4. fejezet

- Key hol van? – kérdeztem, miután kiléptem a fürdőből és végignéztem a három fős társaságon, akik a kanapén ültek és rám vártak. Fájt kiejtenem a nevét, de tudnom kellett, hol van.

- Leléptek Heechullal. Aszem bulizni mentek. – felelte Onew egy ásítás közepette.

    Ettől tartottam. Sose szerettem, mikor úgy ment el, hogy ne figyelmeztettem volna, hogy vigyázzon magára és ne igyon túl sokat. Tudom, hogy baromira az agyára megyek az állandó aggodalmaskodásaimmal, hisz nem egyszer volt már ebből veszekedésünk, de ha egyszer nem bízom meg Hee-ben és én csak így nyugszom meg? Azonban most, hogy ez elmaradt, rossz érzésem támadt.

- Mehetünk végre? Baromi fáradt vagyok! – pislogott álmosan Taemin, majd felállt a helyéről, és felvette a pulcsiját.

   Bólintottam egyet, majd szép lassan összeszedelődzködtünk és elindultunk hazafelé. Az biztos, hogy ma éjjel én nem fogok pihenni…

*

- Remélem, nem akarsz Key után menni! – szólalt meg mögöttem egy hang. Összerezzentem, mert nem tudtam beazonosítani, hogy ki lehet az, de miután megfordultam és Minhoval találtam szemben magam, megnyugodtam.

   A házat már órák óta csend és béke borította, csupán csak a hűtő valamint az egyéb háztartási berendezések búgása vert visszhangot. A többiek már rég mélyen aludtak, csak én voltam az, aki ébren volt és épp meglógni készült. Na, meg ezek szerint Minho.

- Ezt meg honnan veszed? – léptem vissza az ajtótól, és nagyon örültem, hogy a sötétben nem látja az arcomat.

- Nem vagyok hülye, Jonghyun – forgatta meg a szemeit, és egy sóhajtás kíséretében leült a kanapéra – Nem tudnál leakadni róla? Nem vagy az anyja, nagyfiú már, tud magára vigyázni! Nem kell féltened!

- Jó, de… - suttogtam, hogy ne keltsem fel a srácokat, de félbeszakított.

- Nincs semmi de! – hangja ingerült volt és dühös, ami megrémisztett, mert még sosem láttam ilyennek – Ne kajtass állandóan utána, mert ez neki sem jó! Fogd már fel, hogy Heechullal szeretik egymást és sosem lehet a tiéd!

- Mi van? – emeltem fel a hangom, és most már nem csak a döbbenet lett úrrá rajtam, hanem az idegesség is.

    „Mégis mit tud ő arról, hogy mit érzek Key iránt? És mégis miért akar engem kioktatni arról, hogy mit csináljak és mit ne? Talán féltékeny lenne?”- kérdések ezrei futottak át a fejemben, de egyiket se tettem fel.

- Honnan veszel ekkora fa.szságokat? Nem vagyok meleg, nem szeretem a fiúkat és nem vagyok Keybe szerelmes! Úristen, te tényleg nagyon fáradt vagy, aludnod kellene!

- Jong, ne játszd a hülyét, oké? Mindenki tudja, hogy odavagy érte, még maga Key is. Annyira lerí rólad, hogy belé vagy habarodva, hogy az valami eszméletlen. Egyszerűen kivirulsz, mint egy virág, ha a közelében lehetsz. De ez már beteges, érted? Rossz nézni, ahogy megszállottan keresed a társaságát, ahogy minden pillanatban a kedvére akarsz járni, ahogy csillogó szemekkel nézel rá, mintha ő lenne a világ legdrágább és egyetlen kincse, ami csak a tiéd… Jonghyun, ezzel csak magadnak okozol fájdalmat, hát nem látod?! Miért nem tudsz egyszerűen továbblépni és elfelejteni őt?

- Hú, nem csak fáradt vagy, de beteg is… Ne hívjak orvost? – nyúltam a telefon után, de ő felpattant a helyéről, és erőteljesen megfogta a karom.

- Lehet, hogy most gúnyolódsz, és a szemembe hazudsz, de legbelül te is tudod, hogy így van. – fúrta tekintetét az enyémbe, amitől elpirultam. Nem akartam, hogy leleplezzen és egyáltalán nem tetszett, hogy ilyen közel van, de úgy néz ki, őt ez nem zavarta – Nézz magadba, és lásd meg az ürességet. Mert a szíved tele van űrrel, amit azzal a szeretettel próbálsz pótolni, amit Keytől kapsz néhanapján. Csak azt nem vagy képes megérteni, hogy ő mindezt barátságból teszi és nem szerelemből. Neked elég, ha rád mosolyog, és az egekben szárnyalsz a boldogságtól. De egy idő után ez már kevés lesz, többet és többet akarsz, amitől a végén meg fogsz őrülni. Ezt akarod, hm? – mondta, majd elengedte a kezem, és a szobájához sétált, ám mielőtt becsukta volna az ajtót, még visszafordult - A te érdekedben mondom: fe-lejtsd-el!

   Miután eltűnt a látókörömből, felsóhajtottam, és ledőltem a kanapéra. Könnyeim patakokban bújtak elő szememből, amiket az arcomba nyomott párnával próbáltam tompítani. Rázkódtam a sírástól, szívemet mintha ezer tű szurkálta volna, és úgy éreztem, a lelkemet körbeölelő szögesdrótok mentem összeroppantnak. Üvölteni tudtam volna a mellkasomban tomboló kíntól, mégis, csendben tűrtem, ahogy a fájdalomhullám újra és újra végigsöpör rajtam.

    „Azt hiszed, nem próbáltam még elfelejteni őt? Azt hiszed, nem fáj ez így is eléggé? Szerinted nem vagyok tisztában azzal, hogy sosem lehet az enyém? Minho, te barom, minek kellett az igazságot a fejemhez vágnod?!”

*

- Jonghyun, te álomszuszék, nem akarnál felkelni? – lökte meg valaki a lábam, válaszul pedig reflexszerűen visszarúgtam és hümmögtem egy sort.

   Az illető kitartó volt és nem adta fel egykönnyen. Lehúzta rólam a takarót, és ledobta azt a földre, majd összekócolta a hajamat, és finoman megpofozott, ezután pedig nevetve elfutott.

- Bazdmeg, Onew, kiheréllek, ha még egyszer ezt csinálod! – üvöltöttem rá, és utána vágtam a papucsomat, ő pedig csak nyelvet nyújtott és visszaordított:

- Inkább kelj fel, irány a próbaterem!

   Nem fogadtam szót, csak visszarángattam magamra a takarót, és próbáltam újból elaludni. Ő könnyen beszél, majdnem a fél napot végigaludhatta, de nekem csap pár óra pihenés járt.

   Percek teltek el, és már épp sikerült volna visszatáncolnom az álmok mezejére, amikor édeskés illatot észleltem magam körül. Annyira valósághű volt és tiszta, hogy tudtam, ez nem lehet az álmom része. Lassan kinyitottam szememet, majd ugyanolyan óvatossággal felültem a kanapén – ugyanis sikerült az este a nappaliban elaludnom.

   Körbenéztem, majd nagy meglepetésemre egy rózsacsokor hevert az asztalon. Felvont szemöldökkel méregettem a vörös virágokat, majd remegő kezekkel az ölembe vettem.  Kerestem rajta egy kártyát, amin talán van egy név, hogy kitől jöhetett vagy egy üzenet, de semmi ilyesmit nem találtam.

    „Mégis ki küldhette őket?”