13. fejezet

*KEY POV*

   Amint becsuktam magam mögött az ajtót, szememből záporozni kezdtek a könnycseppek. Arcomat kezeimbe temetve csúsztam le a földre, és hagytam, hogy a fájdalom újra átjárja testemet.

   „Hazugság!”

   Ez az egy szó vert visszhangot a fejemben, melytől pillanatok alatt zsibbadni és lüktetni kezdett a halántékom. Szívem iszonyatos kínnal dübörgött mellkasomban, miközben azt üvöltötte, hogy mekkora idióta vagyok. Átkoztam magam, amiért ezt mondtam, amiért ellöktem magamtól… ismét. El se tudtam képzelni, mekkora fájdalmat okozhattam neki, mekkora lyukat égethettem szívébe. Jonghyun szeretett, odaadta magát nekem, én pedig kihasználtam. Adtam neki egy cseppnyi reményt, és ezt újból el is vettem. Durva voltam vele, holott nem ezt érdemli, hisz nem ártott nekem semmit. És mindez talán nem is lenne baj, ha ezek után gyűlölne, de nem fog! Azonban bármennyire is tudom, hogy rosszat tettem, így volt jó.

   Nem akkor rontottam el, amikor hidegen közöltem vele, hogy csak egy alkalomra kellett, és amivel szinte kijelentettem, hogy az érzései csupán megjátszottak, nem. Akkor vétkeztem, amikor nem bírtam magam megfékezni és megcsókoltam. Ha nem teszem meg, ha akkor leállok, most nem lenne ez. Inkább reménykedjen, és éljen tévhitben, minthogy szenvedjen és feladjon mindent.

   Önző voltam. Akkor csak az számított, csak az volt a fontos, hogy nekem jó legyen. Azzal nem törődtem, hogy ő mit fog gondolni, mit fog érezni. Én egyszerűen csak szeretetet akartam, melyre már oly régóta vártam. Tudtam, hogy Jonghyun meg tudja nekem adni azt, amire szükségem van, de azzal nem foglalkoztam, hogy ezután ő azt fogja hinni, végre minden rendben. Hülye voltam, önző és szívtelen.

   Bár minden olyan egyszerű lenne, ahogy Jonghyun hiszi… Bár olyan könnyen szerethetném, mint ő engem. Nem arról van szó, hogy nem szeretem, mert mindennél jobban vágyom rá, mert most már tudom, hogy ő az életem és vele akarok lenni, hanem arról, hogy tilos szeretnem. Nem szabad, nem engedhetem, nem lehet és kész!

   Bizonyára sokan úgy gondolnák, hogyha szeretjük egymást, ne foglalkozzak Heechullal, hagyjam el még akkor is, ha szenvedni fog utána, de ez nem jó ötlet. Amikor összejöttünk, még minden tökéletes volt, szerettem őt, és ő is szeretett engem, jól éreztük magunkat, boldogok voltunk, éltük az életünket. Aztán hirtelen, egyik napról a másikra minden megváltozott. Durván viselkedett velem, már nem ébresztett csókokkal, már nem hívott fel napközben azért, hogy elmondja, hiányzom neki, és esténként sem simogatott addig, amíg álomba nem merültem. Érzéketlenné vált. Csak a testem kellett neki, amit akkor vett elő, amikor neki jól esett, és egyáltalán nem érdekelte, hogy én mit gondolok erről. Próbáltam szóvá tenni a dolgot, próbáltam kideríteni, miért csinálja ezt, de erre csak nekem esett, és megfenyegetett, hogyha szakítani merek, ha bárkinek is beszélek arról, hogy mi folyik köztünk, akkor nagyon megjárom. Én pedig kénytelen voltam belemenni ebbe a játékába.

    És valamikor ekkor „menekültem” Jonghyunhoz. Valamikor ez időtájt vontam őt is bele ebbe a játszmába, hogy el bírjam viselni a kegyetlenségét. Aztán amikor Jong készségesen bekebelezett a szeretetével, már nem volt visszaút. És amikor Heechul tudomást szerzett arról, hogy keresem a kiutat, még inkább szorított a pórázon. Ismét megfenyegetett, hogyha elhagyom, tönkreteszi Jonghyunt, bántani fog mindenkit, akit ismerek, azokkal fog kiszúrni, akik a legkevésbé érdemlik meg…. Csak azért löktem el és lököm el újra és újra magamtól, hogy valahogy kiszálljon ebből a körhintából.

   Az igazság az, hogy félek tőle, sőt! Egyenesen rettegek! Eddig Jong szeretetével pótoltam az övét, s így valamivel elviselhetőbb volt minden, de most már kevés. Már nem elég. Már semmit sem ér. Már nem szeretem, már undorodom tőle, egyszerűen a hányinger kerülget, amikor hozzámér, vagy akárcsak rám néz, már a neve hallatán okádnom kell. És nem tudom, meddig bírok így élni, meddig vagyok képes ezt elviselni.

    Tehetetlen vagyok.

    Csak azt tudom, hogy folytatnom kell tovább ezt a kegyetlen játékot, és reménykedni, hogy netán egyszer vége lesz. Engednem kell, hogy újra és újra kihasználjon, hogy minden alkalommal bemocskoljon és megsebezzen.

   De belegondolva abba, hogy mit teszek Jonghyunnal, talán meg is érdemlem. Talán ha sikerül elfelejtenem őt, ha sikerül vele megutáltatnom magamat, akkor én is meg tudok szabadulni Heechultól…. Talán…

*JONGHYUN POV*
    Miután becsukta az ajtót előttem, még percekig álltam ott. Képtelen voltam felfogni, hogy mi történt, hogy az egész csak egy hazugság volt. Fejemben ott sipákolt a vészjelző, és szinte tompának éreztem magam. Minden érzékem elhalt, csupán csak a mérhetetlen fájdalmat éreztem.

   Kezemből kiesett a rózsa, melynek szirmai szerteszét hullottak a padlón, s mely tompa puffanással ért földet. Karom élettelenül hullt testem mellé, lábaim szinte maguktól kezdtek hátrálni. Hallottam, ahogy az ajtó túloldalán Key felzokog, de érzékszerveim annyira megbolondultak, hogy sírása úgy tűnt, mintha sátáni kacaj lenne. Szemeim előtt szinte láttam ördögi és győzelemittas arcát.

   Hirtelen megfordultam, és futásnak eredtem.

   Az egészben az volt a legszebb, hogy bár kihasznált, eldobott, nem tudtam gyűlölni, nem voltam dühös és nem haragudtam rá. Valahol belül éreztem, hogy ebben is Heechul keze van, hogy csak emiatt mondta ezt… De mi van, ha ezt eddig csak azért gondoltam így, hogy becsapjam magam, hogy ne fájjon a valóság?