23. fejezet

   Amikor ismét magamhoz tértem, egy ágyban feküdtem. Kellemes, rózsaillat terjengett körülöttem, a puha takaró melegséget, biztonságérzetet adott. Nem akartam kinyitni szemeimet, nem akartam felkelni, ahhoz túlságosan kényelmes volt csak feküdni és nem csinálni, gondolni és érezni semmit. Testemet szokatlanul könnyűnek és kipihentnek éreztem. Azonban amikor megmozdítottam a nyakamat, hogy megigazítsam a fejem alatt a párnát, éles fájdalom nyilallt belém. Felszisszentem, mire mozgást és hangokat érzékeltem körülöttem. Először halkan, és alig észlelhetően, majd egyre erősebbé és érthetőbbé váltak.

- Szerinted alszik még? – kérdezte az egyik hang – Hé, Jonghyun, ébren vagy?

- Hagyd már Taemin, nehogy felkeltsd! – dorgálta meg a másik – Jobb, ha pihen még, ha felébred, azt úgyis észrevesszük.

- Jó, de akkor mit sziszeg meg mozgolódik? Mi van, ha rosszat álmodik, és nem tud felébredni magától? Fel kéne kelteni!

- Jajj, istenem… – forgatta meg a szemét az idősebbik – Taemin, ne piszkáld már a haját! Fejezd be, nem hallod? Ha felkelted, esküszöm, megpofozlak! Taemin, olyan gyerekes vagy! – csapkodta meg a kezét a számomra még mindig ismeretlen alak.

- Befejeznétek már? – förmedtem rájuk hirtelen, de továbbra se néztem feléjük – Annyira rühellem, amikor kora reggel ordítoznak körülöttem. Beszakad a dobhártyám!

- Látod, mondtam, hogy ne keltsd fel! – szidta meg Onew – a hang alapján úgy gondoltam, ő az – a maknaet, majd besüppedt mellettem az ágy – Hogy érzed magad, Jong?

- Szétrobban a fejem, ha még egyszer valamelyikőtök megszólal – nyöszörögtem, majd az oldalamra fordultam, és végre kinyitottam a szemeimet. Szerencsére nem világított semmiféle fény a szemembe, a függönyök ugyanis el voltak húzva, de arra sikerült rájönnöm, hogy bizony nem reggel van – Mennyi az idő?

- Délután három óra – felelte Taemin, ezúttal suttogva.

    Igazából nem tudtam, miért érdekel az idő, de az, hogy délután az ágyban feküdtem, és ráadásul két bandatag ott volt a szobámban, és afelől érdeklődtek, hogy hogy érzem magam, felettébb gyanús volt. Amikor rájuk néztem, arcukon aggodalmat, kíváncsiságot, döbbenetet és némi félelmet véltem felfedezni.

- Nektek meg mi bajotok van? Úgy néztek rám, mintha kísértetet látnátok. Történt valami, amiről nem tudok?

    Onew és Taemin összenéztek, majd újra rám. Láttam rajtuk, hogy van valami, amit titkolnak előlem, és nem tudták, hogy elmondják-e vagy sem. Bár nem akartam semmi mást, csak aludni, és nem gondolkozni a problémákon, a belőlük áradó feszültség kezdett nagyon irritálni.

- Srácok, bármi is történt, jobb, ha elmondjátok! Kezd idegesíteni ez a némaság! – emeltem fel a hangomat.

- Tényleg nem emlékszel semmire? – vonta fel a szemöldökét Taemin.

- Szerinted, ha emlékeznék, akkor tennék fel ilyen hülye kérdéseket? – válaszoltam neki egy kissé bunkón, amit azon nyomban meg is bántam, de nagyon utáltam, hogy mindig úgy kellett kiszedni mindenkiből mindent – Bocsi.

- Hát… - vágott közbe Onew - A hétvégén mindenki hazament a családjához, de Minho azt mondta, hogy ti ketten itthon maradtatok, merthogy valami új dalon dolgoztok. Azt mondta, vasárnap délután, amikor hazajött, nem voltál itt, és hogy egész nap nem is adtál magadról életjelet. Akármikor hívott, nem vetted fel a telefont, még a szüleidnél is keresett, de ők se hallottak felőled. Ma reggel pedig Heechul hozott haza… - az utolsó mondatot szinte suttogva ejtette ki, és félve pillantott rám.

- Tessééék? – nyíltak tágra a szemeim a meglepődöttségtől.

- Azt mondta Heechul, hogy tegnap hulla részegre ittad magad, annyira kiütötted magad, hogy képtelen voltál lábra állni – fejtette ki bővebben a leader, majd dühödten folytatta – De mond csak, neked mióta szokásod ennyit alkoholizálni? Jobb, ha erről mielőbb leszoksz, mert nem akarom, hogy pletykálgassanak rólad, és hogy tönkre menjen a banda. Óh, és csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy mielőbb keresd fel a menedzserünket, és beszélgess el vele szépen, ugyanis ezzel a kis eltűnéseddel ismét sikerült felhúznod. És előre szólok: nem fogom elvinni helyetted a balhét, felnőtt ember vagy, old meg magad! - azzal felállt az ágyról, és kiviharzott a szobámból.

