6. fejezet

   Nagy csattanással értem földet, aminek következtében ráestem a kezemre, de nem törődtem vele. Becsukódott mögöttem az ajtó, majd hallottam, ahogy valaki kulcsra zárja azt. Vártam, hogy felkapcsolódjon a villany, de csak a sötétség nézett velem farkasszemet.

- Ki az? – kérdeztem a padlón ülve, miközben lassan hátrafelé araszoltam.

   Féltem, egyenesen rettegtem, hisz nem láttam az illető arcát, még csak érzékelni se érzékeltem, hogy éppen két centire a fejemtől van, vagy az ajtóban ácsorog. Ráadásul nem tudtam, mit akar, meg hogy egyáltalán ismerem-e. Egy elvetemült rajongó lenne vagy egy utálóm? Sose szerettem a sötétet, így meg pláne nem, hogy azt se tudtam, mi vár rám.

   Sejtéseim szerint Heechul állt velem szemben. De ő mégis mit akarna tőlem? Mert bár szeretem Keyt, és ezt ő is tudja, de tudtommal nem értem hozzá egy újjal sem! Ösztöneim azt súgták, kezdjek el segítségért kiáltani, ám én mégis elnyomtam magamban az idegességet és csak füleltem.

- Ki az és mit akarsz? – próbáltam hangomba dühöt csempészni, hogy lássa ez az idegen, nem félek tőle, ám még így is iszonyatosan remegett. A belőlem áradó rémület a levegőben vibrált, mely egy sűrű, csomós masszává állt össze körülöttem, ami már-már kézzel tapintható volt.

- Nyugi, csak én vagyok… - hallottam meg végre Key hangját úgy két méterrel előttem.

   Nagy kő esett le a szívemről; a megkönnyebbüléstől felsóhajtottam, és kiengedtem a kezeimet, amikkel eddig görcsösen kapaszkodtam a nadrágomba. Egy pillanatra lehunytam szemeimet, majd mikor kinyitottam, már egy kis fény világította be a próbatermet. Key egy fehér gyertyát tartott a jobb kezében, míg a másikkal épp a zsebébe süllyesztette az öngyújtót. Közelebb lépett, letette a földre a fényforrást, s lehuppant mellém.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni – nézett rám egy félmosoly kíséretében, s a gyertya lángjára szegezte tekintetét.

- Pedig sikerült – nyeltem egy nagyot, és kinyújtottam a lábaimat – Mégis mi ez az egész? Minek zártad be az ajtót és miért nem oltod fel a villanyt?

*KEY POV*

   Mély levegőt vettem, és elnyúltam a padlón. Ez a némaság, ami köztünk uralkodott, nem volt kínos, sokkal inkább megnyugtató. Mindkettőnk nevében elmondhatom, hogy napok óta pár perc mozdulatlanságra vágyunk. A rengeteg interjú, a fotózások, a koncertek mind rettentő fárasztóak és alig akad időnk a saját életünkre. Imádom a munkám, de most szükségem van egy kis pihenésre. Részben azért is jöttem most ide, no meg azért, mert bocsánattal tartozom Jonghyunnak.

- Sajnálom a reggeli dolgot… - böktem ki, mire hirtelen rám nézett, én meg éreztem, ahogy kíváncsisága lyukat éget belém. Neki most haragudnia kéne rám, nem?

    Felültem és én is ránéztem. Amint találkozott pillantásunk, minden gondolatom szertefoszlott. Elvesztem gyönyörű barna szeme tengerében, amik most úgy ragyogtak rám, mint mindig, amikor kettesben voltunk. Képtelen voltam elfordítani a fejem, bármennyire is próbálkoztam.

- Sajnálom, hogy bunkó voltam és hogy ordítoztam veled. Nem rajtad kellett volna levezetnem az idegességemet.

- Semmi gond… - legyintett, majd egy halvány mosoly után arca újra komoly lett – Biztos, hogy nem Heechul bántott?

