23. fejezet

   Amikor ismét magamhoz tértem, egy ágyban feküdtem. Kellemes, rózsaillat terjengett körülöttem, a puha takaró melegséget, biztonságérzetet adott. Nem akartam kinyitni szemeimet, nem akartam felkelni, ahhoz túlságosan kényelmes volt csak feküdni és nem csinálni, gondolni és érezni semmit. Testemet szokatlanul könnyűnek és kipihentnek éreztem. Azonban amikor megmozdítottam a nyakamat, hogy megigazítsam a fejem alatt a párnát, éles fájdalom nyilallt belém. Felszisszentem, mire mozgást és hangokat érzékeltem körülöttem. Először halkan, és alig észlelhetően, majd egyre erősebbé és érthetőbbé váltak.

- Szerinted alszik még? – kérdezte az egyik hang – Hé, Jonghyun, ébren vagy?

- Hagyd már Taemin, nehogy felkeltsd! – dorgálta meg a másik – Jobb, ha pihen még, ha felébred, azt úgyis észrevesszük.

- Jó, de akkor mit sziszeg meg mozgolódik? Mi van, ha rosszat álmodik, és nem tud felébredni magától? Fel kéne kelteni!

- Jajj, istenem… – forgatta meg a szemét az idősebbik – Taemin, ne piszkáld már a haját! Fejezd be, nem hallod? Ha felkelted, esküszöm, megpofozlak! Taemin, olyan gyerekes vagy! – csapkodta meg a kezét a számomra még mindig ismeretlen alak.

- Befejeznétek már? – förmedtem rájuk hirtelen, de továbbra se néztem feléjük – Annyira rühellem, amikor kora reggel ordítoznak körülöttem. Beszakad a dobhártyám!

- Látod, mondtam, hogy ne keltsd fel! – szidta meg Onew – a hang alapján úgy gondoltam, ő az – a maknaet, majd besüppedt mellettem az ágy – Hogy érzed magad, Jong?

- Szétrobban a fejem, ha még egyszer valamelyikőtök megszólal – nyöszörögtem, majd az oldalamra fordultam, és végre kinyitottam a szemeimet. Szerencsére nem világított semmiféle fény a szemembe, a függönyök ugyanis el voltak húzva, de arra sikerült rájönnöm, hogy bizony nem reggel van – Mennyi az idő?

- Délután három óra – felelte Taemin, ezúttal suttogva.

    Igazából nem tudtam, miért érdekel az idő, de az, hogy délután az ágyban feküdtem, és ráadásul két bandatag ott volt a szobámban, és afelől érdeklődtek, hogy hogy érzem magam, felettébb gyanús volt. Amikor rájuk néztem, arcukon aggodalmat, kíváncsiságot, döbbenetet és némi félelmet véltem felfedezni.

- Nektek meg mi bajotok van? Úgy néztek rám, mintha kísértetet látnátok. Történt valami, amiről nem tudok?

    Onew és Taemin összenéztek, majd újra rám. Láttam rajtuk, hogy van valami, amit titkolnak előlem, és nem tudták, hogy elmondják-e vagy sem. Bár nem akartam semmi mást, csak aludni, és nem gondolkozni a problémákon, a belőlük áradó feszültség kezdett nagyon irritálni.

- Srácok, bármi is történt, jobb, ha elmondjátok! Kezd idegesíteni ez a némaság! – emeltem fel a hangomat.

- Tényleg nem emlékszel semmire? – vonta fel a szemöldökét Taemin.

- Szerinted, ha emlékeznék, akkor tennék fel ilyen hülye kérdéseket? – válaszoltam neki egy kissé bunkón, amit azon nyomban meg is bántam, de nagyon utáltam, hogy mindig úgy kellett kiszedni mindenkiből mindent – Bocsi.