    Taemin megszeppenve, és megrémülve állt mellettem, és nem tudta, mit kéne tennie. Menjen Onew után vagy maradjon nálam? De könnyítettem a helyzetén, amikor megszólaltam:

- Én nem is voltam bulizni az éjjel! – ültem fel az ágyban. Döbbenten meredtem Taemin arcába, és vártam, hogy erre mit lép. De ő csak ugyanúgy, némán állt ott, és mereven bámult rám, mintha tudná, hogy igazat mondok.

    Ekkor hirtelen megrohamoztak az emlékek. Az, hogy Minhoval nem is dolgoztunk semmilyen új dalon, hanem megkértem, hogy csináljon Heechulról képeket. Az, hogy amikor elmentem vetélytársamhoz, ott volt Minho. Az, amikor Heechullal beszélgettünk, amikor leütött, és egy sötét szobában ébredtem. Az, amikor hiába ordítottam, nem jött senki, amikor végül megjelent ő, és elsírta a múltját, ami olyan érzés volt, mintha jó barátok lennék, mintha lélekben valami összekötne minket. Végül az, amikor megerőszakolt, és én nem tehettem ellene semmit.

    Könnycseppek folytak végig az arcomon, és tehetetlenül meredtem magam elé. Ismét elborított a fájdalom, ami pillanatok alatt felemésztett. Próbáltam feldolgozni ezeket az emlékképeket, de egyszerűen képtelen voltam megbirkózni velük. Még most is éreztem Heechul érintéseit testemen, csókjait az ajkamon, és kemény férfiasságát, ahogy újra és újra magáévá tesz. Egyszerűen hányingerem támadt, undorodtam magamtól és tőle egyaránt. Hagytam magam, hogy leitasson, hagytam, hogy elhitesse velem, hogy ő egy áldott jó lélek, csak azért, hogy utána azt tehessen velem, amit akar? Akkora idióta vagyok! Hogy is bízhattam meg benne? És mi van, ha ezt az egészet már előre kitervelte? Ha az a kis történet a családjáról, az életéről, hazugság volt? De hisz olyan igaznak tűnt!

    Nem akartam elhinni, hogy ezt tette velem, képtelen voltam felfogni. Csak váltogatták egymást bennem az események, mintha egy filmet néznék, a fejem pedig egyre csak zsongott tőlük, és úgy éreztem, mentem kettéhasad. Hirtelen szívemhez kaptam, ami ekkor már hihetetlen gyorsasággal vert, és ami ezekben a percekben szinte teljesen felmondta a szolgálatot. Elvesztettem minden reményemet, ebben már biztos voltam.

- Jonghyun, minden rendben? – hallottam meg Taemin hangját közvetlen a fülem mellől, de nem reagáltam rá.

    Szemeim előtt megjelent Key arca, ahogy rám mosolyog. Boldogság öntött el, minden porcikámban fájdalmas boldogság száguldott végig. Mennyire szerettem volna magamhoz ölelni, és megcsókolni. És én megcsaltam őt! Tény, hogy akaratomon kívül, de megcsaltam!

    Aztán hirtelen eltorzult arca, és az a jól ismert meggyötörtség, amit mindig láttam, mikor Heechullal volt, még inkább a lelkembe hasított. Ekkor jöttem csak rá, hogy az utóbbi néhány napban szinte teljesen megfeledkeztem róla, hogy igazából fogalmam sincs, hol van, mi történt vele, mit érez, hogy talán most azt hiszi, nem szeretem többé. Csak akkor jöttem rá, hogy ha Heechul nekem akart volna ártani, az igazat mondja el a többieknek, de nem tette. Akkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy Key a célpont és irtó nagy bajban van.

- Jonghyun! – rázta meg a vállam ijedten Taemin, amitől egyből feleszméltem.

- Hol van Key? – kérdeztem kétségbeesetten, majd lerázva magamról kezeit, felpattantam, de ekkor hirtelen megszédültem, és térdre estem. Egy pillanatra elhomályosodott a látásom, és a fülem is zúgni kezdett, majd ismét minden a régi volt.

- Feküdj vissza, pihenned kéne! – karolt át a maknae, és segített talpra, majd vissza akart tuszkolni az ágyba, de nem engedtem.

- Taemin, meg kell keresnem őt, muszáj beszélnem vele! – gyorsan magamra kaptam egy nadrágot meg egy pólót, majd megindultam az ajtó, felé, de ő megakadályozott ebben. – Engedj már el! - löktem félre, de kezeim után kapott.

- Oké, de van itt még valami! – nyögte ki halkan, mintha attól félne, hogy Onew meghallja, én pedig megtorpantam, és kíváncsian néztem rá. Egy félbehajtott, kissé gyűrött lapot húzott elő zsebéből, majd a kezembe csúsztatta azt – Ezt Heechul küldi. Nem olvastam el, mert megkért rá, de már az nagyon fura, hogy hagyott neked üzenetet. Mégis mi a fene folyik köztetek, hyung?

    Értetlenül meredtem rá, majd remegő kezekkel nyitottam ki a lapot. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől és a félelemtől egyaránt, a mellkasom pedig abban a szent pillanatban összeszorult, amint elolvastam az üzenetet. Csak egy szó állt rajta, vészjóslóan, nekem pedig ennyi elég volt és tudtam, hogy elkéstem:

„Sajnálom”