22. fejezet

   Nem tudtam, mit gondoljak ezek után. Olyan hirtelen jött a hír, hogy időm sem volt feldolgozni. A sokk teljesen lebénított, fejemben mégis ezer meg ezer kérdés és gondolat kattogott.

   Elengedtem Heechult, és nekidőltem a falnak. Térdeimet felhúztam, átöleltem őket, és előre-hátra kezdtem el hintázni. Szinte önkívüli állapotba kerültem. Nem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, és hogy mi történik velem. Mintha élőhalottá változtam volna. Nem tudtam, mit érzek pontosan, hogy mégis mit kéne tennem, hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel. Heechulnak Key az öccse, és azzal akarja megbosszulni anyja halálát, hogy tönkreteszi az életét. De miért? Hisz ő nem tett semmit, nem ő akarta, hogy így alakuljanak a dolgok, ő akkor még nem is volt a világon.

   Öntudatlanul nyúltam a vodkás üveg után, fogtam meg és ittam ki belőle az utolsó csepp folyadékot is, majd dobtam el a szoba másik végébe. Heechul eközben visszamászott a székbe, és onnan figyelte minden mozdulatomat. Letörölte az arcára rászáradt könnycseppeket, és megint csak rágyújtott egy cigarettára. Mondanám azt, hogy már nyoma sem volt az előbbi kitörésének, gyengeségének, de akkor hazudnék. Csupán csak nagyon jól titkolta, hogy minden rendben van, de legbelül szíve a fájdalomtól lüktetett.

    A helyiség már tele volt füsttel, ami marta a torkomat, az orromat, és olyan érzésem volt, hogy most azonnal el kell innen mennem, mert bele fogok őrülni, de testem kimerült volt, fáradtnak éreztem magam, és jelen pillanatban moccanni se bírtam. Azt akartam, hogy most azonnal ébredjek fel ebből a rémálomból, és találjam a valóságban magam, de semmi sem történt.

- Jajj, Jonghyun, ne légy már ennyire döbbent és ijedt! Rossz rád nézni! – törte meg a csendet végül – Ne mondd, hogy halvány sejtésed nem volt arról, hogy Key valójában egy ördögi teremtmény!

- Hát, pedig tényleg nem tudtam erről… - suttogtam erőtlenül – De miért vádolod emiatt őt? Miért őt bünteted, ha apád volt az, aki tönkretette az életed, mindkettőtök életét?

- Hogy miért? Mert muszáj valahogy megbosszulnom! És tudom, hogy Key az ő szeme fénye, hogy nála jobban senkit sem szeret, és tudom, hogyha a drága kisfiának valami baja esik, az neki fog a legjobban fájni!

- De azzal, hogy Keyt lelkileg tönkreteszed, neki még nem lesz baja. Szerinted Key elmondta neki, hogy mit művelsz vele? Ha így lett volna, te már rég a sitten ülnél.

- Na igen, de tudom jól, hogy napról napra összeomlik. Látni rajta, hogy már nem olyan életvidám, mint régen volt. Azt akarom, hogy ő is rettegjen, ahogy anyu tette, azt akarom, hogy ő is úgy üvöltözzön és sírjon, ahogy anyu tette, azt akarom, hogy ő is magával végezzen, ahogy anyu tette! – a végét szinte már ordítva mondta, amitől kissé megrémültem – Azt akarom, hogy lássa apu, mit tett anyával, hogy érezze, milyen, amikor valaki a szeme látta előtt vérzik el, majd válik semmivé! Muszáj tudnia, hogy mit éreztem akkor, hogy mit kellett átélnem, és hogy végül hiába vált valóra az álmom, mit sem ér!

- És ha ez megtörténik, akkor szerinted meg fog bocsátani? Ha elveszed tőle azt az egy személyt, aki mindent jelent számára, akkor minden rendbe jön? Heechul, attól még nem fog visszajönni az anyukád. Ne ess bele ugyanabba a hibába, amibe ő! Ne válj ugyanazzá a szörnyeteggé, aki ő volt! Nem fog megbocsátani.

- Kell a fenének az a nyavalyás bocsánat! Nem azt akarom, hogy sírva rohanjon hozzám, boruljon a lábaim elé, és csúszva-mászva esdekeljen azért, hogy bocsássak meg neki, amiért magamra hagyott, amiért nem volt sose mellettem, amiért nem volt az apám, amiért nem volt képes szeretni, amiért megölte anyut! Nem! Nekem erre nincs szükségem! Sosem tudnék neki megbocsátani. Én csak azt akarom, hogy érezze a tetteinek következményét! Hogy tudja jól, mi az a fájdalom, milyen az, amikor nem marad más, csak az üresség, a hiány és a fájdalom!

   Nem tudtam mit válaszolni neki. Teljesen megértettem, hogy amit tesz, miért teszi. De akkor sem tartottam jónak, hogy ezért azt bántja, aki nem tehet róla. Hülye dolog volt belekeverni Keyt, aki a saját testvére, engem, aki sosem ártott neki, és aki az első ember volt, aki meghallgatta.

   Sírni kezdtem. A könnyek szívemből törtek elő, és kezdték el dalolni legbenső érzéseimet. Üresség. Hiány. Fájdalom. A három dolog, amit évek óta érzek, a három dolog, amit Heechul mindig is érzett. Csak most döbbentem rá, valójában mennyire hasonlítunk egymásra, hogy az érzéseink egy és ugyanazok.

