5. fejezet

   Időm sem volt átgondolni a lehetséges személyeket, aki a rózsákért volt felelős, mert Taemin rontott be és rángatott fel a kanapéról.

- Csipkerózsika, ébresztő! Tök örülök, hogy van egy udvarlód meg minden, de most azonnal indulunk! – meg se várta, hogy válaszoljak, már tuszkolt is ki az ajtón.

- De… hát… én… nem… hééé, én még fel sem öltöztem! – kiáltottam, mire Taemin szemforgatva közölte, hogy tegnap ruhában aludtam el, szóval felesleges átvedlenem. Nem tiltakoztam, hisz igaza volt, ráadásul álmos voltam, így hagytam, hogy egészen a kocsiig ráncigáljon.

*

- HOL A PI.CSÁBAN VAN MÁR KEY?! – üvöltözött a menedzserünk a táncteremben, mi pedig hosszú másodpercekig csak lélegzetvisszafojtva pislogtunk egymásra. Egyikünk sem tudta, hol lehet az elkóborolt bárányunk, ugyanis a koncert óta senki sem látta. Végül Onew volt az, aki válaszolt.

- Még nem érkezett meg… Lehet, hogy dugóba keveredett… - kezdett volna bele a magyarázkodásba, hogy kihúzza barátunkat a bajból, ám főnökünk közbevágott.

- NEM ÉRDEKEL, HOGY MIK AZOK AZ OKOK, AMIÉRT NINCS ITT, A LÉNYEG AZ, HOGY KERÍTSÉTEK ELŐ MOST AZONNAL!!! 5 PERCET KAPTOK RÁ, ÉS HA MEGÉRKEZIK, KÜLDJÉTEK BE HOZZÁM, MERT LESZ HOZZÁ PÁR SZAVAM!!! – ordítozott tovább vérvörös fejjel, majd kiviharzott és maga után hangosan becsapta az ajtót.

- Húúú, ez meleg volt… - fújta ki elsőként a levegőt Taemin – Még sose láttam ilyen dühösnek.

- Én sem, és soha többé nem is akarom! – kontrázott rá Minho, és kinyújtóztatta a lábait.

- Halott ember vagy, Key! – dünnyögte az orra alatt Onew, és a rádióhoz sétált – Jobb lesz, ha addig mi nekiállunk próbálni, hogy legalább velünk ne legyen gondja.

- Ez jó ötlet - helyeseltem – De előtte felhívom Keyt, hogy hol van már, aztán én is csatlakozom.

    Mindenki igenlően bólintott, kivéve Minhot, aki csak halványan megrázta a fejét, és gyilkos pillantással végignézett rajtam, de nem törődtem vele. Onew elindította a zenét, és nekiálltak a próbának, én pedig kivonultam a folyosóra és Key számát tárcsáztam. Kicsöngött, amit jó jelnek tekintettem, de amikor nem vette fel, kezdtem aggódni. Lehet, hogy az a rossz előérzet nem volt hiábavaló és tényleg történt vele valami?

   Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a kétségbeesettség és a pánik. Le kellett ülnöm a földre, hogy ne essek össze. Ujjaimat tördelni kezdtem, miközben csukott szemmel azt ismételgettem, hogy „vedd fel!”.

   De nem vette fel. Se másodszorra, se harmadszorra, se huszadszorra.

   A percek kínzó lassúsággal teltek, minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Még sosem éreztem magam ennyire rémültnek, mint akkor. Már épp azon voltam, hogy elmegyek Heechulhoz – mert bizonyára nála voltak - amikor is a folyosó végén megpillantottam Keyt. Mount Everestnyi kő esett le a szívemről a megkönnyebbüléstől, örültem, hogy még életben van. Felpattantam, és odakiáltottam neki egy „sziá”-t, majd hatalmas mosollyal az arcomon futni kezdtem felé. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de olyan jó érzés töltött el attól, hogy épségben látom.

- Úristen, Key, de jó, hogy itt vagy! – öleltem meg hirtelen, majd ugyanolyan gyorsasággal el is engedtem, mikor eszembe jutott, hogy talán ezt nem kéne, mert az illatától mindig elbódulok – Tudod, hogy aggódtunk érted? Mégis hol voltál? – bokszoltam meg barátian a vállát, majd elhúzva a számat, folytattam – Próbáltunk neked falazni, de nem jött össze. Drágalátos menedzser bácsink ku.rvára kiakadt, szóval először őt keresd fel!

