8. fejezet

- Te mi a fenét csinálsz itt? – Minho hangja álmos volt, és rekedt, ugyanakkor kissé dühös is.

   Ijedtemben összerezzentem, és csak akkor vettem észre, hogy ébren van. Kezeimmel a hevesen verő szívemhez kaptam, mely a hirtelen ért rémülettől a tízszeresére gyorsult.

- Fent vagy? – kérdeztem vissza meglepett hangnemben, miközben kifújtam az eddig bent tartott levegőt.

- Még jó, hisz úgy törtél ide be, mintha bomba robbant volna – forgatta meg szemeit, amit a sötétben nem láthattam, majd hátát nekivetette az ágy háttámlájának – Gyorsan mondjad, mit szeretnél, mert aludni szeretnék.

- Bocsi – húztam a számat, majd helyet foglaltam mellette – Én csak… - még bele se kezdtem, de máris elakadt a szavam. Én csak mi? Nem tudtam, mégis mit keresek itt, hogy mit akarok egész pontosan mondani. Igazából arra sem emlékszem, hogyan kerültem ide, hisz az előbb még a saját ágyamban forgolódtam és megannyi kérdés cikázott fejemben.

   Minhora néztem, aki kíváncsian pillantott vissza rám. Nem ülhettem idiótán előtte, így feltettem az első kérdést, ami már régóta foglalkoztatott.

- Te küldted a rózsákat? – a levegő egy percre megfagyott körülöttünk, és ez a csend szinte lyukat égetett belém. Féltem a válaszától, még ha tudtam is, mi lesz az.

- Jonghyun, nem hiszem, hogy….

- Te voltál, ugye?

- Jong, én…

- Az istenért is, Minho! Miért nem mondtad el, hogy szeretsz? El kellett volna árulnod! Miért titkoltad ezt el? – emeltem fel a hangomat, és szinte már sírni tudtam volna kettőnk szerencsétlenségén.

- Ha elmondom, az min változtatott volna? Egyik napról a másikra kitörlöd Keyt az életedből és velem leszel? Ugyan már! Épp elég nehéz látnom, hogy egy olyasvalakiért rajongsz, aki már foglalt, aki mást szeret, aki még csak rád se néz és tudom, nekem semmi esélyem! Mindezek mellett nekem kell a te szívedet ápolgatnom, nekem kell a szenvedésedet enyhítenem, különben megőrülsz. Tudod, milyen fájdalmas ez? Ha elmondom, minden reményem elszállt volna, de így maradt egy cseppnyi, ami elég ahhoz, hogy életben maradjak….

- De, változtatott volna! Ha elmondod, tudom, mit érzel, és megpróbálok minél kevesebbet lenni a közeledben, akkor nem hozzád rohanok a bánatommal, akkor nem neked sírom el a fájdalmamat, akkor nem tőled várom el, hogy megnyugtasd a lelkemet, mert tudom, hogy az neked mekkora gyötrelem.

- És én pont ezt akartam elkerülni! Mert nekem már csak ez maradt, hát nem érted? Ápolhatom a szívedet, de sosem fogom tudni meggyógyítani. Törődhetek vele bármennyit, vigyázhatok rá, mint a legbecsesebb kincsemre, szerethetem annyira, amennyire tudom, de az ürességet sosem fogom tudni kitölteni.

    Elnémultam. Csak most jöttem rá, valójában milyen sok közös dolog van bennünk. Csak most értettem meg, hogy ugyanaz játszódik le benne, mint bennem. Míg én megszállottan kerestem Key társaságát, míg mindent megtettem, hogy valahogy megszerezzem, amivel a végén saját magamnak okoztam fájdalmat, és míg minden egyes kudarcba fulladt csata után Minho vállán sírtam ki magam, addig ő ugyanezen ment keresztül, azzal a különbséggel, hogy ő senkinek sem beszélt szíve nyomorúságáról. Most fogtam fel igazán, hogy bár én okoztam neki a legtöbb gyötrelmet, ugyanakkor én voltam az, aki a boldogságot jelentette számára.