- Na, Jonghyun, azért nem olyan rossz dolog ez… - térdelt le elém, majd nyúlt állam alá, és nézett bele szemeimbe – Már minden rendben van, ne aggódj! Már jól vagyok. Lassan véghezviszem a célomat, és akkor végre megnyugvásra találok. Tudom, neked fog a legjobban fájni, hisz szereted őt, de itt leszek veled, hogy túléld az elkövetkező napokat. Muszáj áldozatot hoznom a tervem bevégzése miatt, és nagyon sajnálom, hogy emiatt pont neked kell majd szenvedned. Pedig te egy nagyon kedves srác vagy, egy érték, és azt kell, hogy mondjam, félreismertelek.

   Rám mosolygott, miközben arcomat simogatta. Annyira igaznak tűnt kedvessége, annyira más volt őt így látni. Tényleg nem ezt érdemelte, nem kellett volna, hogy így alakuljon az élete. Heechul egy nagyon érzelmes srác, és jólelkű. De mint tudjuk, a Sors azokkal szeret játszadozni, akik a legkevésbé sem érdemlik meg.

   Zsebéből előhúzott egy kést, és elvágta a köteleket, amikkel egészen ideáig fogva tartott. Talpra állított, én pedig képtelen voltam megtartani a saját súlyomat, és karjaiba dőltem. Ő készségesen megfogott, átkarolt, és az ajtó melletti sarokban lévő matracra ültetett.

- Gyere, vegyük le a ruhádat, mert már förtelmesen nézel ki bennük! – jelentette ki, majd elkezdte kigombolni a felsőmet. Nem álltam ellent, hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Megbíztam benne, és a kezdeti félelem teljesen eltűnt belőlem.

- És mi van Minhoval? – kérdeztem hirtelen – Ő mit keresett nálad? Őt is bántani akarod? Ő is benne van az egészben? Ő is tud mindenről?

   Felkacagott, mintha egy jó poént olvasott volna. Áttért a nadrágomra, kicsatolta az övemet, és lehúzta rólam.

- Ugyan! – legyintett – Minho csak egy egyszeri kaland volt. Jó barátok vagyunk, és tegnapelőtt sírni láttam a közeli parkban. Odamentem hozzá, hogy megvigasztaljam és… az ágyban kötöttünk ki. Ennyi, nem történt semmi más, és nem kell aggódnod, vele nincs semmiféle tervem.

   Felállt az ágyról, és ő is vetkőzni kezdett. Elnyúltam a matracon, és onnan néztem fel rá. Izmos mellkasán végigfojt egy izzadságcsepp. Szemeimmel végigkövettem rövid életét, majd ismét Heechul arcába néztem. Furcsa érzés uralkodott el rajtam, ösztöneim azt súgták, meneküljek, de az alkohol annyira lebénított, hogy képtelen voltam akár a kezemet felemelni.

   Heechul egy szál bokszerben mellém feküdt, majd odahajolt arcomhoz, és megcsókolt.

- Annyira gyönyörű vagy… – suttogta, és végigsimított felsőtestemen. Kirázott a hideg, ahogy hideg ujjai felforrósodott bőrömhöz értek. Felnyögtem, de közel sem az élvezettől.

- Heechul, ne… Fáradt vagyok. Nincs kedvem semmihez… – nyöszörögtem, és fordultam volna be a fal felé, hogy aludjak, de nem hagyta.

    Durván mart bele karomba, és fordított vissza a hátamra, majd mászott rám. Ismét ajkaimra mart, kezeivel pedig lerántotta rólam az alsónadrágomat. Nyelvét erőszakosan tolta át a számba, és hiába küzdöttem ellene, ő erősebbnek bizonyult. Mikor szemeibe pillantottam, megláttam a már jól ismert tekintetet. Mintha lángba gyúltak volna, vörösen kezdtek el izzani. Ismét felvette az álarcát, és erőszakossá vált.

- Heechul, eressz el! – kapálództam alatta, de semmi. Testével visszanyomott az ágyra, és nem tehettem semmit – NEEEEEEEE!!!!!! ENGEDJ EL!!!! HEECHUL!!!!! SEGÍTSÉG!!!!

- Hiába ordítozol, senki sem hallja! Ahhoz túlságosan is messze vagyunk az emberektől! – közölte nemes egyszerűséggel, majd hasamra fordított, és éreztem, ahogy valami kemény a fenekembe hatol. Torkom szakadtából üvölteni kezdtem, miközben könnyeim megszaporodtak. Hiába ficánkoltam, vergődtem alatta, hiába rúg-kapálództam, ütlegeltem, túl gyenge voltam. A fájdalomtól újból és újból megremegett testem. Heechul jóleső, kéjes nyögései visszhangot vertek a négy kopott fal között, majd az idő múltával halkulni kezdtek, végül minden némaságba burkolódzott. Érzékszerveim felmondták a szolgálatot. Még pár percig éreztem, ahogy valami újra és újra belém hatol, ahogy valaki a hátamat markolássza, és időnként belecsókol a nyakamba, majd hirtelen magával ragadott a sötétség, és zuhanni kezdtem…