17. fejezet

   Amint beléptünk a közös házunkba, berohantam a szobámba, és bezárkóztam a fürdőbe, hogy a kezemet rendbe tegyem. Nagyon reméltem, hogy a srácok nem vették észre a karmolást és azt, hogy véres a pólóm, ugyanis még semmiféle kamusztorit nem találtam ki, ha esetleg megkérdeznék, mi történt. Nem akartam nekik elmesélni, hogy Heechullal volt szerencsém összefutni és hogy megfenyegetett, mert nem voltam benne biztos, hogy hinnének nekem. Na meg persze nem akartam nekik elmesélni, hogy mire készülök.

   Gyorsan lemostam a megszáradt vért, majd egy alapos fertőtlenítés után, bekötöztem. Felkaptam egy hosszú ujjú felsőt, hogy az is takarja valamennyire a kötést, majd leültem a földre, hátamat nekivetettem a fürdőkádnak és gondolkozni kezdtem.

   Alig telt el néhány perc, mikor kopogtak. A szívem majd’ kiugrott a helyéről ijedtemben, és körülbelül a harmadik kopogás után jutott el a tudatomig, hogy esetleg nem ártana kinyitni. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy Heechul áll az ajtó túloldalán – ettől a gondolattól hideg borzongás futott végig a testemen. Aztán eszembe jutott, hogy a srácok itt vannak, így tuti nem lehet ő.

   Megkönnyebbültem, amikor Minho állt velem szemben. Szó nélkül álltam félre az ajtóból, és engedtem be, ő pedig szó nélkül jött be és foglalt helyet az ágyamon.

- Mi járatban errefelé? – kérdeztem meg, ugyanis teljesen elfelejtettem, hogy neki beszéltem egyedül a tervemről.

- Azt hiszem, tudod nagyon jól. – felelte sejtelmesen, ugyanakkor értetlenül is, nekem meg egyből beugrott minden.

- Ja, igen, persze! – vakartam meg a fejemet, majd leültem mellé és ránéztem - Hát segítesz?

- Igen, igen… azt hiszem, igen… De csak mert szeretlek, és abban reménykedem, hogy kiderül, talán nem csak Hee volt a bűnös. Tényleg bírom Keyt, és tudom, hogy neked nem lenne jó, ha fájdalmat okozna, ha kiderülne, hogy ez az egész ellened szólt, de remélem, hogy ez észhez térítene, és végre teljesen kivernéd őt a fejedből!

- Talán tudsz valamit? – ráncoltam össze a homlokon.

- Nem, dehogyis, akkor már azt elmondtam volna neked, de a remény hal meg utoljára…

- Minho, kérlek, tudod, hogy én…

- Ne, ne mondd ki! – fordult felém, és ujját a számra csúsztatta – Hagyd meg nekem ezt az illúziót, kérlek. Lehet, másként nem segítenék neked.

- Jól van… – sóhajtottam fel, majd csend telepedett közénk.

   Teljesen magamra ismertem Minho személyében. Ugyanolyan megszállott volt, mint én, ugyanolyan örök álmodozó, mint én, ugyanolyan szerelmes, mint én, azzal a különbséggel, hogy míg ő tudta, reménytelen a helyzet, addig az én helyzetem javulni látszott. Sajnáltam őt, amiért nem tudom szeretni, de mint tudjuk, az érzelmeket nem lehet irányítani.

   Összeszorult a szívem, ahogy a fakó barna szemeiben mérhetetlen fájdalmat, hiányt és szomorúságot pillantottam meg. Szerettem volna ezt a bánatot kiirtani belőle, szerettem volna minden fájdalmát megszűntetni, de tudtam, hogy képtelen lennék rá. Ahogy ő nem tudna boldoggá tenni, úgy én se tudnám őt megszabadítani a kín köteleitől.

- Mit kéne tennem? – törte meg a csendet, majd elkapta tekintetét és kinézett az ablakon.

- Öhm… Heechul és az egész Super Junior holnap este bulizni mennek, hogy megünnepeljék eddigi győzelmeiket…. – mondtam, miközben előkotortam a fényképezőgépemet, és a kezébe nyomtam - Azt akarom, hogy kövesd őket, és készíts pár képet róla meg arról a másik fazonról. Én sajnos nem mehetek, mert tudja, hogy figyelem őt, viszont ti ketten jóban vagytok, és nem gyanakszik rád.

- Ennyi?

- Igen, a többi már az én dolgom.

- Oké, de honnan tudod, hogy az a csávó is ott lesz? Nem zártkörű rendezvény lesz?

- Attól még, hogy zártkörű, akármelyik ismerősét meghívhatja. És mivel szórakozni fognak, és Key nem ér rá, mert a hétvégét a szüleivel tölti, és tudjuk, hogy Heechul nem az a hűséges típus, ezért biztos vagyok benne, hogy ott lesz.

- Oké… És aztán? Megmutatod neki a képeket? Honnan tudod, hogy meg fog hátrálni és visszalép? Honnan tudod, hogy nem száll veled harcba, hogy nem fog…? Ha bármi bajod esik, az az én hibám lesz, mert én csináltam azokat a képeket, én indítom el a lavinát…

- Minho! Ne gondolj ilyenekre, mert semmi bajom nem származhat! Ha ennyire félsz, nem kell elvállalnod, mondtam. Ha bármi gond lesz, az csakis az én hibám, nem a tiéd, oké? Szóval ne legyen bűntudatod! Nem hiszem, hogy Heechul vissza tudna vágni, hisz mi értelme lenne? Ha nekem akar rosszat, máshogy is el tudja intézni, hisz ő se gyerek, hogy ilyen hülyeségeket csináljon. Felnőtt ember, nem hiszem, hogy olyannal feküdne le, akit még csak nem is szeret. Ez elég szánalmasan hangzik.

- Szánalmas, de használ. Már bocsánat, de elég nagy fájdalmat okoz neked így, nem? Meg különben is: mi van, ha nem veled van baja, hanem Keyvel? Mi van, ha Key ártott neki valamit, amit így bosszul meg?

- Akkor Heechul egy hülye, és készülhet arra, hogy én is bosszút fogok rajta állni! – rántottam vállat – De mindegy is, nem akarok találgatni, mert már belefáradtam. Szóval a lényeg, hogy csinálj néhány képet, majd hozd el őket, a többit pedig hagyd rám és ne idegeskedj.

- Rendben, te tudod. – egyezett bele végül – Érted megteszem, de kérlek, nagyon vigyázz magadra, oké? Nem akarom, hogy bajod essen, egyikkőtöknek sem! - nézett mélyen a szemembe, majd közelebb csúszott hozzám, és egy apró csókot hintett ajkaimra.

   Nem hőköltem hátra, az talán nem lett volna jó döntés, de visszacsókolni sem csókoltam vissza.

H   Halványan elmolyosodott, majd felállt az ágyról, és kisétált a szobámból. Boldogan, mégis izgatottan dőltem hátra az ágyon, és sóhajtottam egy nagyot. Már nem volt más hátra, mint várni, ami életem egyik legnehezebb kihívása volt.