11. fejezet (+18)

   A következő napok villámgyorsan és eseménytelenül teltek el, ám számomra mégis úgy tűnt, mintha már évek múltak volna el. Úgy éreztem, a napok ismétlik önmagukat, hogy az idő vasfogai egy helyben ácsorognak, én pedig megfagytam. A srácokkal interjúkra, fotózásokra jártunk, és minden erőnket beleadva gyakoroltunk a próbákon, ám én mindezt nem érzékeltem. Teljesen megszűnt számomra a külvilág, egyedül csak a bennem uralkodó fájdalomra tudtam koncentrálni.

   „Nem szeretlek”

   Ez a két szó azóta ott villogott a fejemben, amióta Key kimondta. Most már teljesen biztos voltam abban, hogy a kínzó fájdalom lesz életem végéig a hű társam. Meg se próbáltam kiűzni őt a testemből, a szívemből, mert tudtam, hiábavaló lenne…

*

    Épp Key szobája előtt mentem el, amikor a tulajdonosa is kilépett. Kis híján megint majdnem összeütköztünk, de most lendületből kikerültem, ám ő gyorsan elém ugrott, és megakadályozott ebben.

- Sajnálom – mondta hirtelen, és meg sem várva, hogy válaszoljak, folytatta – Tudom, hogy a lelkedbe tapostam, és hogy most rettenetesen gyűlölsz, de kérlek, ettől még ne kerülgess! Egy bandában vagyunk, és barátok, ezt ne felejtsd el!

- A lelkembe tapostál?! – szinte visítva üvöltöttem rá – Az nem kifejezés! Saját magamat ajánlottam fel, az egész testemet mindenemmel együtt, és te megtagadtad! Ezek után azt hiszem elfogadható, ha egy ideig nem nagyon akarlak látni!

   Fogalmam sincs, miért kiáltoztam vele, mert egyáltalán nem voltam rá dühös. Inkább csak elkeseredett. De jól esett mindezt kiadni magamból.

- Tudom, az istenért is, tudom, de nem tehettem mást! Annyira rossz nézni, ahogy szenvedsz.

- Mégis mit vártál? Hogy majd csak úgy hipp-hopp túlteszem magam rajtad, hogy képes leszek semleges pofát vágni az egészhez és boldognak mutatkozni, amikor legbelül már romokban heverek?! Tudod, mit jelentettél számomra? Csak boldog akartam lenni veled, de eldobtál…

   Nem tudtam befejezni a mondandómat, mert hirtelen megragadta a karomat, és berántott a szobájába. Egy mozdulattal kulcsra zárta az ajtót, és ugyanazzal a lendülettel a falnak lökött, majd vadul ajkaimra mart. Kezeivel átkarolta derekamat, testét teljesen az enyémnek dörgölte. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, még levegőt is elfelejtettem venni.

   Pár másodperccel később hátrébb húzódott, és a válaszomra várt. Kerültem a tekintetét, mert tudtam, ha elmerülök a barna mélységben, az végzetes lesz. Ha nemet mondok, akkor itt és most vége, ő pedig örökre békén hagy. Ha viszont igennel felelek, folytatjuk tovább, és utána még nagyobb gyötrelemmel kell szembenéznem. Ha visszacsókolok, elkövetem életem legeslegnagyobb hibáját.

   „Nem szabad a szemébe néznem, nem szabad, nem szabad, nem, nem, n…”

   Belenéztem.

   Ragyogó szemei vágyakozva fürkészték arcomat, és szinte beléjük volt égetve, hogy azt várja, igent mondjak. Teljesen kábulatba estem, szeme csillogása rabul ejtett. A levegő nem jutott el a tüdőmig az izgalomtól. Erre várok már évek óta, s most végre megkaphatom. Ha elutasítom, ha megtagadom, az lesz a vétek.

   Közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam.

   Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a fájdalom, az üresség eltávozik belőlem, egyszerűen elpárolog, s helyét valami kimondhatatlanul jó érzés veszi át. Megszűnt bennem minden gond és kétely, testem felszabadult, szívem táncra perdült, lelkem szárnyra kapott. A boldogság ott csordogált ereimben, kisöpörte a mérget, a kínt, mely eddig fogságban tartott. Mintha újjászülettem volna. Az öröm összegyűrte a gyötrelmet, s egy mozdulattal kidobta belőlem, mint ahogy egy poros szőnyeget szokás.