   Hiába is, ő Jonghyun. Előle titkolhatok bármit, húzhatok magamra bármiféle álarcot, bújhatok akármilyen szerepbe, ő az egyetlen, aki nem hagyja megtéveszteni magát. Pedig pont tőle igyekszem elrejteni minden érzésemet, minden bánatomat, minden gondomat, mert tudom, hogy ha valami nyomaszt, ha szomorúnak lát, akkor ő is az, és azon rágódik magában, mi történhetett velem. És azt is tudom, hogy tiszta szívből szeret, így még nehezebben viseli, ha rossz passzban vagyok. Éppen ezért kedves hozzám, és éppen ezért bánik velem ilyen gyengéden és talán ezért is érzem úgy, hogy valahol én is szeretem őt. Itt van nekem Heechul az tény és való, de sajnos senki nem tud arról, hogy mi folyik a színfalak mögött. Mindenki csak azt látja, hogy élünk-halunk egymásért, hogy a kapcsolatunk lángol, de közel sincs így. Legalábbis az ő részéről nem. Az igaz, hogy kezdetben szerettem őt, én is a megszállottja voltam, ahogy most Jong nekem. Ám hamar rá kellett jönnöm, hogy én csak egy játékszer vagyok, amit minden este elővesz, hogy kiélhesse vágyait, én pedig minden egyes alkalommal hagyom, hogy kihasználjon, és abban reménykedem, hogy egy nap nem csak a látszat kedvéért leszünk egy igazi pár. Csakhogy a tegnapi nap után ez már nem valósulhat meg…

   Annak ellenére, hogy Jonghyun elől menekültem, most mégis mellette kötöttem ki. Sokszor az ő vállán sírom ki magam, mert ő képes megnyugtatni, tanácsot adni és segíteni. Talán azért van ez így, mert annyira szeret és boldognak akar látni, és talán én is ezért kerestem most fel őt, mert tudom, sosem hagyna cserben. Szerettem volna neki elmondani, hogy mi történt tegnap este, hogy Heechul behúzott egyet azért, amiért - az ő szavaival élve - „szerelmesen” néztünk egymásra a színpadon és rengetegszer fogtuk meg egymás kezét, de képtelen voltam rá. Már akkor tudtam, hogy nem fogom megtenni, amikor beléptem ide. Ha elmondom, akkor mi fog változni? Semmi. Most haragszom Hee-ra, de ettől még szeretem és meg fogok bocsátani, mert nem tehetek mást. De akkor mégis miért jöttem ide? Miért adok újabb reményeket Jongnak? Miért próbálom az ő szeretetével pótolni azt, amit Hee képtelen megadni nekem? És mégis meddig bírom elviselni ezt az egész helyzetet? Mert szeretem mindkettőjüket, és sokkal egyszerűbb lenne minden, ha ő gyűlölne, de nem, és ezért egyre inkább vonzódok hozzá! És kihasználom őt, tőle megszerzem a szeretetet és így úgy érzem, Heevel és velem minden rendben van, de ez hazugság! A francba is, akkora egy idióta vagy Jong! Miért foglalkozol velem, miért nem vagy képes utálni? Ha nem lenne ott Minho, feladnék érted mindent, de miatta nem tehetem…

- Key? – Jonghyun lágyan megérintette karom, engem pedig kirázott a hideg. Megráztam a fejemet, és visszanyeltem az előtörő könnycseppeket.

- Nem, nem ő volt – hazudtam, legbelül pedig éreztem, ahogy darabokra hullok. – Este a buliban verekedés tört ki néhány srác között, amit próbáltam megállítani, így véletlenül én is kaptam belőle. Úgyhogy tényleg sajnálom, amiért elküldtelek a francba, és amiért ordibáltam veled.

- Tényleg semmi gond, előfordul az ilyen… - felelte pár másodperc után, majd halványan rám mosolygott. Visszamosolyogtam.

- Csak ennyit szerettem volna mondani – keltem fel a földről, majd az ajtó felé indultam.

- Key! – kiáltott utánam, mire visszafordultam – Nem tudod, ki küldhette nekem azokat a rózsákat?

- Talán … A helyedben ezt Minhotól kérdezném – kacsintottam, és magára hagytam.