*KEY POV*
A hétvége végtelen hosszúságúnak tűnt. Nem tudtam mit
kezdeni magammal. Hiába töltöttem a szombatomat a családommal, nem tudtam
kikapcsolódni. Állandóan Jonghyunon kattogott az agyam. Miért viselkedik
mostanában ilyen furcsán? Miért kerül ennyire és miért tűnik ennyire boldognak?
Hová lett a szomorúság a szeméből? Ki volt az, aki elűzte?
Két okot találtam erre. Az egyik: lehetséges, hogy kitalált
valamit, hogy hogyan szabadíthatna meg Heechultól örökre? A második: megunta az
örökös várakozást, és talált valakit helyettem? Nem tudtam eldönteni, melyik
lehet a helyes válasz. Egyszerre éreztem azt, hogy lassan minden rendben lesz,
és hogy valami rossz közeleg. Nem féltem attól, hogy Jong elhagy, tudtam,
mennyire ragaszkodik hozzám, de akkor miért volt állandóan görcsben a gyomrom?
És ha elhagyott, miért ígérte azt, hogy hamarosan minden jó lesz?
Ez a kétely, ez a kettősség egyre inkább az őrület felé
sodort, így vasárnap este visszamentem a srácokkal közös otthonunkba. Azonban
senki nem fogadott. Se Jonghyun, se Minho. Pedig úgy volt, hogy ők itt lesznek,
de mintha köddé váltak volna, és ez egyre jobban aggasztott. A megérzésem
sehogy sem akart csillapodni, percről percre erősödött, és nem tudtam mit
tenni. Hol vannak? Ugye nincsenek együtt? Na és Heechul miért nem zaklat? Talán
mindannyian szövetkeztek ellenem? Talán mindvégig engem akartak átverni,
becsapni?
Ez a rossz előérzet nem volt hiábavaló. Heechul felhívott,
hogy menjek át hozzá; hangjában volt valami szokatlan és sejtelmes. Nem
parancsolta, nem utasított arra, hogy azonnal elégítsem ki, mint ahogy
általában, nem. Kért. Ő arra kért, hogy ha tudok, akkor menjek át hozzá. Hangja
keserű volt, halk és szomorú, mégis valami mást is sugallt. Az ember szíve
leginkább ellágyult volna, de az enyém nem. Valami azt súgta, ez nem jó, ennél
többről van szó, valami nagyon nem stimmel ezzel. Meg se fordult a fejemben,
hogy talán mégsem olyan kegyetlen, hisz ezalatt a pár év alatt sosem szólt
hozzám kedvesen. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy hiba lesz odamenni, mégis
megtettem, mert nem volt más választásom.
Halkan nyitottam be, olyan csendesen, amennyire csak
lehetett, de szívem olyan hangosan dübörgött mellkasomban, mintha atombomba
robbant volna. Heechul a nappaliban ült, lehajtott fejjel és a földet nézte.
Nem nézett rám, amikor odasétáltam és megálltam előtte.
- Mi történt? – kérdeztem néhány perc csend után, és magam is
meglepődtem, milyen semleges és nyugodt volt hangom.
Heechul felsóhajtott, majd rám emelte tekintetét.
Kiegyenesedett, majd hátradőlt és ugyanolyan kifejezéstelen arccal meredt
előre. Az egyedüli, ami azt mutatta, hogy nem egy halottal van dolgom az volt,
hogy szemeiből könnycseppek potyogtak. Megijedtem. Az, aki éveken át gyötört,
kínzott, kihasznált, bántott, játszadozott az érzéseimmel és velem, aki mindent
elkövetett azért, hogy fájdalmat okozzon nekem, aki fogvatartott, és sehogy sem
engedett el, akiről azt hittem, megtörhetetlen; itt ült előttem és sírt.
Nem tudtam, mit kéne most tennem, hogy mit jelentsen ez.
Őszintén meglepődtem, hogy így látom, és még mielőtt hallgattam volna az
ösztöneimre, melyek megállás nélkül azt suttogták, hogy ne higgyek a
látszatnak, leültem mellé, megfogtam kezét és még egyszer megkérdeztem:
- Mi a baj, Heechul?
- Mi a baj, Heechul?
- Nem tudom, hogy mondjam el… - suttogta rekedten – Túl
gyorsan történt minden…
- Jézusom, mit csináltál? – néztem rá vádlón.
- Jézusom, mit csináltál? – néztem rá vádlón.
- Én semmit… - felelte, majd egy borítékot húzott elő – El
akartam titkolni, de úgy gondolom, jogod van tudni, hogy akit szeretsz, az
valójában nem az, akinek mutatja magát. Tudom, hogy nehéz lesz hinned nekem,
pont egy olyannak, akit a pokolba kívánsz, és aki rettegésben tart, és
természetesen megértem, ha ezek után se akarsz hinni, de ezt úgy hiszem, muszáj
tudnod.