- Hát… - vágott közbe Onew - A hétvégén mindenki hazament a családjához, de Minho azt mondta, hogy ti ketten itthon maradtatok, merthogy valami új dalon dolgoztok. Azt mondta, vasárnap délután, amikor hazajött, nem voltál itt, és hogy egész nap nem is adtál magadról életjelet. Akármikor hívott, nem vetted fel a telefont, még a szüleidnél is keresett, de ők se hallottak felőled. Ma reggel pedig Heechul hozott haza… - az utolsó mondatot szinte suttogva ejtette ki, és félve pillantott rám.

- Tessééék? – nyíltak tágra a szemeim a meglepődöttségtől.

- Azt mondta Heechul, hogy tegnap hulla részegre ittad magad, annyira kiütötted magad, hogy képtelen voltál lábra állni – fejtette ki bővebben a leader, majd dühödten folytatta – De mond csak, neked mióta szokásod ennyit alkoholizálni? Jobb, ha erről mielőbb leszoksz, mert nem akarom, hogy pletykálgassanak rólad, és hogy tönkre menjen a banda. Óh, és csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy mielőbb keresd fel a menedzserünket, és beszélgess el vele szépen, ugyanis ezzel a kis eltűnéseddel ismét sikerült felhúznod. És előre szólok: nem fogom elvinni helyetted a balhét, felnőtt ember vagy, old meg magad! - azzal felállt az ágyról, és kiviharzott a szobámból.

    Taemin megszeppenve, és megrémülve állt mellettem, és nem tudta, mit kéne tennie. Menjen Onew után vagy maradjon nálam? De könnyítettem a helyzetén, amikor megszólaltam:

- Én nem is voltam bulizni az éjjel! – ültem fel az ágyban. Döbbenten meredtem Taemin arcába, és vártam, hogy erre mit lép. De ő csak ugyanúgy, némán állt ott, és mereven bámult rám, mintha tudná, hogy igazat mondok.

    Ekkor hirtelen megrohamoztak az emlékek. Az, hogy Minhoval nem is dolgoztunk semmilyen új dalon, hanem megkértem, hogy csináljon Heechulról képeket. Az, hogy amikor elmentem vetélytársamhoz, ott volt Minho. Az, amikor Heechullal beszélgettünk, amikor leütött, és egy sötét szobában ébredtem. Az, amikor hiába ordítottam, nem jött senki, amikor végül megjelent ő, és elsírta a múltját, ami olyan érzés volt, mintha jó barátok lennék, mintha lélekben valami összekötne minket. Végül az, amikor megerőszakolt, és én nem tehettem ellene semmit.

    Könnycseppek folytak végig az arcomon, és tehetetlenül meredtem magam elé. Ismét elborított a fájdalom, ami pillanatok alatt felemésztett. Próbáltam feldolgozni ezeket az emlékképeket, de egyszerűen képtelen voltam megbirkózni velük. Még most is éreztem Heechul érintéseit testemen, csókjait az ajkamon, és kemény férfiasságát, ahogy újra és újra magáévá tesz. Egyszerűen hányingerem támadt, undorodtam magamtól és tőle egyaránt. Hagytam magam, hogy leitasson, hagytam, hogy elhitesse velem, hogy ő egy áldott jó lélek, csak azért, hogy utána azt tehessen velem, amit akar? Akkora idióta vagyok! Hogy is bízhattam meg benne? És mi van, ha ezt az egészet már előre kitervelte? Ha az a kis történet a családjáról, az életéről, hazugság volt? De hisz olyan igaznak tűnt!

    Nem akartam elhinni, hogy ezt tette velem, képtelen voltam felfogni. Csak váltogatták egymást bennem az események, mintha egy filmet néznék, a fejem pedig egyre csak zsongott tőlük, és úgy éreztem, mentem kettéhasad. Hirtelen szívemhez kaptam, ami ekkor már hihetetlen gyorsasággal vert, és ami ezekben a percekben szinte teljesen felmondta a szolgálatot. Elvesztettem minden reményemet, ebben már biztos voltam.

- Jonghyun, minden rendben? – hallottam meg Taemin hangját közvetlen a fülem mellől, de nem reagáltam rá.

