22. fejezet

   Nem tudtam, mit gondoljak ezek után. Olyan hirtelen jött a hír, hogy időm sem volt feldolgozni. A sokk teljesen lebénított, fejemben mégis ezer meg ezer kérdés és gondolat kattogott.

   Elengedtem Heechult, és nekidőltem a falnak. Térdeimet felhúztam, átöleltem őket, és előre-hátra kezdtem el hintázni. Szinte önkívüli állapotba kerültem. Nem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, és hogy mi történik velem. Mintha élőhalottá változtam volna. Nem tudtam, mit érzek pontosan, hogy mégis mit kéne tennem, hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel. Heechulnak Key az öccse, és azzal akarja megbosszulni anyja halálát, hogy tönkreteszi az életét. De miért? Hisz ő nem tett semmit, nem ő akarta, hogy így alakuljanak a dolgok, ő akkor még nem is volt a világon.

   Öntudatlanul nyúltam a vodkás üveg után, fogtam meg és ittam ki belőle az utolsó csepp folyadékot is, majd dobtam el a szoba másik végébe. Heechul eközben visszamászott a székbe, és onnan figyelte minden mozdulatomat. Letörölte az arcára rászáradt könnycseppeket, és megint csak rágyújtott egy cigarettára. Mondanám azt, hogy már nyoma sem volt az előbbi kitörésének, gyengeségének, de akkor hazudnék. Csupán csak nagyon jól titkolta, hogy minden rendben van, de legbelül szíve a fájdalomtól lüktetett.

    A helyiség már tele volt füsttel, ami marta a torkomat, az orromat, és olyan érzésem volt, hogy most azonnal el kell innen mennem, mert bele fogok őrülni, de testem kimerült volt, fáradtnak éreztem magam, és jelen pillanatban moccanni se bírtam. Azt akartam, hogy most azonnal ébredjek fel ebből a rémálomból, és találjam a valóságban magam, de semmi sem történt.

- Jajj, Jonghyun, ne légy már ennyire döbbent és ijedt! Rossz rád nézni! – törte meg a csendet végül – Ne mondd, hogy halvány sejtésed nem volt arról, hogy Key valójában egy ördögi teremtmény!

- Hát, pedig tényleg nem tudtam erről… - suttogtam erőtlenül – De miért vádolod emiatt őt? Miért őt bünteted, ha apád volt az, aki tönkretette az életed, mindkettőtök életét?

- Hogy miért? Mert muszáj valahogy megbosszulnom! És tudom, hogy Key az ő szeme fénye, hogy nála jobban senkit sem szeret, és tudom, hogyha a drága kisfiának valami baja esik, az neki fog a legjobban fájni!

- De azzal, hogy Keyt lelkileg tönkreteszed, neki még nem lesz baja. Szerinted Key elmondta neki, hogy mit művelsz vele? Ha így lett volna, te már rég a sitten ülnél.

- Na igen, de tudom jól, hogy napról napra összeomlik. Látni rajta, hogy már nem olyan életvidám, mint régen volt. Azt akarom, hogy ő is rettegjen, ahogy anyu tette, azt akarom, hogy ő is úgy üvöltözzön és sírjon, ahogy anyu tette, azt akarom, hogy ő is magával végezzen, ahogy anyu tette! – a végét szinte már ordítva mondta, amitől kissé megrémültem – Azt akarom, hogy lássa apu, mit tett anyával, hogy érezze, milyen, amikor valaki a szeme látta előtt vérzik el, majd válik semmivé! Muszáj tudnia, hogy mit éreztem akkor, hogy mit kellett átélnem, és hogy végül hiába vált valóra az álmom, mit sem ér!

- És ha ez megtörténik, akkor szerinted meg fog bocsátani? Ha elveszed tőle azt az egy személyt, aki mindent jelent számára, akkor minden rendbe jön? Heechul, attól még nem fog visszajönni az anyukád. Ne ess bele ugyanabba a hibába, amibe ő! Ne válj ugyanazzá a szörnyeteggé, aki ő volt! Nem fog megbocsátani.

- Kell a fenének az a nyavalyás bocsánat! Nem azt akarom, hogy sírva rohanjon hozzám, boruljon a lábaim elé, és csúszva-mászva esdekeljen azért, hogy bocsássak meg neki, amiért magamra hagyott, amiért nem volt sose mellettem, amiért nem volt az apám, amiért nem volt képes szeretni, amiért megölte anyut! Nem! Nekem erre nincs szükségem! Sosem tudnék neki megbocsátani. Én csak azt akarom, hogy érezze a tetteinek következményét! Hogy tudja jól, mi az a fájdalom, milyen az, amikor nem marad más, csak az üresség, a hiány és a fájdalom!

