24. fejezet

*KEY POV*

   A hétvége végtelen hosszúságúnak tűnt. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Hiába töltöttem a szombatomat a családommal, nem tudtam kikapcsolódni. Állandóan Jonghyunon kattogott az agyam. Miért viselkedik mostanában ilyen furcsán? Miért kerül ennyire és miért tűnik ennyire boldognak? Hová lett a szomorúság a szeméből? Ki volt az, aki elűzte?

   Két okot találtam erre. Az egyik: lehetséges, hogy kitalált valamit, hogy hogyan szabadíthatna meg Heechultól örökre? A második: megunta az örökös várakozást, és talált valakit helyettem? Nem tudtam eldönteni, melyik lehet a helyes válasz. Egyszerre éreztem azt, hogy lassan minden rendben lesz, és hogy valami rossz közeleg. Nem féltem attól, hogy Jong elhagy, tudtam, mennyire ragaszkodik hozzám, de akkor miért volt állandóan görcsben a gyomrom? És ha elhagyott, miért ígérte azt, hogy hamarosan minden jó lesz?

   Ez a kétely, ez a kettősség egyre inkább az őrület felé sodort, így vasárnap este visszamentem a srácokkal közös otthonunkba. Azonban senki nem fogadott. Se Jonghyun, se Minho. Pedig úgy volt, hogy ők itt lesznek, de mintha köddé váltak volna, és ez egyre jobban aggasztott. A megérzésem sehogy sem akart csillapodni, percről percre erősödött, és nem tudtam mit tenni. Hol vannak? Ugye nincsenek együtt? Na és Heechul miért nem zaklat? Talán mindannyian szövetkeztek ellenem? Talán mindvégig engem akartak átverni, becsapni?

   Ez a rossz előérzet nem volt hiábavaló. Heechul felhívott, hogy menjek át hozzá; hangjában volt valami szokatlan és sejtelmes. Nem parancsolta, nem utasított arra, hogy azonnal elégítsem ki, mint ahogy általában, nem. Kért. Ő arra kért, hogy ha tudok, akkor menjek át hozzá. Hangja keserű volt, halk és szomorú, mégis valami mást is sugallt. Az ember szíve leginkább ellágyult volna, de az enyém nem. Valami azt súgta, ez nem jó, ennél többről van szó, valami nagyon nem stimmel ezzel. Meg se fordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan kegyetlen, hisz ezalatt a pár év alatt sosem szólt hozzám kedvesen. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy hiba lesz odamenni, mégis megtettem, mert nem volt más választásom. HHeeHHHHHHdbibirhhh

   Halkan nyitottam be, olyan csendesen, amennyire csak lehetett, de szívem olyan hangosan dübörgött mellkasomban, mintha atombomba robbant volna. Heechul a nappaliban ült, lehajtott fejjel és a földet nézte. Nem nézett rám, amikor odasétáltam és megálltam előtte.

- Mi történt? – kérdeztem néhány perc csend után, és magam is meglepődtem, milyen semleges és nyugodt volt hangom.

   Heechul felsóhajtott, majd rám emelte tekintetét. Kiegyenesedett, majd hátradőlt és ugyanolyan kifejezéstelen arccal meredt előre. Az egyedüli, ami azt mutatta, hogy nem egy halottal van dolgom az volt, hogy szemeiből könnycseppek potyogtak. Megijedtem. Az, aki éveken át gyötört, kínzott, kihasznált, bántott, játszadozott az érzéseimmel és velem, aki mindent elkövetett azért, hogy fájdalmat okozzon nekem, aki fogvatartott, és sehogy sem engedett el, akiről azt hittem, megtörhetetlen; itt ült előttem és sírt.

   Nem tudtam, mit kéne most tennem, hogy mit jelentsen ez. Őszintén meglepődtem, hogy így látom, és még mielőtt hallgattam volna az ösztöneimre, melyek megállás nélkül azt suttogták, hogy ne higgyek a látszatnak, leültem mellé, megfogtam kezét és még egyszer megkérdeztem:

- Mi a baj, Heechul?