    Szemeim előtt megjelent Key arca, ahogy rám mosolyog. Boldogság öntött el, minden porcikámban fájdalmas boldogság száguldott végig. Mennyire szerettem volna magamhoz ölelni, és megcsókolni. És én megcsaltam őt! Tény, hogy akaratomon kívül, de megcsaltam!

    Aztán hirtelen eltorzult arca, és az a jól ismert meggyötörtség, amit mindig láttam, mikor Heechullal volt, még inkább a lelkembe hasított. Ekkor jöttem csak rá, hogy az utóbbi néhány napban szinte teljesen megfeledkeztem róla, hogy igazából fogalmam sincs, hol van, mi történt vele, mit érez, hogy talán most azt hiszi, nem szeretem többé. Csak akkor jöttem rá, hogy ha Heechul nekem akart volna ártani, az igazat mondja el a többieknek, de nem tette. Akkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy Key a célpont és irtó nagy bajban van.

- Jonghyun! – rázta meg a vállam ijedten Taemin, amitől egyből feleszméltem.

- Hol van Key? – kérdeztem kétségbeesetten, majd lerázva magamról kezeit, felpattantam, de ekkor hirtelen megszédültem, és térdre estem. Egy pillanatra elhomályosodott a látásom, és a fülem is zúgni kezdett, majd ismét minden a régi volt.

- Feküdj vissza, pihenned kéne! – karolt át a maknae, és segített talpra, majd vissza akart tuszkolni az ágyba, de nem engedtem.

- Taemin, meg kell keresnem őt, muszáj beszélnem vele! – gyorsan magamra kaptam egy nadrágot meg egy pólót, majd megindultam az ajtó, felé, de ő megakadályozott ebben. – Engedj már el! - löktem félre, de kezeim után kapott.

- Oké, de van itt még valami! – nyögte ki halkan, mintha attól félne, hogy Onew meghallja, én pedig megtorpantam, és kíváncsian néztem rá. Egy félbehajtott, kissé gyűrött lapot húzott elő zsebéből, majd a kezembe csúsztatta azt – Ezt Heechul küldi. Nem olvastam el, mert megkért rá, de már az nagyon fura, hogy hagyott neked üzenetet. Mégis mi a fene folyik köztetek, hyung?

    Értetlenül meredtem rá, majd remegő kezekkel nyitottam ki a lapot. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől és a félelemtől egyaránt, a mellkasom pedig abban a szent pillanatban összeszorult, amint elolvastam az üzenetet. Csak egy szó állt rajta, vészjóslóan, nekem pedig ennyi elég volt és tudtam, hogy elkéstem:

„Sajnálom”

22. fejezet

   Nem tudtam, mit gondoljak ezek után. Olyan hirtelen jött a hír, hogy időm sem volt feldolgozni. A sokk teljesen lebénított, fejemben mégis ezer meg ezer kérdés és gondolat kattogott.

   Elengedtem Heechult, és nekidőltem a falnak. Térdeimet felhúztam, átöleltem őket, és előre-hátra kezdtem el hintázni. Szinte önkívüli állapotba kerültem. Nem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, és hogy mi történik velem. Mintha élőhalottá változtam volna. Nem tudtam, mit érzek pontosan, hogy mégis mit kéne tennem, hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel. Heechulnak Key az öccse, és azzal akarja megbosszulni anyja halálát, hogy tönkreteszi az életét. De miért? Hisz ő nem tett semmit, nem ő akarta, hogy így alakuljanak a dolgok, ő akkor még nem is volt a világon.

   Öntudatlanul nyúltam a vodkás üveg után, fogtam meg és ittam ki belőle az utolsó csepp folyadékot is, majd dobtam el a szoba másik végébe. Heechul eközben visszamászott a székbe, és onnan figyelte minden mozdulatomat. Letörölte az arcára rászáradt könnycseppeket, és megint csak rágyújtott egy cigarettára. Mondanám azt, hogy már nyoma sem volt az előbbi kitörésének, gyengeségének, de akkor hazudnék. Csupán csak nagyon jól titkolta, hogy minden rendben van, de legbelül szíve a fájdalomtól lüktetett.