   Nem tudtam mit válaszolni neki. Teljesen megértettem, hogy amit tesz, miért teszi. De akkor sem tartottam jónak, hogy ezért azt bántja, aki nem tehet róla. Hülye dolog volt belekeverni Keyt, aki a saját testvére, engem, aki sosem ártott neki, és aki az első ember volt, aki meghallgatta.

   Sírni kezdtem. A könnyek szívemből törtek elő, és kezdték el dalolni legbenső érzéseimet. Üresség. Hiány. Fájdalom. A három dolog, amit évek óta érzek, a három dolog, amit Heechul mindig is érzett. Csak most döbbentem rá, valójában mennyire hasonlítunk egymásra, hogy az érzéseink egy és ugyanazok.

- Na, Jonghyun, azért nem olyan rossz dolog ez… - térdelt le elém, majd nyúlt állam alá, és nézett bele szemeimbe – Már minden rendben van, ne aggódj! Már jól vagyok. Lassan véghezviszem a célomat, és akkor végre megnyugvásra találok. Tudom, neked fog a legjobban fájni, hisz szereted őt, de itt leszek veled, hogy túléld az elkövetkező napokat. Muszáj áldozatot hoznom a tervem bevégzése miatt, és nagyon sajnálom, hogy emiatt pont neked kell majd szenvedned. Pedig te egy nagyon kedves srác vagy, egy érték, és azt kell, hogy mondjam, félreismertelek.

   Rám mosolygott, miközben arcomat simogatta. Annyira igaznak tűnt kedvessége, annyira más volt őt így látni. Tényleg nem ezt érdemelte, nem kellett volna, hogy így alakuljon az élete. Heechul egy nagyon érzelmes srác, és jólelkű. De mint tudjuk, a Sors azokkal szeret játszadozni, akik a legkevésbé sem érdemlik meg.

   Zsebéből előhúzott egy kést, és elvágta a köteleket, amikkel egészen ideáig fogva tartott. Talpra állított, én pedig képtelen voltam megtartani a saját súlyomat, és karjaiba dőltem. Ő készségesen megfogott, átkarolt, és az ajtó melletti sarokban lévő matracra ültetett.

- Gyere, vegyük le a ruhádat, mert már förtelmesen nézel ki bennük! – jelentette ki, majd elkezdte kigombolni a felsőmet. Nem álltam ellent, hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Megbíztam benne, és a kezdeti félelem teljesen eltűnt belőlem.

- És mi van Minhoval? – kérdeztem hirtelen – Ő mit keresett nálad? Őt is bántani akarod? Ő is benne van az egészben? Ő is tud mindenről?

   Felkacagott, mintha egy jó poént olvasott volna. Áttért a nadrágomra, kicsatolta az övemet, és lehúzta rólam.

- Ugyan! – legyintett – Minho csak egy egyszeri kaland volt. Jó barátok vagyunk, és tegnapelőtt sírni láttam a közeli parkban. Odamentem hozzá, hogy megvigasztaljam és… az ágyban kötöttünk ki. Ennyi, nem történt semmi más, és nem kell aggódnod, vele nincs semmiféle tervem.

   Felállt az ágyról, és ő is vetkőzni kezdett. Elnyúltam a matracon, és onnan néztem fel rá. Izmos mellkasán végigfojt egy izzadságcsepp. Szemeimmel végigkövettem rövid életét, majd ismét Heechul arcába néztem. Furcsa érzés uralkodott el rajtam, ösztöneim azt súgták, meneküljek, de az alkohol annyira lebénított, hogy képtelen voltam akár a kezemet felemelni.

   Heechul egy szál bokszerben mellém feküdt, majd odahajolt arcomhoz, és megcsókolt.

- Annyira gyönyörű vagy… – suttogta, és végigsimított felsőtestemen. Kirázott a hideg, ahogy hideg ujjai felforrósodott bőrömhöz értek. Felnyögtem, de közel sem az élvezettől.

- Heechul, ne… Fáradt vagyok. Nincs kedvem semmihez… – nyöszörögtem, és fordultam volna be a fal felé, hogy aludjak, de nem hagyta.

    Durván mart bele karomba, és fordított vissza a hátamra, majd mászott rám. Ismét ajkaimra mart, kezeivel pedig lerántotta rólam az alsónadrágomat. Nyelvét erőszakosan tolta át a számba, és hiába küzdöttem ellene, ő erősebbnek bizonyult. Mikor szemeibe pillantottam, megláttam a már jól ismert tekintetet. Mintha lángba gyúltak volna, vörösen kezdtek el izzani. Ismét felvette az álarcát, és erőszakossá vált.

- Heechul, eressz el! – kapálództam alatta, de semmi. Testével visszanyomott az ágyra, és nem tehettem semmit – NEEEEEEEE!!!!!! ENGEDJ EL!!!! HEECHUL!!!!! SEGÍTSÉG!!!!