   Átkaroltam Key nyakát, ő pedig még szorosabban szorított magához. Lassan az ágy felé kezdtünk hátrálni, s mire odaértünk, már csak egy alsónadrág volt rajtunk. Rálökött az ágyra, majd fölém magasodott és újra megcsókolt. Ujjai gyengéden cirógatták oldalamat, miközben nyakába csimpaszkodva nem engedtem, hogy elszakadjon tőlem. Hirtelen azonban elváltak ajkaink, és lefelé véve az irányt, apró csókokkal borította el felsőtestemet. Nagyokat sóhajtoztam alatta, majd mikor mellbimbómba harapott, felnyögtem. Kezeim görcsösen rángatóztak, amikor puha és forró ajkai bőrömhöz értek. Körmeimmel a paplant markolásztam, szemeimet összeszorítva dobáltam jobbra-balra a fejemet.

   Kínzó lassúsággal haladt egyre lejjebb, s ugyanolyan nyugalommal húzta le rólam a bokszeremet. Élvezte, hogy vergődöm alatta, hogy minden érintésétől kiráz a hideg és levegőért kapkodok. Miután magáról is leszenvedte az utolsó ruhadarabot, újra felmászott hozzám egy csókra. Lágyan körbeölelte a derekamat, és a hasamra fordított. Már annyira ellágyultam tőle, hogy képtelen voltam önálló mozdulatra. Csak feküdtem alatta, és hagytam, hogy birtokba vegye a testemet, ahogy a szívemet, melyet már régóta ő uralt.

   Valahol legbelül még halványan érzékeltem, ahogy egy riasztó eszeveszett vészvillogásba kezd, majd végül ez is teljesen elhalt, amint valami szürke köd elhatalmasodott minden érzékemen.

   Key valahonnan elővarázsolt egy síkosító gélt, amiből az egyik ujjára nyomott egy keveset és belém hatolt. Felüvöltöttem a kellemetlen érzéstől, és hisztérikus zokogásba kezdtem. Testem rángatózni kezdett a fájdalomtól, és próbáltam kezeimmel hátranyúlni, hogy ellökjem magamtól Keyt, de ő nyugtatásként puszikkal halmozta el a hátamat, s halkan csitítgatni kezdett. Eszébe sem jutott, hogy megkérdezze, akarom-e, hogy abbahagyja, úgyis tudta, hogy a válaszom nem lenne.

   Néhány perccel később már csillapodott zilálásom, amikor is Key hirtelen a másik ujját is belém dugta. Ismét felordítottam, könnyeim még inkább patakzani kezdett, s a fájdalomtól elterültem az ágyon. Nyöszörögtem, összeszorított fogakkal próbáltam ellenállni a fájdalomnak, miközben nagy kortyokban nyeltem le a levegőt. Key továbbra sem állt meg; számomra ismeretlen szavakat kezdett suttogni, legalábbis én képtelen voltam őket értelmezni.

   A következő pillanatban Key már úgy érezte, elég tág vagyok, így ujjait magával váltotta fel. Mondanom sem kell, számat megint csak kiáltás hagyta el, ám amint lassú mozgásba kezdett, már kéjesen nyögdécseltem alatta. Csípője egyre ütemesebb tempóban dolgozott, én pedig szinte már csillagokat láttam az élvezettől. Izzadtam, a levegő szinte forrt körülöttünk, testünk hevesen simult egymáshoz, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy ez életem legszebb napja, és hogy ezek után minden rendben lesz.

   Olyan gyengéden bánt velem, annyira óvatosan és szeretetteljesen, hogy nem tudtam elképzelni, hogy nem szeret. Muszáj hazugságnak lennie! Ha valóban gyűlölne, miért tartanánk most itt?

   Nem sokkal később egyszerre sikítottunk fel a gyönyörtől, majd zilálva egymás karjaiba rogytunk. Fejemet mellkasára hajtottam, és hallgattam szíve eszeveszett dobogását, ő pedig átölelt, és karomat simogatta.

- Szeretlek… - suttogtam alig hallhatóan, és éreztem, ahogy elmosolyodik, azonban már nem hallottam, mit válaszolt, mert azonnal elnyomott az álom.