2. fejezet

- Jonghyun, ébresztő! – rázogatta meg valaki a vállam, mire válaszul hümmögtem egy sort, és elfordítottam a fejemet – Jonghyun, megérkeztünk, hallod? Kelj fel!

   Hirtelen felpattantak szemeim, és értetlenül meredtem előre. Azt se tudtam, hol vagyok, hogy mi történt, és hogy hogyan kerültem egy autó hátsó ülésébe, amikor az előbb még Key-vel feküdtem a tengerparton.

- Lennél szíves, és még ma kiszállnál? – az ingerült hang a jobb felemről érkezett, mire megráztam fejem, és oldalra kaptam a tekintetem. Nem láttam, ki az illető, ugyanis az autóajtó pont úgy takarta, hogy csak nyaktól lefelé vehettem szemügyre, de a hang alapján Key-re tippeltem.

    Mégis hogy kerülünk mi ide? Ennyire elaludtam volna, hogy közben ő szépen összekapart a földről, berakott a kocsiba és eljöttünk a… hová is?

   Álmosan pislogtam párat, majd kijjebb ültem, és akkor láttam meg, hogy egy hatalmas épület előtt állunk. Ha jól vettem le, ez egy aréna volt.

- Jonghyun, az isten áldjon meg téged, vonszold már a hátsódat! Vagy a saját koncertedet akarod lekésni? – ragadta meg a karom Key – ekkor már tudtam, hogy ő az – majd a hátsó ajtó felé kezdett húzni.

*

   Az utolsó pillanatban kaptam magamra a pólómat, és futottam a srácok után. Kissé késében voltunk már, és nagyon mertem remélni, hogy a rajongók megbocsátják ezt a pár perc csúszást.

   Rettentően izgultam, hiába volt ez már vagy a századik koncertünk. Most leginkább amiatt aggódtam, hogy ne bakizzak annyit, ugyanis olyan hulla fáradt voltam, hogy ha Taemin nem rúg seggbe, hogy induljak meg, állva elalszok.

   Felfutottunk mind az öten a színpadra, amit hatalmas tapsvihar és kiáltozások kísértek. Egyből felébredtem, és egy csepp álmosság sem maradt a szemeimben. Miután mindannyian köszöntöttük a tömeget, rögtön a közepébe csaptunk. Minden erőnket beleadtuk, hogy egy felejthetetlen estét nyújtsunk rajongóinknak, akik mindezt lelkes ugrándozásukkal és éneklésükkel hálálták meg. Egyszóval a hangulat a csúcsponton volt.

   Két szám között végignéztem a hatalmas tömegen, és elvigyorodtam. Imádtam, amikor emberek ezrei vadultak meg értem egy éjszaka alatt és teljesen kikelve önmagukból, hisztérikusan ordibálták a nevemet. Jó volt látni, ahogy a reflektorfényben más országokból is felcsillant egy-egy zászló. Vajon mennyit utazhattak és mennyi pénzt ölhettek bele, csak azért, hogy akár egy percre láthassanak? Boldogsággal töltött el, hogy ennyire szeretnek, hogy bármit képesek lennének megtenni értem, és hogy a támogatásukra bármikor számíthatok.

   Tekintetem hirtelen Keyre tévedt, aki szintén a közönséget pásztázta… Nézésünk egy pillanatra összefonódott, mire mindketten elmosolyodtunk, majd újra szemügyre vette a tömeget.
„Hát igen… egyedül csak az Ő szívét vagyok képtelen megszerezni…” – gondoltam magamban, majd keserűen felsóhajtottam, s ismét mosolyt erőltetve az arcomra, énekelni kezdtem.

*

- Hű, ez egy eszméletlen koncert volt! – mondta Taemin, és a hűtőhöz lépett, ahonnét elővett magának egy üveg jéghideg ásványvizet.

- Igen, valóban! – törölte meg az arcát Minho egy törölközővel, és levetette magát a kanapéra. – Láttátok mennyien voltak? Talán több tízezren is! Őrületes!

- Osztom a véleményt! – rikkantotta Onew – De én fürdök elsőnek, háhá!

- Nem, mert én! – dobta el az üveget Taemin, és hyungja után futott, de sajnos elkésett, így már csak a csukott ajtóval találkozott, aminek sikeresen nekiment, és nagyot koppanva hátratántorodott. Bentről csak hangos nevetést lehetett hallani, míg a maknae fejét simogatva rúgott bele az ajtóba – Rohadj, meg Onew! Utánad én jövök!

   Nevetnem kellett rajtuk, hiába játszották el ezt minden egyes koncert után. Imádtam a srácokat, hisz az évek során olyannyira összekovácsolódtunk, hogy bátran merem azt állítani, ők lettek a családom. Sajnos a szüleinkkel mindannyian kevés időt töltünk el a rengeteg munka miatt, és valamivel pótolnunk kell a szeretet hiányát. Nekik akármikor akármit elmondhatok, és mindig meghallgatnak, még ha hajnalok hajnalán is jön rám a lelkizés.

   Leültem Minho mellé, felraktam az asztalra a lábaimat, kezeimet összekulcsoltam a hasamon és így pihentem. Szemeim már-már le-lecsukódtak, és el is aludtam volna, ha Key nem lép be egy szál alsónadrágban.

   Tekintetem abban a pillanatban rá vetődött, és képtelen voltam elfordítani a fejem. Kidolgozott felsőtestén az izzadságcseppek úgy peregtek le, mintha most ázott volna el a szakadó esőben. Haja csapzottan terült szét nyakán, és egy kissé a vállán, sötét sminkje szinte már szürkévé festette hibátlan arcát.

   Még a lélegzetem is elakadt a látványtól. Csak néztem őt és csodáltam; a külvilág számomra már nem létezett. Kavarogni kezdtek bennem az érzések. Annyira szerettem volna odamenni hozzá, és megölelni, végigsimítani izmos karján, és a fülébe suttogni, hogy mennyire szeretem. Annyira szerettem volna megcsókolni, a szemébe nézni és elmondani, hogy nekem ő az életem. És annyira szerettem volna, hogy kedvesen rám mosolyogjon, megpusziljon, és azt felelje, ő is így érez irántam.

   De a képzelgéseimnek egy perc alatt vége szakadt, amikor is belépett Ő… Ő, akivel el kellett játszanom, hogy barátok vagyunk, holott a szívem legeslegmélyén gyűlöltem, és a legszívesebben belefojtottam volna egy kanál vízbe. Ő, aki azzal a kis bájvigyorával és cuki mosolyával bármit képes volt megszerezni, aki nem volt más, csak egy rohadt, hazug talpnyaló.

    Ő, aki miatt Key képtelen volt szeretni…