- Hiába ordítozol, senki sem hallja! Ahhoz túlságosan is messze vagyunk az emberektől! – közölte nemes egyszerűséggel, majd hasamra fordított, és éreztem, ahogy valami kemény a fenekembe hatol. Torkom szakadtából üvölteni kezdtem, miközben könnyeim megszaporodtak. Hiába ficánkoltam, vergődtem alatta, hiába rúg-kapálództam, ütlegeltem, túl gyenge voltam. A fájdalomtól újból és újból megremegett testem. Heechul jóleső, kéjes nyögései visszhangot vertek a négy kopott fal között, majd az idő múltával halkulni kezdtek, végül minden némaságba burkolódzott. Érzékszerveim felmondták a szolgálatot. Még pár percig éreztem, ahogy valami újra és újra belém hatol, ahogy valaki a hátamat markolássza, és időnként belecsókol a nyakamba, majd hirtelen magával ragadott a sötétség, és zuhanni kezdtem…

21. fejezet

   Hosszú percek teltek el. Heechul kényelembe helyezte magát a széken; fejét hátravetette, lábait kinyújtotta, és ismét egy szál cigit szívogatva élvezte a döbbent és feszült csendet. Én mindeközben őt méregettem, és próbáltam valahogy a bennem uralkodó dühöt lecsillapítani. Legszívesebben nekiugrottam volna, és addig ütöttem vagy fojtogattam volna, amíg bele nem hal. De mivel a falhoz voltam kötözve, ez egyelőre reménytelen volt.

- Mi bajod van velem? – bukott ki belőlem hirtelen a kérdés, mely már a kezdetektől fogva nyomasztott. Heechul lassan, mintha megterhelő lenne számára, végre rám emelte tekintetét, s folytattuk a szempárbajt, amit egyszer már elkezdtünk. Ám ezúttal nem tartott néhány másodpercnél tovább. A mellette lévő – még bontatlan - vodkás üveget elém gurította a lábával, majd egy újabb adag füstöt fújt ki, s csak azután válaszolt.

- Veled az égvilágon semmi bajom…

- Mi az, hogy nincs? Akkor mégis mi a fenéért raboltál el? És minek voltál állandóan ellenséges? – háborodtam fel.

   Miután láttam, hogy nem fog egy hamar felelni, kinyitottam az üveget, és beleittam. Éreztem, ahogy az égető folyadék a torkomat mardosva lassan elér a gyomromig, de nem érdekelt. Bármennyire is volt keserű íze, és bármennyire is utáltam az alkoholt, újból meghúztam.

- Azt hittem, ez nyilvánvaló – mondta végül – Key pasija vagyok, te pedig el akarod venni tőlem. Még szép, hogy nem bírlak.

- Ne, ne, ne, Heechul, elég a hazugságokból! – intettem le – Tudjuk mindketten, hogy te sosem szeretted Keyt.

- Ezt azért nem mondanám… - jegyezte meg mellékesen.

- Jó, oké. Akkor volt egy időszak, amikor szeretted, de történt valami, amitől már csak gyűlölni tudod. Key is szeretett, ez is biztos, de miután rájött, hogy többé nincs rá szükséged, miután érzéketlenné váltál, ő is kiszeretett belőled. Csak azt nem értem, hogy akkor mi a francért vagytok még együtt, és akarjátok elhitetni mindenkivel, hogy…? – de még mielőtt befejezhettem volna, hirtelen újabb gondolat csapott belém, amitől egy kicsit megvilágosodtam – Várjunk csak! Neked Key-vel van bajod!

- Uh, erre hamar rájöttél – jegyezte meg epésen, és a gúny kedvéért meg is tapsolt. Hirtelen felállt, odasétált hozzám, ivott egy kortyot az üvegből, majd visszament a helyére.

- Már csak azt nem értem, miért. Mégis mit követett el, amitől ennyire berágtál, hogy a foglyoddá tetted?

- Találgass! Ha erre rájöttél, a többi is menni fog.

- Ba.zdmeg, Hee, nincs semmi kedvem a hülye játékaidhoz! Komolyan, nem unod még?

- Nem, egyáltalán nem – vigyorgott rám – Igyál! – mutatott a már félig kiürült üvegre, én pedig szót fogadtam.

- Szóval? Elárulod végre? Azt hiszem, igazán megérdemlem, hogy tudjam az igazságot, ha már egyszer meg fogok halni.

- Ki beszélt itt halálról?

- Hát, nyílván nem fogsz életben hagyni. – forgattam meg a szemeimet.