- Mi? Mi van Jonghyunnal? – szinte sikítva tettem fel a kérdést, hisz a félelem minden egyes szónál belém hasított. De még mielőtt válaszolhatott volna, kitéptem kezéből a borítékot, amit egy mozdulattal feltéptem, és amiből képek hullottak ki. Remegő kezekkel fogtam meg egyet, és emeltem a szemeim elé. Amit pedig láttam, borzalmasabb volt minden másnál, amit valaha is el tudtam volna képzelni – Úristen!
- Bulizni voltam a hétvégén… - kezdett el mesélni Heechul – Jonghyun követett… Bizonyára meg akarta bosszulni, hogy nem engedlek szabadon… Túl sokat ittam… Ő pedig kapott az alkalmon, és elhurcolt egy félreeső szobába… Ott erőszakolt meg…
- Mi? Mi van Jonghyunnal? – szinte sikítva tettem fel a kérdést, hisz a félelem minden egyes szónál belém hasított. De még mielőtt válaszolhatott volna, kitéptem kezéből a borítékot, amit egy mozdulattal feltéptem, és amiből képek hullottak ki. Remegő kezekkel fogtam meg egyet, és emeltem a szemeim elé. Amit pedig láttam, borzalmasabb volt minden másnál, amit valaha is el tudtam volna képzelni – Úristen!
- Bulizni voltam a hétvégén… - kezdett el mesélni Heechul – Jonghyun követett… Bizonyára meg akarta bosszulni, hogy nem engedlek szabadon… Túl sokat ittam… Ő pedig kapott az alkalmon, és elhurcolt egy félreeső szobába… Ott erőszakolt meg…
Szavai késként fúródtak szívembe, ostorként csattantak
lelkemen. Akiről azt hittem, hogy szeret, akiért az életemet adtam volna, aki
többet jelentett számomra mindennél, aki maga volt a levegő, összefeküdt azzal,
akitől meg akart szabadítani. De miért? Mi oka lett volna rá?
Kavarogtak bennem az érzések, egyszerűen nem tudtam
felfogni, amit látok. Ott tartottam a kezeimben a bizonyítékokat, amik
alátámasztották Hee szavait, és nem tudtam nem hinni neki. Ha ez nem az, aminek
látszik, akkor mégis mi?
Csalódott voltam, dühös, mérhetetlenül szomorú és elveszett.
Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon rúgtak. A fájdalom, mely már
megszokottá vált, ha lehet, most még intenzívebben sújtott belém, még erősebben
nyílalt bele lelkembe, szívembe. Minden, amit hittem, hazugság lett volna? Az,
hogy Jonghyun szeret, szintén nem volt igaz? Az, hogy szerethetek valakit, egy
tisztességes embert, csak képzelgés lett volna? Miért nem vettem észre, hogy mi
folyik körülöttem? Miért hagytam, hogy az iránta érzett szerelmem elvakítson?
Miért nem voltam képes meglátni a valódi önmagát? Jonghyun, a megmentőm, az
őrangyalom, akiről az egész életem szólt, akiért éltem, aki életben tartott,
akiről naphosszat gondolkodtam, aki miatt képes voltam kibírni, hogy Heechul a
maga módján tönkretegyen, nem volt valós. Minden, ami ő volt, minden, amit vele
kapcsolatban hittem, nem volt igaz. Hazug volt minden egyes szava, hamis a
mosolya, a szeme ragyogása, a szíve dobogása. Jonghyun, a mindenem, nem
létezik. Sosem létezett. És soha nem is fog létezni.
- Én… én azt hiszem… én most… én most csak egyedül akarok
lenni… - álltam fel hirtelen, könnyeimmel küszködve, majd hátat fordítottam, és
befutottam Heechul szobájába. Magamra zártam az ajtót, majd sírva dőltem rá az
ágyra, húztam magamra a takarót, és hagytam, hogy a fájdalom elpusztítson.
Heechul, miután eltűntem az ajtó mögött, letörölte a
könnyeket arcáról, összeszedte a fotókat, visszatette a borítékba, majd egy
ördögi vigyorral az arcán visszadőlt, lábát feltette a dohányzó asztalra, és
egy pohár whiskyt iszogatva hallgatta szívem apró darabjaira törésének
csilingelő nótáját…
@_@ fhuuuuuu...nagyon kívánja magának az ígéreteimet, jaj de nagyon. szinte térden állva könyörög érte, én tudom ám. Szegény pici Kibummiem. T-T Meg fogom bosszulni, muhaha.
VálaszTörlésHamar kövit..*-*
úúúú te kis... :@ ne higgy neki Kibummie! Hazudik! óóó istenem, siess a kövivel mert ez a várakozást nem lehet bírni T__T
VálaszTörlésKöszönöm szépen nektek^^
VálaszTörlésHát-hát... Heechul egy barom, Kibum meg túl naiv. De ki tudja, lehet rájön, hogy tévedett^^ Ma hozom a folytatást, csak eddig nyaralni voltam és nem tudtam.