9. fejezet

   Hangtalanul nyomtam le a kilincset, és léptem be abba a szobába, ahol percekkel ezelőtt még Key gyönyörű és tökéletes hangja vert visszhangot. Épp egy öt perces szünetet tartottak, ám Ő nem lépett le kávézni, ahogy mindenki más. Magányra és csendre volt szüksége, ahol összeszedheti magát, ahol rákészülhet a következő „énekórára”. Tudtam, mert én is ezt szoktam csinálni.

   Mereven, mint aki hipnózis alatt áll, bámult maga elé. Egyik gondolat a másikba csapott át, olyan gyorsan váltogatták egymást, mint amikor egy tornádó söpör át a városon. És az én szívem is ilyen sebességgel kalapált mellkasomban. Nem tudtam, mi jár a fejében, de nem lehetett valami vidám, ha arcizmai meg-megrándultak, s olyannyira elmélyedt gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy ott vagyok.

   Néma percek teltek el, én meg csak álltam mögötte és néztem őt. Sírni tudtam volna attól a gondolattól, hogy talán soha nem érinthetem meg, soha nem simíthatok végig puha bőrén, soha nem túrhatok bele barna hajába, soha nem csókolhatom meg mézédes ajkait… Nem, ez nem lehet! Nem lehet, hogy soha nem lesz az enyém, nem!

   Key hirtelen megrázta fejét, és hátrasimította haját. Sóhajtott egy nagyot, majd finoman megpaskolta arcát, s miután megköszörülte a torkát, énekelni kezdett.

- Átkozz el engem, engem, mert elengedtelek, darabokra tört szívem, ne hagyj el engem…

    Nem bírtam megállni. Képtelen voltam uralkodni érzéseim felett.

   Elgyengültem.

   Tettem egy lépést előre; cipőm tompa puffanással csapódott a talajhoz, ám a néma csendben ez is éles zajként hatott. Ijedten ugrott fel, s fordult hátra. Arcára kiült a meglepetés, de még mielőtt bármit kérdezhetett volna, már előtte álltam.

   Nem bírtam megakadályozni magamat. Eddig tartott az a kőfal, melyet oly sokszor építettem már föl, s mely mindig úgy dőlt össze, mint egy kártyavár, ha a közelébe voltam, bármennyire volt is masszív.

   A nyakába borultam, és sírni kezdtem. Úgy szorítottam magamhoz, mint egy kisgyermek a plüssmackóját, aki reszketve bújik a takarója alá, amikor vihar dúl odakint az áthatolhatatlan sötétségben. Ujjaimmal hátába martam, testemet minél szorosabban próbáltam az övéhez nyomni. Érezni akartam a közelségét, érezni akartam, hogy velem van, hogy nem hagy el, hogy az enyém, csak az enyém.

- Ne hagyj újra egyedül, ordítok, akarlak, őrülten akarlak… – folytattam tovább a dalt, amit elkezdett.

    Key nem tudta, hogyan reagáljon a hirtelen érzelemkitörésemre. Csak sejtése volt, hogy mi a bajom, hogy mi szomorított el ennyire. Tudta, ha most készségesen visszaölel, az egy nagy hiba lesz. Ennek ellenére mégis megtette. Kezeivel gyengéden karolta át a derekamat, majd simogatni kezdte hátamat. Nyakát nyakhajlatomba fúrta, s néha egy-egy puszit adott vállamra, miközben lassan jobbra-balra dülöngélt velem. Jól esett, hogy így törődik velem, és nem dob el magától, ahogy kéne. Valahol legbelül úgy éreztem, neki is szüksége van erre, valahol belül tudtam, hogy ő is szeret. Ha nem is olyan őrülten és megszállottan, mint én, de szeret.

- Az ajkaid, melyek elhagytak engem, nem szerethetnek, ne szeress engem, mert elhagytalak téged… – énekelte a refrén befejező részét.

   Nem kérdezte, mi történt, szavak nélkül is megértett. Ő is elgyengült, ahogy én tettem, de nem sokáig engedte meg magának. Hamar észbe kapott, hogy bár most épp szünetet tartanak, akárki megláthat minket. De nem ez volt az igazi ok, amiért finoman eltolt magától… Miattam tette, mert tudta, minél tovább engedi, hogy többet kapjak belőle, annál nehezebben fogom tudni kiverni a fejemből.

- Jong… – szólt lágyan, miközben kezeivel próbálta ellökni magát tőlem.

- Ne, Key, kérlek, ne… ne engedj el… - suttogtam fülébe, s még szorosabban vontam magamhoz. Kezemmel görcsösen kapaszkodtam alkarjába, miközben könnyeim megszaporodtak, s úgy csorogtak végig arcomon, mintha dézsából öntenék.

    Nem! Nem dobhat el magától! Beleőrülök, ha nem lehet az enyém! Szeretem, az ég szerelmére is, szeretem őt! Miért nehéz ez ennyire? Nem érdekel, ki mit mond, nem érdekel, mennyire hülyeség, nem érdekel, hányan vetnek meg, nem érdekel, hogy neki már van valakije, nem érdekel, semmi sem érdekel! Én akkor is szeretem, és ezen semmi sem fog változtatni!

   Én nem tudom az életemet nélküle elképzelni… nem… képtelenség… ő az enyém… szeretem… kell nekem… kell nekem, mint virágnak a napfény, mint kiszáradt talajnak a hűvös esővíz… Nélküle az életem üres és hiábavaló… Én szeretem, de úgy látszik, ez túl kevés…. De hisz mit mondhatnék még?

- Sajnálom, Jong, nagyo….

- Szeretlek! – szakítottam félbe, s mélyen belenéztem mogyoróbarna szemeibe – Szeretlek, érted? A fenébe is, szerelmes vagyok beléd! És tudom, hogy te is szeretsz, valahol, legbelül! Miért nem vagy képes bevallani, miért olyan nehéz ezt kimondanod? Ha szeretsz, akkor miért vagy azzal, aki semmit sem jelent? Miért hagyod, hogy kihasználjanak….?

- Oké, Jonghyun, elég legyen! – mondta keményen, s hangjában mintha megbántottságot éreztem volna. Hirtelen ért ez a durvaság, szinte teljesen ledermedtem – Nem szeretlek, és bármennyire is fáj, de meg kell értened! Én Heechulhoz tartozom…

   Elengedett.

    Ölelő karjai elszakadtak testemtől. Védtelenné, sebezhetővé váltam, újra, és úgy éreztem, most egy langyos fuvallattól is negyven fokos lázzal zuhannék az ágyba. Kemény szavai villámcsapásként csapódtak belém, s a felismerés, a tudat, hogy nem szeret, csak még inkább lökött egyet rajtam a halálos szakadék felé, melynek szélén már így is fél lábbal álltam. Úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel…

   Nem lehet… kell nekem…

    Teste melegsége elhagyott, szívünk közös éneke, mely eddig együtt dalolt, most külön útra tért.

- Sajnálom – suttogta, majd megkerülve engem, kiment a teremből. Kilépett az ajtón, s vele együtt az életemből is.

    Arcomat kezeimbe temetve rogytam térdre, és kezdtem hisztérikus zokogásba. Egy hatalmasat ütöttem a padlóba, amit egy eget rengető és szívet szaggató kiáltás követett.

   Aztán minden csendes lett….

- Ne dobj el engem…Kérlek, ne engedj el… ne tedd…

    Mindeközben valaki, a tükör mögött, ahol korábban Jonghyun ácsorgott, most más állt ott, s szemtanúja volt mindennek, ami súlyos következményeket von maga után…