    A helyiség már tele volt füsttel, ami marta a torkomat, az orromat, és olyan érzésem volt, hogy most azonnal el kell innen mennem, mert bele fogok őrülni, de testem kimerült volt, fáradtnak éreztem magam, és jelen pillanatban moccanni se bírtam. Azt akartam, hogy most azonnal ébredjek fel ebből a rémálomból, és találjam a valóságban magam, de semmi sem történt.

- Jajj, Jonghyun, ne légy már ennyire döbbent és ijedt! Rossz rád nézni! – törte meg a csendet végül – Ne mondd, hogy halvány sejtésed nem volt arról, hogy Key valójában egy ördögi teremtmény!

- Hát, pedig tényleg nem tudtam erről… - suttogtam erőtlenül – De miért vádolod emiatt őt? Miért őt bünteted, ha apád volt az, aki tönkretette az életed, mindkettőtök életét?

- Hogy miért? Mert muszáj valahogy megbosszulnom! És tudom, hogy Key az ő szeme fénye, hogy nála jobban senkit sem szeret, és tudom, hogyha a drága kisfiának valami baja esik, az neki fog a legjobban fájni!

- De azzal, hogy Keyt lelkileg tönkreteszed, neki még nem lesz baja. Szerinted Key elmondta neki, hogy mit művelsz vele? Ha így lett volna, te már rég a sitten ülnél.

- Na igen, de tudom jól, hogy napról napra összeomlik. Látni rajta, hogy már nem olyan életvidám, mint régen volt. Azt akarom, hogy ő is rettegjen, ahogy anyu tette, azt akarom, hogy ő is úgy üvöltözzön és sírjon, ahogy anyu tette, azt akarom, hogy ő is magával végezzen, ahogy anyu tette! – a végét szinte már ordítva mondta, amitől kissé megrémültem – Azt akarom, hogy lássa apu, mit tett anyával, hogy érezze, milyen, amikor valaki a szeme látta előtt vérzik el, majd válik semmivé! Muszáj tudnia, hogy mit éreztem akkor, hogy mit kellett átélnem, és hogy végül hiába vált valóra az álmom, mit sem ér!

- És ha ez megtörténik, akkor szerinted meg fog bocsátani? Ha elveszed tőle azt az egy személyt, aki mindent jelent számára, akkor minden rendbe jön? Heechul, attól még nem fog visszajönni az anyukád. Ne ess bele ugyanabba a hibába, amibe ő! Ne válj ugyanazzá a szörnyeteggé, aki ő volt! Nem fog megbocsátani.

- Kell a fenének az a nyavalyás bocsánat! Nem azt akarom, hogy sírva rohanjon hozzám, boruljon a lábaim elé, és csúszva-mászva esdekeljen azért, hogy bocsássak meg neki, amiért magamra hagyott, amiért nem volt sose mellettem, amiért nem volt az apám, amiért nem volt képes szeretni, amiért megölte anyut! Nem! Nekem erre nincs szükségem! Sosem tudnék neki megbocsátani. Én csak azt akarom, hogy érezze a tetteinek következményét! Hogy tudja jól, mi az a fájdalom, milyen az, amikor nem marad más, csak az üresség, a hiány és a fájdalom!

   Nem tudtam mit válaszolni neki. Teljesen megértettem, hogy amit tesz, miért teszi. De akkor sem tartottam jónak, hogy ezért azt bántja, aki nem tehet róla. Hülye dolog volt belekeverni Keyt, aki a saját testvére, engem, aki sosem ártott neki, és aki az első ember volt, aki meghallgatta.

   Sírni kezdtem. A könnyek szívemből törtek elő, és kezdték el dalolni legbenső érzéseimet. Üresség. Hiány. Fájdalom. A három dolog, amit évek óta érzek, a három dolog, amit Heechul mindig is érzett. Csak most döbbentem rá, valójában mennyire hasonlítunk egymásra, hogy az érzéseink egy és ugyanazok.

