18. fejezet

   A hátralévő pár óra, na meg a következő nap iszonyat lassan telt el, hogy az estéről már ne is beszéljünk. Hiába próbáltam magam akármivel lekötni; hiába raktam rendet a szobámban, hiába néztem filmet és különböző videókat, hiába hallgattam zenét, gyakoroltam a legújabb koreográfiánkat és a dalokat, a gondolataim újra és újra az este körül forogtak. Szívem százszorosára gyorsult, amint eszembe jutott, hogy hamarosan mindennek vége, és előttem lesz a mérhetetlen boldogság.

   A srácok kora reggel elmentek, hisz hétvége volt, és ilyenkor mindannyian a családunkkal, a barátainkkal töltjük az időt, de ez alkalomból én kivétel voltam. Így, hogy üres volt a ház, még lassabban vánszorgott az óra mutatója egyik számról a másikra. De végül lassan besötétedett, és Minho is beült az autójába.

    Ismét magamra maradtam. A csend, ami körülvett, teljesen kikészített. Szinte éreztem a levegőben a saját idegességemet, ami ott vibrált körülöttem. Már-már fojtogatott a feszültség, így muszáj volt kimennem levegőzni az erkélyre. Jól esett a hűvös szellő, ami arcomba fújt. Lehunytam szemeimet, és nagyot szippantottam belőle. A hidegség végigcikázott testemen, és egy pillanatra úgy éreztem, minden gond, minden kétely, minden fájdalom elszáll belőlem.

   Amikor kinyitottam barna íriszemet, az ég mosolyogva nézett le rám. Ezer csillag ragyogott odafent a Hold vakító udvarában, én pedig visszamosolyogtam. Valahogy most sokkal szebbnek és gyönyörűbbnek láttam a világot. Azt hiszem, végre megpillantottam azt a bizonyos fényt az alagút végén, és sokkal erőteljesebben haladtam felé, mint bármikor. Az öröm lassan eloszlatta az ereimben csörgedező fájdalmat, és úgy éreztem, mintha teljesen újjászületnék.

    Fejemben egyre csak Key arca jelent meg, ahogy magához ölel és megcsókol, és soha nem enged el.

    „Már csak néhány óra, és együtt leszünk…” – gondoltam, majd egy nagy sóhaj kíséretében visszabattyogtam a lakásba.


*MINHO POV*

   Mielőtt elindultam volna, még egyszer megkérdeztem Jonghyuntól, hogy biztos ezt akarja-e, de nem gondolta meg magát. Gyorsan magamhoz öleltem, ő pedig sok szerencsét kívánt, majd beszálltam az autómba, és elhajtottam.

    Görcsösen fogtam a kormányt, gyomrom apró gombóccá zsugorodott össze. Egyáltalán nem féltem Heechultól, és attól sem, hogy lebukok, mert ha ez meg is történt volna, én biztosan nem kerülök bajba. De attól már egyenesen rettegtem, hogy ha eljutnak hozzá azok a képek, Jongnak vagy Keynek baja esik. Megfordult a fejemben, hogy esetleg visszafordulok, és nem csinálom meg, de tudtam, hogy akkor ő maga menne el, ami sokkal veszélyesebb.

   Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy kis híján elmentem a szórakozóhely mellett. Nem messze leparkoltam, és vártam. Annyira rosszul éreztem magam, hogy a saját barátomat – mert Hee-vel mondhatni jóban voltunk – hátba szúrom. Talán ha több időt kaptam volna gondolkodni, elő tudtam volna állni valami ötlettel, de most már mindegy volt.

   Teltek a percek, én pedig már kezdtem azt hinni, hogy rossz helyre mentem, amikor is egy nagyobb furgon megállt a bejárat előtt. A fiúk egyből rohantak is be, hogy senki ne lássa meg őket, kivéve Heechult, aki még percekkel azután is kint ácsorgott, hogy az autó elhajtott.

   Bekapcsoltam a fényképezőgépet, és résen voltam. Tenyerem nyirkos volt az idegességtől, homlokomon és hátamon egyaránt izzadságcseppek gyöngyöződtek. Kezem remegett, annyira koncentráltam, hogy rendesen tartsam azt a nyavalyás gépet. A lélegzetemet visszafojtottam, mintha attól félnék, hogy meghallják a lihegésemet.

