1. fejezet

   A Nap ragyogó sugarai lágyan simítottak végig arcomon, s a Szél huncutul kapott bele hajamba. A hullámok halk éneke, a méhek döngicsélése, a tücskök ciripelése, a távolban játszadozó kisgyermekek vidám sikkantásai nyugalmat, békességet varázsoltak bensőmbe. A fűben megbúvó apró fehér margaréták, s a mellettünk elhaladó vattacukros kocsiból terjengő édeskés illat csak még inkább elcsitították bennem a félelmet. Már-már olyannyira tökéletes volt ez az idilli kép, hogy úgy éreztem, egy tündérmesébe csöppentem, egy gyönyörű álomba, mely csak az enyém… csak a miénk.

   Kezével gyengéden megcirógatta bőrömet a vállamtól egészen a karomig, majd mutatóujjával egy szívecskét rajzolt tenyerembe, s végül összekulcsolta ujjaink. Megborzongtam érintésétől, és egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat. Lehunytam szemeim, majd - mintha fáznék – közelebb bújtam hozzá, mire válaszul egy apró puszit nyomott fejemre, s megszorította kezemet.

   Boldog voltam. Egész testemben tombolt a Boldogság, minden zegzugot bejárva zubogott körbe s körbe, újra és újra. Még sosem éreztem ilyet. A gyomromban pillangók százai repdestek, s az öröm majd szétszakított belülről. Üvölteni tudtam volna ettől a felszabadultságtól.

   Szeretetet éreztem. Mérhetetlen szerelmet. Nem is tudom, mióta vártam erre a pillanatra. Mindig azt akartam, hogy legalább egy valaki mutassa meg milyen szeretni s szeretve lenni, ha csak egy percre is, de hadd tapasztalhassam meg a Szeretet üdítő csókjait. Éveket szenvedtem el, évek teltek el nyomtalanul, értéktelenül, üresen. És most itt volt Ő. Ő, aki teljes egészét nekem adta, s hagyta, hogy a magam gyerekes módján szeressem. Ő, aki egyetlen mosollyal képes volt azt a rengeteg gyötrődést a semmibe vetni és minden rosszat elfeledtetni. Ő, aki számomra a mindenséget jelentette, aki kitöltötte bennem az űrt, aki elpusztította a hiányt.

   És most itt feküdtem karjaiban, és úgy szorítottam magamhoz, mintha attól félnék, hogy a következő pillanatban köddé válik. Megkaptam, amire vártam és most úgy éreztem, végre hazataláltam.

   Mocorogni kezdett alattam, én pedig egyből felültem, de ő csak derekam köré fonta karjait, és visszahúzott maga mellé. Halványan elmosolyodott, mire én elvörösödtem. Ez mindig így szokott lenni. Bármikor elmosolyodik, én zavarba jövök, ő pedig kihasználja az alkalmat, és megcsókol. Nem mintha lenne nekem akármiféle ellentmondásom...

   Kirázott a hideg, amint megéreztem számon puha, meleg és szeretetteljes ajkait. Félve csókoltam vissza, s karoltam át nyakát. Kezeim remegtek, ahogy óvatosan hozzáértem tökéletes és sima bőréhez. Úgy simítottam végig ujjaimmal rajta, mintha valami törékeny porcelánt tartottam volna kezeimben.

   Először csak kóstolgattuk egymást, majd egyre szenvedélyesebben faltuk a másikat. A levegő hirtelen forróvá és elviselhetetlenné vált, és bár a nyílt ég alatt voltunk, úgy éreztem, kevés nekünk ez a hely.

   Hirtelen benyúlt a pólóm alá, és a hasamat kezdte el simogatni, amitől tiszta libabőrös lettem. Ekkor váratlanul elengedett, és nevetve dőlt hátra a fűben, én pedig értetlenül pislogtam rá.

- Most meg mi van? – kérdeztem meg félénken.

- Annyira hihetetlen vagy… - nézett rám vigyorogva – Minden egyes érintésemtől megborzongsz és a szemeid minden pillanatban vágyakozva néznek rám… Ez annyira furcsa.

   Nem tudtam mit mondani. Fogalmam sem volt, hogy miért vált ki belőlem ilyen reakciókat. Talán csak azért, mert már túl rég éreztem a Szeretet elsöprő erejét, talán mert már túl régen volt részem ilyen boldogságban. Vagy talán csak tudtam, hogy egyszer ennek is vége szakad, ahogy minden másnak.

- Na, most miért vágsz ilyen képet? – komorodott el tekintete, és aggódva ült fel – Remélem nem azért, mert attól félsz, hogy el fogsz veszíteni, mert ha így van, akkor jobb, ha ezt azonnal ki is vered a fejedből, ugyanis ilyen sosem fog megtörténni. Szeretlek, mindennél jobban szeretlek, és soha nem engedlek el.

- Tudom – most rajtam volt a sor, hogy nevessek. – Csak azt akartam, hogy mondd ki, hogy szeretsz.

- Te kis pimasz! – ült rá hirtelen a csípőmre, és nyomott le a földre.

- Ha meg mersz csikizni, én isten biz, hogy estére kirugdoslak az ágyamból! – kacagtam tovább.

- Hmm… Akkor intézzük el itt és most az otthoniakat, és akkor este nem kell együtt aludnunk – nézett rám kacéran, és vadul ajkaimra mart. 

- Key, a nyílt utcán vagyunk, bárki megláthat! – nevettem újból.

- Szívem, nem az utcán vagyunk, hanem a parton, és ahogy elnézem, egy árva lélek sincs most itt!

- De akkor is! Key, fogd már vissza magad! Mindig elrontod ezeket a szép perceket! Gonosz vagy! – csaptam meg a vállát, és bevágtam a sértődöttet.

- Na, jól van, ez egyszer legyen gyereknap! – forgatta meg szemeit, majd egy puszit nyomva a számra, leszállt rólam, visszafeküdt mellém és egy sóhajtás kíséretében lehunyta íriszét.

   Fejemet mellkasára hajtottam, s percekig bámultam tökéletes és szépséges arcát. Csukott szemhéja alatt meg-megrándult a szeme, s szája sarka olykor-olykor mosolyra húzódott. Nem voltam biztos abban, hogy álmodik vagy csak valami szépre gondol.

   A természet muzsikáját eltompította szíve ütemes dalolása, s akaratlanul is, de az én szemeim is lecsukódtak, és lassan én is az álmok mezsgyéjére léptem.