- Na, Jonghyun, azért nem olyan rossz dolog ez… - térdelt le elém, majd nyúlt állam alá, és nézett bele szemeimbe – Már minden rendben van, ne aggódj! Már jól vagyok. Lassan véghezviszem a célomat, és akkor végre megnyugvásra találok. Tudom, neked fog a legjobban fájni, hisz szereted őt, de itt leszek veled, hogy túléld az elkövetkező napokat. Muszáj áldozatot hoznom a tervem bevégzése miatt, és nagyon sajnálom, hogy emiatt pont neked kell majd szenvedned. Pedig te egy nagyon kedves srác vagy, egy érték, és azt kell, hogy mondjam, félreismertelek.

   Rám mosolygott, miközben arcomat simogatta. Annyira igaznak tűnt kedvessége, annyira más volt őt így látni. Tényleg nem ezt érdemelte, nem kellett volna, hogy így alakuljon az élete. Heechul egy nagyon érzelmes srác, és jólelkű. De mint tudjuk, a Sors azokkal szeret játszadozni, akik a legkevésbé sem érdemlik meg.

   Zsebéből előhúzott egy kést, és elvágta a köteleket, amikkel egészen ideáig fogva tartott. Talpra állított, én pedig képtelen voltam megtartani a saját súlyomat, és karjaiba dőltem. Ő készségesen megfogott, átkarolt, és az ajtó melletti sarokban lévő matracra ültetett.

- Gyere, vegyük le a ruhádat, mert már förtelmesen nézel ki bennük! – jelentette ki, majd elkezdte kigombolni a felsőmet. Nem álltam ellent, hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Megbíztam benne, és a kezdeti félelem teljesen eltűnt belőlem.

- És mi van Minhoval? – kérdeztem hirtelen – Ő mit keresett nálad? Őt is bántani akarod? Ő is benne van az egészben? Ő is tud mindenről?

   Felkacagott, mintha egy jó poént olvasott volna. Áttért a nadrágomra, kicsatolta az övemet, és lehúzta rólam.

- Ugyan! – legyintett – Minho csak egy egyszeri kaland volt. Jó barátok vagyunk, és tegnapelőtt sírni láttam a közeli parkban. Odamentem hozzá, hogy megvigasztaljam és… az ágyban kötöttünk ki. Ennyi, nem történt semmi más, és nem kell aggódnod, vele nincs semmiféle tervem.

   Felállt az ágyról, és ő is vetkőzni kezdett. Elnyúltam a matracon, és onnan néztem fel rá. Izmos mellkasán végigfojt egy izzadságcsepp. Szemeimmel végigkövettem rövid életét, majd ismét Heechul arcába néztem. Furcsa érzés uralkodott el rajtam, ösztöneim azt súgták, meneküljek, de az alkohol annyira lebénított, hogy képtelen voltam akár a kezemet felemelni.

   Heechul egy szál bokszerben mellém feküdt, majd odahajolt arcomhoz, és megcsókolt.

- Annyira gyönyörű vagy… – suttogta, és végigsimított felsőtestemen. Kirázott a hideg, ahogy hideg ujjai felforrósodott bőrömhöz értek. Felnyögtem, de közel sem az élvezettől.

- Heechul, ne… Fáradt vagyok. Nincs kedvem semmihez… – nyöszörögtem, és fordultam volna be a fal felé, hogy aludjak, de nem hagyta.

    Durván mart bele karomba, és fordított vissza a hátamra, majd mászott rám. Ismét ajkaimra mart, kezeivel pedig lerántotta rólam az alsónadrágomat. Nyelvét erőszakosan tolta át a számba, és hiába küzdöttem ellene, ő erősebbnek bizonyult. Mikor szemeibe pillantottam, megláttam a már jól ismert tekintetet. Mintha lángba gyúltak volna, vörösen kezdtek el izzani. Ismét felvette az álarcát, és erőszakossá vált.