   Eleinte furcsálltam, hogy Heechul nem csatlakozott rögtön a többiekhez, de nem kellett sokat várnom, és rájöttem, hogy mi volt ennek az oka. Ott volt az a srác, akiről Jonghyun mesélt. Megölelték, majd megcsókolták egymást, és kéz a kézben besétáltak az épületbe. Én pedig minden egyes mozdulatot képes voltam lefotózni. Abban a pillanatban undorodtam magamtól, és majdnem kihajítottam a gépet a kocsiból. Mégis miért csinálom én ezt? Miért keverem bajba azt, aki nekem nem is ártott? Miért én nyitom ki előttük a Boldogság kapuját, ha tudom, hogy nekem abból úgysem lesz részem? Ha fáj látnom az örömüket, akkor miért teszem ezt? Talán mert jobban fáj látnom a szenvedését, a gyötrődését? Igen, azt hiszem sokkal borzalmasabb sírni látni, mint vidámnak. Ez lenne a szerelem? Mindent megtenni a másikért, még akkor is, ha ő ezt nem képes viszonozni?

   De még mielőtt újabb eszmefuttatást vezethettem volna le, néhány könnycseppel a szememben elindítottam a motort, és elhagytam a helyet.

* JONGHYUN POV*
    Már éjfél is elmúlt, amikor kulcscsörgést hallottam. Tudtam, hogy Minho az, ezért felpattantam, és villámsebességgel vágtattam a bejárati ajtóhoz. Mire odaértem, ő már be is jött.

- Na? Sikerült? – támadtam le egyből, mire ijedtében egy hatalmasat ugrott.

- Ó, Jonghyun! Már azt hittem, hogy alszol! – mondta kissé meglepetten, majd látva rajtam az izgatottságot, a kezembe nyomta a fényképezőgépemet.

    Nem vártam meg, hogy akármit is mondjon. Visszarohantam a nappaliba, és levetettem magam a kanapéra. Bekapcsoltam a fényképezőt, és végignéztem a képeket. Hirtelen kavarogni kezdtek bennem az érzések. Arcomra ördögi vigyor ült, és gondolatban már pezsgőt bontottam, de ugyanakkor kissé el is keseredtem. Egyrészt, mert tudtam, hogy Key valamikor szerette Heechult, és több mint valószínű, hogy ő már akkor is csak kihasználta. Másrészt nem fért a tudatomba, hogy ő miért kaphat meg akárkit? Én csak egy valakit akarok már évek óta, és rengeteg szenvedés kellett hozzá, hogy némi remény megcsillanjon, de ő… Neki csak egy szavába kerül, és ezrek hevernek a lábai előtt. Miért? Miben jobb ő, mint én, mennyivel másabb akárkinél? Mit tud ő, amit én nem? Miért ő úszhat a szeretetben, amikor ő egy álszent?

   Hirtelen arra eszméltem fel, hogy valami forróság csorog rá kézfejemre, és mely szinte lyukat éget bőrömbe. Ujjaimmal gyorsan szememhez kaptam, hogy letöröljem a könnyeimet. Nem akartam sírni, legalábbis nem Minho előtt – de amint körbenéztem a szobában, rájöttem, hogy egyes egyedül vagyok. Vajon mikor lépett le?

    Nem tudtam abbahagyni a sírást. Zokogtam, akár egy kisgyermek, akitől elvették a játékát. Boldog voltam, de valahol legbelül mégis összetört és magányos. Talán azért volt ez így, mert csak most jöttem rá, mennyi elvesztegetett évet hagytam magam mögött. Csak most tudatosult bennem, hogy évek óta reménytelenül vagyok szerelmes, s hogy ezek az évek valójában mennyire gyötrelmesek és kínzóak voltak. Egy vagy két év? Három? Kevésnek tűnnek, én mégis úgy érzem, mintha már évezredek teltek volna el.

    „De már nem sok van hátra, igaz? Hamarosan lezárul ez a szakasz, és akkor végre mi ketten örökké egymáséi lehetünk, ugye? Ugye így lesz, Key?” – suttogtam magam elé, majd szemeim hirtelen lecsukódtak, s elnyomott az álom.

*

    Izgatottan rohantam fel a lépcsőn a fotókkal a kezemben. Délután lehetett, legalábbis én erre tippeltem, de a nagy lelkesedésben teljesen elveszítettem az időérzékemet. A nyugtalanság és az öröm oly mértékben kavargott bennem, hogy képtelen voltam megvárni, míg a lift megérkezik.

    A térdeimre támaszkodtam, miközben kifújtam magam, majd az ajtóhoz sétáltam és remegő ujjakkal megnyomtam a csengőt. Majd’ szétfeszített az ideg, legszívesebben betörtem volna az ajtót, Heechul képébe vágtam volna a bizonyítékokat, és vigyorogva közöltem volna vele, hogy a játszma ezennel véget ért, hogy veszített.

   Motoszkálást hallottam a másik oldalon, majd kattant a zár, én pedig már mutattam volna fel a borítékot, melyben az igazság lapult, de legnagyobb meglepetésemre nem ő nyitott ajtót.

- Minho…?