-  Oké – felelte szűkszavúan, de továbbra sem nézett rám. Hátat fordított, és megindult az iroda felé.

- Key, minden rendben? – komorult el a tekintetem, és mentem utána.

- Aha – ugyancsak tömören válaszolt, majd még jobban a szemébe húzta a baseball sapkáját, amivel egész ideáig az arcát takarta. Nagyon nem tetszett nekem ez a viselkedés, ez nem volt tőle megszokott. Miért nem néz rám? Miért nem mosolyog és nevet? Miért nem csattan ki az örömtől? Miért nem fecseg mindenféle hülyeségről, a tegnapi buliról vagy Heeről? Bár sose szerettem, amikor kettejükről mesélt, mégis, most valahogy jobban örültem volna ennek, mint a némaságnak.

    A döbbenet megállításra késztetett, ő pedig kihasználva az alkalmat, kikerült és elsietett mellettem. De nem hagytam ennyiben. Újból utána futottam, és még mielőtt belépett volna az irodába, karbatett kézzel beálltam elé. Mivel testesebb voltam nála, nem tudott ellökni az útjából.

- Jonghyun, rohadj már ketté, kérlek! Beengednél? – kiáltott rám dühösen, és még mindig nem méltatta arra, hogy a szemeimbe nézzen.

- Nem! – feleltem határozottan – Addig nem, amíg el nem mondod, mi a baj!

- Nincs semmi, jól vagyok! – fújatott, majd próbált megint eltolni, de hiába – Oké, ha akarod, órákig állhatunk még itt! Én ráérek.

- Biztos minden oké? – elégeltem meg néhány perc után a csendet és a várakozást, majd óvatosan az álla alá nyúltam. Hátrálni kezdett, miközben a kezeivel hadonászott, és majdnem sikerült neki meglógnia, de a derekánál fogva elkaptam, és a falhoz passzíroztam, majd lerántottam róla a sapkát. Megrökönyödve meredtem rá, amikor megpillantottam a szeme alatti hatalmas lila karikát. Még a szám is tátva maradt, alig bírtam megszólalni.

- Key…. Ugye ez nem az, amire én gondolok? – vártam egy másodpercet, hogy tiltakozzon, de nem tette, engem pedig elöntött a méreg - Ugye nem Heechul bántott téged? Megölöm! Esküszöm megölöm azt a patkányt, hogy merészelt egy ujjal is hozzád nyúlni?! Látod, én mondtam neked, hogy ez egy görény, hogy át fog verni és bántani fog! Nagyon remélem, hogy otthagytad, mert most felkeresem és agyon verem azt az állatot! – összeszorítottam az öklömet, és egy nagyot ütöttem a falba. Nagy meglepetésemre Key újból ellökött magától, én pedig ezúttal nem állítottam meg. A következő pillanatban egy hatalmas pofon csattant az arcomon, mire odakaptam a kezem és elképedve pislogtam rá, miközben az égő pontot kezdtem simogatni.

- Hagyjál lógva, oké? - nézett rám mérgesen, majd a fejébe nyomva a sapkáját, hátat fordított és belépett a szobába, én pedig teljesen letaglózva bámultam a csukott ajtóra.

*

    A próba után én voltam az, aki utolsóként hagyta el a termet. Ezer meg egy gondolat cikázott a fejemben, amitől iszonyatos fejfájásom támadt. „Mi történt Key-vel? Miért van az az érzésem, hogy Heechul bántotta? Vagy csak azért viselkedett így, mert ő küldte a rózsákat? Tényleg, a rózsák! Teljesen el is felejtettem! Valahogy azt is meg kell tudnom, kitől jöhettek, mert nagyon kíváncsi vagyok. De ha Key küldte őket, akkor miért nem tagadta le, hogy nem Hee ütötte meg? Azt hiszem, ma este sem fogok aludni…”

   Már leoltottam a lámpákat, és épp zártam volna be az ajtót, amikor valaki visszalökött a terembe...