- Heechul, eressz el! – kapálództam alatta, de semmi. Testével visszanyomott az ágyra, és nem tehettem semmit – NEEEEEEEE!!!!!! ENGEDJ EL!!!! HEECHUL!!!!! SEGÍTSÉG!!!!

- Hiába ordítozol, senki sem hallja! Ahhoz túlságosan is messze vagyunk az emberektől! – közölte nemes egyszerűséggel, majd hasamra fordított, és éreztem, ahogy valami kemény a fenekembe hatol. Torkom szakadtából üvölteni kezdtem, miközben könnyeim megszaporodtak. Hiába ficánkoltam, vergődtem alatta, hiába rúg-kapálództam, ütlegeltem, túl gyenge voltam. A fájdalomtól újból és újból megremegett testem. Heechul jóleső, kéjes nyögései visszhangot vertek a négy kopott fal között, majd az idő múltával halkulni kezdtek, végül minden némaságba burkolódzott. Érzékszerveim felmondták a szolgálatot. Még pár percig éreztem, ahogy valami újra és újra belém hatol, ahogy valaki a hátamat markolássza, és időnként belecsókol a nyakamba, majd hirtelen magával ragadott a sötétség, és zuhanni kezdtem…

21. fejezet

   Hosszú percek teltek el. Heechul kényelembe helyezte magát a széken; fejét hátravetette, lábait kinyújtotta, és ismét egy szál cigit szívogatva élvezte a döbbent és feszült csendet. Én mindeközben őt méregettem, és próbáltam valahogy a bennem uralkodó dühöt lecsillapítani. Legszívesebben nekiugrottam volna, és addig ütöttem vagy fojtogattam volna, amíg bele nem hal. De mivel a falhoz voltam kötözve, ez egyelőre reménytelen volt.

- Mi bajod van velem? – bukott ki belőlem hirtelen a kérdés, mely már a kezdetektől fogva nyomasztott. Heechul lassan, mintha megterhelő lenne számára, végre rám emelte tekintetét, s folytattuk a szempárbajt, amit egyszer már elkezdtünk. Ám ezúttal nem tartott néhány másodpercnél tovább. A mellette lévő – még bontatlan - vodkás üveget elém gurította a lábával, majd egy újabb adag füstöt fújt ki, s csak azután válaszolt.

- Veled az égvilágon semmi bajom…

- Mi az, hogy nincs? Akkor mégis mi a fenéért raboltál el? És minek voltál állandóan ellenséges? – háborodtam fel.

   Miután láttam, hogy nem fog egy hamar felelni, kinyitottam az üveget, és beleittam. Éreztem, ahogy az égető folyadék a torkomat mardosva lassan elér a gyomromig, de nem érdekelt. Bármennyire is volt keserű íze, és bármennyire is utáltam az alkoholt, újból meghúztam.

- Azt hittem, ez nyilvánvaló – mondta végül – Key pasija vagyok, te pedig el akarod venni tőlem. Még szép, hogy nem bírlak.

- Ne, ne, ne, Heechul, elég a hazugságokból! – intettem le – Tudjuk mindketten, hogy te sosem szeretted Keyt.

- Ezt azért nem mondanám… - jegyezte meg mellékesen.

- Jó, oké. Akkor volt egy időszak, amikor szeretted, de történt valami, amitől már csak gyűlölni tudod. Key is szeretett, ez is biztos, de miután rájött, hogy többé nincs rá szükséged, miután érzéketlenné váltál, ő is kiszeretett belőled. Csak azt nem értem, hogy akkor mi a francért vagytok még együtt, és akarjátok elhitetni mindenkivel, hogy…? – de még mielőtt befejezhettem volna, hirtelen újabb gondolat csapott belém, amitől egy kicsit megvilágosodtam – Várjunk csak! Neked Key-vel van bajod!