- Nem tudom, hogy mondjam el… - suttogta rekedten – Túl gyorsan történt minden…

- Jézusom, mit csináltál? – néztem rá vádlón.

- Én semmit… - felelte, majd egy borítékot húzott elő – El akartam titkolni, de úgy gondolom, jogod van tudni, hogy akit szeretsz, az valójában nem az, akinek mutatja magát. Tudom, hogy nehéz lesz hinned nekem, pont egy olyannak, akit a pokolba kívánsz, és aki rettegésben tart, és természetesen megértem, ha ezek után se akarsz hinni, de ezt úgy hiszem, muszáj tudnod.

- Mi? Mi van Jonghyunnal? – szinte sikítva tettem fel a kérdést, hisz a félelem minden egyes szónál belém hasított. De még mielőtt válaszolhatott volna, kitéptem kezéből a borítékot, amit egy mozdulattal feltéptem, és amiből képek hullottak ki. Remegő kezekkel fogtam meg egyet, és emeltem a szemeim elé. Amit pedig láttam, borzalmasabb volt minden másnál, amit valaha is el tudtam volna képzelni – Úristen!

- Bulizni voltam a hétvégén… - kezdett el mesélni Heechul – Jonghyun követett… Bizonyára meg akarta bosszulni, hogy nem engedlek szabadon… Túl sokat ittam… Ő pedig kapott az alkalmon, és elhurcolt egy félreeső szobába… Ott erőszakolt meg…

   Szavai késként fúródtak szívembe, ostorként csattantak lelkemen. Akiről azt hittem, hogy szeret, akiért az életemet adtam volna, aki többet jelentett számomra mindennél, aki maga volt a levegő, összefeküdt azzal, akitől meg akart szabadítani. De miért? Mi oka lett volna rá?

   Kavarogtak bennem az érzések, egyszerűen nem tudtam felfogni, amit látok. Ott tartottam a kezeimben a bizonyítékokat, amik alátámasztották Hee szavait, és nem tudtam nem hinni neki. Ha ez nem az, aminek látszik, akkor mégis mi?

   Csalódott voltam, dühös, mérhetetlenül szomorú és elveszett. Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon rúgtak. A fájdalom, mely már megszokottá vált, ha lehet, most még intenzívebben sújtott belém, még erősebben nyílalt bele lelkembe, szívembe. Minden, amit hittem, hazugság lett volna? Az, hogy Jonghyun szeret, szintén nem volt igaz? Az, hogy szerethetek valakit, egy tisztességes embert, csak képzelgés lett volna? Miért nem vettem észre, hogy mi folyik körülöttem? Miért hagytam, hogy az iránta érzett szerelmem elvakítson? Miért nem voltam képes meglátni a valódi önmagát? Jonghyun, a megmentőm, az őrangyalom, akiről az egész életem szólt, akiért éltem, aki életben tartott, akiről naphosszat gondolkodtam, aki miatt képes voltam kibírni, hogy Heechul a maga módján tönkretegyen, nem volt valós. Minden, ami ő volt, minden, amit vele kapcsolatban hittem, nem volt igaz. Hazug volt minden egyes szava, hamis a mosolya, a szeme ragyogása, a szíve dobogása. Jonghyun, a mindenem, nem létezik. Sosem létezett. És soha nem is fog létezni.

- Én… én azt hiszem… én most… én most csak egyedül akarok lenni… - álltam fel hirtelen, könnyeimmel küszködve, majd hátat fordítottam, és befutottam Heechul szobájába. Magamra zártam az ajtót, majd sírva dőltem rá az ágyra, húztam magamra a takarót, és hagytam, hogy a fájdalom elpusztítson.

   Heechul, miután eltűntem az ajtó mögött, letörölte a könnyeket arcáról, összeszedte a fotókat, visszatette a borítékba, majd egy ördögi vigyorral az arcán visszadőlt, lábát feltette a dohányzó asztalra, és egy pohár whiskyt iszogatva hallgatta szívem apró darabjaira törésének csilingelő nótáját…