- Sajnálom, Minho… Azt kívánom, bár téged szeretnélek helyette, de az érzések már csak ilyenek: nem lehet őket irányítani.

- Igen, én is, de ezzel nem megyek semmire… - sóhajtott fel – Nem akartam, hogy tudd, mert nem akartam a barátságunkat kockáztatni. És látod, mégis ez lett a vége… Innentől kezdve végképp lemondhatok rólad….

- Ha veled voltam, fájdalmat okoztam, s most, hogy kerülni foglak, szintén fájdalmat okoz. Bármit teszek, fáj! Akkor mégis mit kéne tennem?!

- Attól, hogy most vitatkozunk, nem lesz jobb… Ettől én még ugyanúgy foglak szeretni. Ezen semmi sem fog változni. És most, hogy megtudtad, amit akartál, aludhatnék végre?

*

    Másnap szabad napot kaptunk, kivéve Keyt, akinek be kellett menni a stúdióba felvenni a részeit a készülő albumra. Emiatt nem kellett korán kelnem, így nem úgy néztem ki, mint egy másnapos hulla.

   Reggel tízkor Taemin épp egy tál müzlit tömött magába, Onew az aznapi újságot olvasta, Minho pedig épp a fürdőt vette birtokba, aminek rettenetesen örültem, mert semmi kedvem nem volt vele találkozni. Teljes harci díszben jelentem meg a konyhában, amit a maknae és a leader furcsálltak, de még mielőtt megkérdezték volna, hova ilyen korán, már válaszoltam is:

- Srácok, ha nem gond, a mai nap meglátogatom anyuékat, szóval csak este jövök. Ha bármi van, csörgessetek meg! – daráltam el, és egy almát levéve az asztalról, már indultam is. Még hallottam, ahogy Taemin hevesen ledobja a tálat, és befut a szobájába, miközben ordítva közli, hogy ma ő is meglepi családját.

   Persze nekem eszem ágában sem volt hazamenni. A cég felé vettem az irányt…

*

    Ott ültem a stúdióban, és egy vastag, hangszigetelt üvegen át néztem Őt. Mindenki mást bizonyára a többiek munkája érdekelte volna, hogy a keverőpulton lévő gombok mikre valók, s melyiket mikor kell használni, ám engem ez teljesen hidegen hagyott. Hallgattam Keyt, ahogy énekel, ahogy tökéletes hangja betölti az üres teret, ahogy visszhangot ver a négy fal között, s mely egészen a szívemig hatol. Mintha csak újraéltem volna azt a napot, amikor belészerettem. Csak álltam ott, és hallgattam, és szívtam magamba azt a kellemes, csodálatos hangot, hogy majd egy borús napon, mikor magamba fordulva zokogok a szobám sarkában, megnyugtatásképpen előidézhessem. Hogy majd amikor magányosnak érzem magam, elhagyatottnak, csak lehunyjam szemem, és lássam arcát, miközben énekel. Azt akartam, hogy ez legyen az utolsó emlékem, mikor már semmim sem lesz…

- „Akarlak, őrülten akarlak téged, az ajkaidat, amiket nem szerethetek, ne szeress, eldoblak téged” – énekelte, én pedig úgy éreztem, hogy ez a dal nekem szól. Szemeimet pillanatok alatt könnyek lepték el, még a lélegzetemet is visszafojtottam, hogy csak őt halljam. Homlokomat és mindkét tenyeremet nekinyomtam az üvegnek és csak néztem őt. Key rám pillantott, bár bizonyára nem tudta, hogy az ablak túloldalán én is ott állok. Tekintetével egészen a lelkem mélyéig látott, s úgy éreztem, begyógyítja vérző szívemet. Tudtam, hogy ő az egyetlen egy, aki képes eloldozni a köteleket, hogy a szívem törött üvegdarabkáit csak ő tudja összerakosgatni, újra egy teljes képpé formálni, mert minden karcolásnak ő az okozója…

„Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.”