- Uh, erre hamar rájöttél – jegyezte meg epésen, és a gúny kedvéért meg is tapsolt. Hirtelen felállt, odasétált hozzám, ivott egy kortyot az üvegből, majd visszament a helyére.

- Már csak azt nem értem, miért. Mégis mit követett el, amitől ennyire berágtál, hogy a foglyoddá tetted?

- Találgass! Ha erre rájöttél, a többi is menni fog.

- Ba.zdmeg, Hee, nincs semmi kedvem a hülye játékaidhoz! Komolyan, nem unod még?

- Nem, egyáltalán nem – vigyorgott rám – Igyál! – mutatott a már félig kiürült üvegre, én pedig szót fogadtam.

- Szóval? Elárulod végre? Azt hiszem, igazán megérdemlem, hogy tudjam az igazságot, ha már egyszer meg fogok halni.

- Ki beszélt itt halálról?

- Hát, nyílván nem fogsz életben hagyni. – forgattam meg a szemeimet.

- Nem gondolod, hogy ha meg akartalak volna ölni, már megtettem volna? Félreismertél, Jong, én nem akarlak bántani. Az túl kockázatos lenne, nem akarom ezrek szívét összetörni. Nem vagyok olyan kegyetlen, mint ahogy azt gondolod.

- Akkor meg mik a terveid velem? – kezdtem pánikba esni. Sokkal szívesebben hallottam volna azt, hogy igen, hamarosan végzek veled, többé nem fogod látni a napfényt, itt fogsz elsorvadni ezen a sötét, és büdös helyen, de nem. Nem akart megölni. És ez megrémisztett, mert fogalmam sem volt, hogy mégis mire készül. Merthogy tervezett valamit, abban biztos voltam.

- Akarod tudni az igazat vagy sem? – kanyarodott vissza a témához, ezzel kivágva magát a kérdésem alól, én pedig egy sóhajtás után bólintottam.

   Ismét csend borult közénk, de ezúttal már nem éreztem iránta fenyegetést, félelmet, vagy bármi mást. Most olyan volt, mintha két régen látott barát találkozott volna, és épp egymás életét mesélték volna el. Vajon az alkohol tette meg a hatását vagy tényleg ez volt az igazság? Amint belekezdett életének történetébe, rájöttem, hogy Heechul teljesen más ember, mint amilyennek megismertem.

- Tudod, sosem volt túl jó életem. Sőt! Egyenesen borzalmas gyerekkorom volt! - lassan beszélt, kimérten, mintha most próbálná megfogalmazni a gondolatait, de valójában csak azért tette, hogy felfogjam a szavak jelentését - Az egész azzal kezdődött, hogy anyu nagyon fiatalon lett terhes, egyáltalán nem voltam akkor tervbe véve. Apa el akarta vetetni, de anya hajthatatlan volt. Tudta, bármennyire is felkészületlen egy élet vállalására, nem fogja a saját gyerekét megölni. Apa emiatt nagyon bedühödött, és mivel elég gazdag családból származott, nem mocskolhatta be a hírnevét azzal, hogy elhagyja a terhes feleségét. Miután megszülettem, apa folyamatosan vert minket... – kis szünetet tartott, majd folytatta, míg én némán, felhúzott lábakkal hallgattam őt, és éreztem, ahogy szívem egyre jobban összefacsarodik – Sokszor hallottam anyut sírni mind nappal a konyhában, főzés közben, mind éjjelente álmában. Sokszor hallottam üvölteni, sikoltani, amikor apa egy nadrágszíjjal nekiesett, és addig verte, amíg vérezni nem kezdett. Tudod milyen volt ezt olyan fiatalon látnom, hallanom? Sosem tudom kitörölni azt a jelenetet a fejemből, amikor bedagadt szemekkel, orrából és szájából csöpögő vérrel, véraláfutásos, zúzott sebekkel, megtépázott hajjal sírva kijön a szobából, magához öleli törékeny testem, és azt ígéri, minden rendben lesz. Akkor hittem neki, de most már tudom, hogy ez hazugság volt.

