*KEY POV*
Órák hosszat sírtam, az idő csak úgy repült, én mégis úgy
éreztem, mintha megállt volna. Annyira fájt, hogy csalódnom kellett
Jonghyunban. Azt hittem, ő fog megmenteni ebből a szürke életből, ebből a
mocsokból, amiben évek óta élek, erre tessék, így hátba támad. Vajon ő tud
arról, hogy Heechul miért teszi ezt velem? Vajon tud róla, hogy féltestvérek
vagyunk? Ha tudná, vajon másképp tett volna? Vagy pont azért vert át ennyire,
mert tudott róla? Talán nem is engem szeretett, hanem Heechult, talán mindégig
őt akarta? És tényleg hagyom, hogy csak így győzedelmeskedjen?
Azokban a percekben gyűlöltem Jonghyunt, és legszívesebben
felpofoztam volna. A düh, a harag felülkerekedett rajtam, elnyomva ezzel minden
égető gyötrelmet. Letöröltem könnyeimet, majd felálltam az ágyról, egy kicsit
rendbe szedtem magam és elhagytam Heechul házát.
„Nem fogom ennyiben
hagyni, Jonghyun. Ha valóban kell neked Heechul, bármennyire is utálom,
bármennyire is romokba döntötte az életemet, azt az egyet meg fogom tenni, hogy
sohasem kapod meg őt. Nem fogom hagyni, hogy ennyivel megússzad, nem fogom
odaadni neked őt!” – ezekkel a gondolatokkal léptem ki a nyílt utcára, és
céloztam meg az otthonunkat.
*JONGHYUN POV*
Még csak néhány perce róttam az utakat, de már most elfáradtam.
Hol rohantam, mint egy őrült, hol pedig teljesen kifulladva dőltem neki a házak
falának, de eszem ágában sem volt feladni. Aggódtam Keyért, rettenetesen féltem
attól, hogy Heechul mit fog tenni vele. Ha bármi baja esik, azt nem élem túl. Ő
az egyetlen az életemben, aki számít, és ha elveszítem… Nem akarom tudni,
milyen lenne nélküle létezni, nem akarom, hogy az üresség és a fájdalom
állandósuljon bennem. Nagyon mertem remélni, hogy Heechul nem ölte még meg. Bár
tudtam, hogy nem ez az elsődleges célja, de ha teleetette a fejét olyanokkal,
hogy nem szeretem, akkor Key biztosan végez magával. Hisz ez volt mindvégig a
célja, nem? Hogy ő ölje meg saját magát, ahogy az anyja tette. Bár tény, hogy
még évekig képes lett volna eljátszadozni vele, de sajnos keresztülhúztam a számításain.
Ha most nem éri el azt, amit eddig akart, akkor többé nem lesz rá esélye.
Gyorsítottam a tempómon, szinte versenyt futottam az idővel.
És ahogy így rohantam, hirtelen megláttam egy ismerős alakot szembe jönni
velem. Lassítottam, és amint közelebb ért, felismertem Keyt. Szívem olyan
hatalmasat dobbant, mint mikor először megláttam és belé szerettem. A
viszontlátás, az, hogy még él, olyan boldogságot adott, amilyenben még sohasem
volt részem.
Arcomra széles mosoly terült, karjaimat kitárva közeledtem
felé. „Már csak néhány méter, már csak
néhány lépés és kezeimben tarthatom. Ismét az enyém lehet.” – gondoltam. De
ahelyett, hogy viszonozta volna az ölelést, eltaszított magától, és egy
hatalmas pofon csattant az arcomon.
- TE SZEMÉT ÁLLAT! – ordította – HOGY TEHETTED EZT?! MÉGIS
MIRE VOLT EZ JÓ?! MI A FA.SZÉRT KELLETT KIHASZNÁLNOD?! ÉN NEM ÁRTOTTAM NEKED
SOSEM, MÉGIS MIVEL ÉRDEMELTEM EZT KI?!
Értetlenül és döbbenten meredtem rá. Mi a fene ütött belé?
Mégis miről hadovál ez itt össze-vissza?
- Key, miről beszélsz? – simogattam sajgó arcomat, miközben
próbáltam legalább én nyugodt hangnemben beszélni.
