre beteljesül!

   Ahogy így gondolkoztam, szívem egyre hevesebben vert, ajkaim mosolyra húzódtak, és valami kellemes melegség borult testemre. És ahogy megjelent szemeim előtt Key ragyogó arca, lassan elnyomott az álom…

*

- NE LEGYEN MÉG EGY ILYEN ALKALOM, ÉRTHETŐ VOLTAM?! – dühös tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, haragja szinte perzselte a bőrömet.

- Igen, megértettem, többet nem fordul elő! – nyeltem egy nagyot, majd felálltam a székből – Még egyszer bocsánat! – meghajoltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam az irodát.

   Nagyot sóhajtva dőltem neki a falnak, majd fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Délután volt, és épp túléltem a menedzserem ordítozását, amit a tegnapi napért kaptam. Azt hittem, Onew csak szórakozott azzal, hogy hívjam fel, hisz eddig minden alkalommal megtette helyettem. Úgy néz ki, nem csak én változtattam apróságokon. Így sajnos voltam olyan balszerencsés, hogy személyesen kellett elviselnem egy fél órán át tartó leszidást.

   Egy apró mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy lassan minden vágyam beteljesül, és futva indultam meg a próbaterem felé, ahol a srácok már ezerrel gyakorolták a legújabb koreográfiánkat.

*

   Ismét sötétedett, amikor végre hazafelé vehettük az irányt. Büntetésből a fiúk megparancsolták, hogy én zárjam be a tánctermet, és hogy még jobban megszívassanak, még a liftnél sem vártak meg. Mivel lusta voltam, nem vállaltam be a lépcsőt, hanem megvártam, míg a felvonó ismét megérkezik az emeletre.

   Alig telt el néhány perc, valaki megállt mellettem. Heechul volt az. Normál esetben pánikba estem volna, és valamilyen ürüggyel elhúztam volna a csíkot, de most semmi ilyen nem fordult meg bennem. Csak álltam ott, a legnagyobb nyugalommal, és vártam.

- Üdv Jonghyun! – köszönt illedelmesen egy fél mosollyal az arcán, mikor néhány perc némaság után észrevette, hogy nem futottam el előle.

- Hello, Heechul! – köszöntem neki vissza, szintén mosolyogva. A szemem sarkából láttam, ahogy arckifejezése teljesen megváltozik, ahogy az idegesség némi kíváncsisággal átveszi a helyét. Nem számított arra, hogy ezt fogom tenni, hisz tudta, hogy mennyire félek tőle, hogy amikor egy légtérbe kerülünk, én mindig menekülőre fogom, amin ő persze jót nevethet magában. Nem tudom, mikor párolgott el belőlem a rémület, de már semmi nyoma sem látszódott.

   Heechult láthatólag teljesen felhúzta, hogy ez egyszer nem „uralkodik” felettem. Nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne nézzen rám és csináljon ki a tekintetével. Egyedül csak azért nem esett nekem, mert mögöttünk jött-mentek az emberek, és mindenki úgy tudta, remek barátok vagyunk. Csakhogy én már kezdtem megelégelni ezt az örökös játszadozást, és abban a szent percben elhatároztam, hogy többé nem fogok úgy tenni, mint aki kedveli őt.

   Amint megérkezett a lift, mindketten beszálltunk, és elindultunk lefelé. Nem szóltunk egymáshoz, de ez nem tartott sokáig.

- Mi ez a jókedv, Jong? – kérdezte komor hangon, és próbált nyugalmat csempészni belé, de még így is szinte kézzel tapintható volt nemtetszése.

- Talán nekem nem lehet okom az örömre? – kérdeztem vissza anélkül, hogy ránéztem volna. Nem tudom, mi ütött belém, de azzal, hogy nem féltem tőle, bátrabb lettem. Most már visszamertem neki szólni, most már szabadnak éreztem a lelkemet, most már valahogy olyan volt, mintha nem lennének előttem akadályok.

- Pontosan. Neked nincs jogod a boldogsághoz! – morogta, majd dühtől eltorzult arcával felém fordult. Ugyanazzal a higgadtsággal, mint eddig, én is ránéztem, és álltam a tekintetét - Mitől lettél hirtelen ennyire bátor, hmm? Remélem, nem sántikálsz semmiben, mert esküszöm, te fogsz rosszul járni!

- Én azt nem hinném… - eresztettem meg egy vigyort, és lassan újra előre meredtem.

- Na, idefigyelj, mert nem mondom el még egyszer! – hirtelen nekilökött a falnak, ujjaival átkulcsolta mindkét csuklómat, és a fejem mellé szorította őket. Testét az enyémnek passzírozta, és olyan erővel nyomott neki, hogy alig kaptam levegőt – Bármit is teszel, haszontalan, mert Key az enyém, és örökké az is marad!

- Az lehet, hogy eddig a tiéd volt, de a szíve mindig is hozzám fűződött. Nem hallottad még azt a mondást, hogy a szerelem mindent legyőz? Hamarosan megszabadítom Keyt tőled, bármivel is láncoltad eddig magadhoz… - vágtam vissza, ami nagy hiba volt. Szemei szinte már vérben forogtak a méregtől, és körmeivel mélyen belevájt alkaromba. Kis híján felordítottam a fájdalomtól; össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne üvöltsek fel. De nem hagytam magam, nem hagytam, hogy győzzön - Rajtad fogom tartani a szemem, Kim Heechul! Bármit is titkolsz, le foglak leplezni!

- Nem is tudod, mekkorát vétkeztél azzal, hogy ezt mondtad! – felelte, és éreztem benne a fenyegetést, majd gúnyos hangnemben folytatta - Meg kéne, hogy öljelek, de hogy lásd, milyen jószívű vagyok, adok még egy esélyt! Ne kelljen többször figyelmeztetnem: szállj le róla! Nem látod, hogy én csak meg akarlak óvni, Kim Jonghyun? – vágott ártatlan arcot, majd egészen közel hajolt hozzám, és egy apró puszit hintett ajkaimra.

   A félelem varázsütésre visszatért; egész testemben reszketni kezdtem, és szinte teljesen lebénultam. Heechul ugyanolyan kegyetlennek, és borzalmasnak tűnt, mind eddig. Úgy éreztem, mintha magával a Halállal néznék farkasszemet. Csak most kezdtem igazán felfogni, hogy Heechul valójában mennyire veszélyes, és hogy az a titok, amit rejteget, tényleg végzetes lehet számomra. De nem állhatok le, mert ha megteszem, Keynek esik baja.

   Abban a pillanatban elengedett, amint a lift ajtó kinyílt, és egy gúnyos mosollyal az arcán kisétált onnét. Fájon kaptam a csuklómhoz, és szorítottam meg erősen, hogy elálljon a vérzés, miközben megrémült arccal néztem, ahogy elmegy. Heechul és köztem elkezdődött egy élet-halál harc, de hogy melyikünk fog életben maradni, az egyelőre ismeretlen volt….