   Heechul dühödten pattant fel a székből, és rúgott bele az ajtóba. Kezeit tarkóján összekulcsolta, és nagyokat lélegzett. Bizonyára felzaklatták a múlt emlékei. Háttal állt nekem, így nem láthattam, vajon sír-e, de tudtam, bármennyire is erős személyiség, ezt ő sem tudja könnyek nélkül elmondani. Most már tudtam, honnan örökölte ezt a kegyetlenséget.

- És tudod mi a legszebb? – fordult felém hirtelen – Hogy ő ezek ellenére is szerette apát. De bár ne tette volna! Bár fogta volna magát, pakolt volna össze, és hagyta volna el! Bár ne várta volna meg, míg apa teszi meg ezt a lépést… Ha képes lett volna rá, ha elég kitartó, akkor még most is élne. De nem volt az, és én sem tudtam őt megmenteni... – ismét elhallgatott, nyelt egy nagyot, közelebb lépett hozzám, majd folytatta – Aztán egy téli napon apa szó nélkül lelépett egy másik nővel. Magunkra hagyott. Hat éves voltam. Áldottam az eget, hogy végre nyugtunk lesz, és békében élhetünk, hogy végre tényleg minden rendbe jön, de tévedtem. Apu tartott el minket, és így, hogy egyedül maradtunk, kisebb házba kellett költöznünk. Anyu hiába dolgozott éjjel-nappal, hiába vállalt el mindenféle munkát, hogy csak egy kevés pénzt is kapjon, nem tudta fizetni a számlákat, és lassan kezdett összeomlani. Előttem sosem mutatta, én mégis láttam, mennyire meggyötört, elkeseredett, és magányos. Ekkor 8 éves voltam, és elhatároztam, hogy bármi áron, de énekes leszek, és sok pénzt fogok keresni, hogy többé ne kelljen ilyen nyomorúságosan élnünk. Ő bíztatott, hogy sose adjam fel ezt az álmomat, hogy ha nagyon akarom, menni fog, és egy szép napon ott fogok állni a színpadon. Ő volt az én őrangyalom, ő volt az egyetlen, akit szerettem, és aki jelentett valamit az életemben. Két évvel később, mikor egyik nap hazaértem, mamám fogadott, könnyes arccal. Nekem elég volt ennyi, és tudtam, feladta. Meghalt. Öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni apa hiányát…

    A végére már egész halkan suttogott, és előttem térdelve zokogott. Közelebb húzódtam hozzá, és megöleltem. Annyira elképesztő és rémisztő volt egyszerre Heechult ilyen állapotban látni. Sosem láttam még sírni, sosem láttam még az érzelmes felét, és sosem beszélt még a múltjáról. Annyi éven át emésztette belülről a gyerekkora, annyi éven át szenvedett, és annyira szerette volna már ezt elmondani valakinek.

   Most már mindent értettem, most már tudtam, mitől vált olyanná, amilyenné. És ezek után teljesen megértettem az ő helyzetét is, de az még mindig nem volt számomra világos, hogy hogyan került a képbe Key.

- Sajnálom, Heechul, tényleg nagyon sajnálom. Hidd el, anyukád most nagyon büszke lenne rád, amiért nem adtad fel az álmaidat!

- Igen, biztosan az. És szomorú, hogy ez történt. De a legborzalmasabb mégis az, hogy mikor megismertem Keyt, úgy véltem, vele végre megtaláltam a nyugalmamat, a boldogságomat, és hogy vele minden rendben lesz. Aztán, már nem is tudom pontosan mikor és hogyan, de eljutott hozzám a hír, hogy ő annak a nőnek a fia, akivel apa anno lelépett…

    Mintha ostorral csaptak volna hátba, mintha egy vödör jéghideg vizet zúdítottak volna a nyakamba, úgy csapott belém a felismerés. Kezeim megálltak a simogatás közben, szívem kihagyott egy ütemet, és döbbenten néztem le az ölemben fekvő Heechulra.

- Miiii? Key a testvéred?