- Na, ne szórakozz velem, Jonghyun! Tudok mindenről. Tudom, hogy lefeküdtél Heechullal a hétvégén! Láttam a képeket! Mondd, minek kellett játszadoznod velem? Mégis mit tettem veled? – szemeibe könnycseppek gyűltek, hangja elcsuklott. A düh pillanatok alatt eltűnt belőle, és keserűen nézett rám. Az a szomorúság, melyet eddig láttam, most még borzalmasabb volt. Kialudt belőlük a fény, az utolsó pislákoló lángok is elmúltak. Végleg összetört. És ezt én okoztam neki. – Soha többé nem akarlak látni, Jonghyun… Soha többé…
- Na, ne szórakozz velem, Jonghyun! Tudok mindenről. Tudom, hogy lefeküdtél Heechullal a hétvégén! Láttam a képeket! Mondd, minek kellett játszadoznod velem? Mégis mit tettem veled? – szemeibe könnycseppek gyűltek, hangja elcsuklott. A düh pillanatok alatt eltűnt belőle, és keserűen nézett rám. Az a szomorúság, melyet eddig láttam, most még borzalmasabb volt. Kialudt belőlük a fény, az utolsó pislákoló lángok is elmúltak. Végleg összetört. És ezt én okoztam neki. – Soha többé nem akarlak látni, Jonghyun… Soha többé…
Hátat fordított, és elment. Kisétált az életemből és én nem
tudtam mit tenni. Csak álltam ott, teljesen ledermedve, és hagytam, hogy
elmenjen. Meg se próbáltam utána futni, hogy esetleg valahogy megmagyarázzam,
mi történt pontosan. Mégis mit mondhatott neki Heechul? Mégis milyen képeket mutatott
neki? Talán, amikor megerőszakolt, titokban képeket készített? Te jó ég! Hisz
én elájultam, és ki tudja, mit művelt akkor! Heechul elhitette, hogy lefeküdtünk,
hogy az érzelmeim iránta hamisak, és hogy nekem valójában nem is rá van
szükségem.
- KEY! – kiáltottam utána, de mire észbe kaptam, ő már rég eltűnt látókörömből. Egy kósza könnycsepp csordult végig arcomon, amit aztán egyre több és több követett. Szívem pillanatok alatt összeomlott.
- KEY! – kiáltottam utána, de mire észbe kaptam, ő már rég eltűnt látókörömből. Egy kósza könnycsepp csordult végig arcomon, amit aztán egyre több és több követett. Szívem pillanatok alatt összeomlott.
*
Nem tudom, hogy és miként kerültem haza, de ott feküdtem az
ágyamban, és megállíthatatlanul sírtam. Testem rázkódott a zokogástól, arcom
égett a sok könnytől, fejemben pedig egyre csak Key szavai vertek visszhangot.
Most már biztos voltam benne, hogy kettőnk között vége mindennek és hogy soha nem
is lesz semmi köztünk. Minden reményemet elveszítettem. Minden, amiről úgy
hittem, hogy egyszer valóság lesz, minden képzelgésem, melyben Keyvel boldogok
vagyunk, sosem válik valóra. Bár közel voltam hozzá, egy csapásra minden
szertefoszlott. Most már tudtam, hogy mi nem lehetünk együtt, hogy minden
szenvedés azért történt, mert nem voltunk képesek megérteni és elfogadni, hogy
minket nem egymásnak teremtettek.
Nekem sosem jutott más, csak ezek az édes kis hallucinációk,
az álmok, melyeket én találtam ki. Sosem volt másom, sosem volt ennél több,
csak én hittem így, csak én akartam, hogy így legyen.
Az élet olyan, mint egy tündérmese, azzal a különbséggel,
hogy itt olykor a gonoszok győzedelmeskednek. És ez esetben is így történt. Az
élet álmokból és hazugságokból áll, semmi másból. Beleestem a szerelem
csapdájába, ami végül nem teljesült be, és bárhogy szeretnék kilépni, nem
tudok. Minden, ami történt, sosem változtatott és soha nem is fog azon
változtatni, hogy szeretem Keyt.
„Menj el, és soha
többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem,
és epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és
megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat
soha nem jön el.”
Most nem tudom eldönteni kire vagyok mérgesebb.
VálaszTörlésHeechulra mert..már párszor kielemeztem :D
Keyre mert..jaj istenem egyem azt a naiv buksid hát mi a szent tehenet csinálsz?
Jonghyunra meg azért mert...csak...nehogy már kimaradjon:))
Hamar kövit~
Hát... majd kiderül, kire leszel a leginkább mérges^^ De Heechul mindenképp megérdemli, ő erős okot adott erre :D
VálaszTörlésKöszönöm, hogy írtál^^
jaj nee :( sírni fogok T_T Key nem lehetsz ilyen vak... mégis kinek hiszel jobban Jongnak vagy annak aki állandóan csak bántott?... jaaaaajjj... siess a kövivel!!! *__*
VálaszTörlésKey szegénykém elég naiv, de majd kiderül, hogy megvilágosodik-e avagy sem :)
VálaszTörlésA folytatás meg a napokban várható :)