- Nem gondolod, hogy ha meg akartalak volna ölni, már megtettem volna? Félreismertél, Jong, én nem akarlak bántani. Az túl kockázatos lenne, nem akarom ezrek szívét összetörni. Nem vagyok olyan kegyetlen, mint ahogy azt gondolod.

- Akkor meg mik a terveid velem? – kezdtem pánikba esni. Sokkal szívesebben hallottam volna azt, hogy igen, hamarosan végzek veled, többé nem fogod látni a napfényt, itt fogsz elsorvadni ezen a sötét, és büdös helyen, de nem. Nem akart megölni. És ez megrémisztett, mert fogalmam sem volt, hogy mégis mire készül. Merthogy tervezett valamit, abban biztos voltam.

- Akarod tudni az igazat vagy sem? – kanyarodott vissza a témához, ezzel kivágva magát a kérdésem alól, én pedig egy sóhajtás után bólintottam.

   Ismét csend borult közénk, de ezúttal már nem éreztem iránta fenyegetést, félelmet, vagy bármi mást. Most olyan volt, mintha két régen látott barát találkozott volna, és épp egymás életét mesélték volna el. Vajon az alkohol tette meg a hatását vagy tényleg ez volt az igazság? Amint belekezdett életének történetébe, rájöttem, hogy Heechul teljesen más ember, mint amilyennek megismertem.

- Tudod, sosem volt túl jó életem. Sőt! Egyenesen borzalmas gyerekkorom volt! - lassan beszélt, kimérten, mintha most próbálná megfogalmazni a gondolatait, de valójában csak azért tette, hogy felfogjam a szavak jelentését - Az egész azzal kezdődött, hogy anyu nagyon fiatalon lett terhes, egyáltalán nem voltam akkor tervbe véve. Apa el akarta vetetni, de anya hajthatatlan volt. Tudta, bármennyire is felkészületlen egy élet vállalására, nem fogja a saját gyerekét megölni. Apa emiatt nagyon bedühödött, és mivel elég gazdag családból származott, nem mocskolhatta be a hírnevét azzal, hogy elhagyja a terhes feleségét. Miután megszülettem, apa folyamatosan vert minket... – kis szünetet tartott, majd folytatta, míg én némán, felhúzott lábakkal hallgattam őt, és éreztem, ahogy szívem egyre jobban összefacsarodik – Sokszor hallottam anyut sírni mind nappal a konyhában, főzés közben, mind éjjelente álmában. Sokszor hallottam üvölteni, sikoltani, amikor apa egy nadrágszíjjal nekiesett, és addig verte, amíg vérezni nem kezdett. Tudod milyen volt ezt olyan fiatalon látnom, hallanom? Sosem tudom kitörölni azt a jelenetet a fejemből, amikor bedagadt szemekkel, orrából és szájából csöpögő vérrel, véraláfutásos, zúzott sebekkel, megtépázott hajjal sírva kijön a szobából, magához öleli törékeny testem, és azt ígéri, minden rendben lesz. Akkor hittem neki, de most már tudom, hogy ez hazugság volt.

   Heechul dühödten pattant fel a székből, és rúgott bele az ajtóba. Kezeit tarkóján összekulcsolta, és nagyokat lélegzett. Bizonyára felzaklatták a múlt emlékei. Háttal állt nekem, így nem láthattam, vajon sír-e, de tudtam, bármennyire is erős személyiség, ezt ő sem tudja könnyek nélkül elmondani. Most már tudtam, honnan örökölte ezt a kegyetlenséget.

- És tudod mi a legszebb? – fordult felém hirtelen – Hogy ő ezek ellenére is szerette apát. De bár ne tette volna! Bár fogta volna magát, pakolt volna össze, és hagyta volna el! Bár ne várta volna meg, míg apa teszi meg ezt a lépést… Ha képes lett volna rá, ha elég kitartó, akkor még most is élne. De nem volt az, és én sem tudtam őt megmenteni... – ismét elhallgatott, nyelt egy nagyot, közelebb lépett hozzám, majd folytatta – Aztán egy téli napon apa szó nélkül lelépett egy másik nővel. Magunkra hagyott. Hat éves voltam. Áldottam az eget, hogy végre nyugtunk lesz, és békében élhetünk, hogy végre tényleg minden rendbe jön, de tévedtem. Apu tartott el minket, és így, hogy egyedül maradtunk, kisebb házba kellett költöznünk. Anyu hiába dolgozott éjjel-nappal, hiába vállalt el mindenféle munkát, hogy csak egy kevés pénzt is kapjon, nem tudta fizetni a számlákat, és lassan kezdett összeomlani. Előttem sosem mutatta, én mégis láttam, mennyire meggyötört, elkeseredett, és magányos. Ekkor 8 éves voltam, és elhatároztam, hogy bármi áron, de énekes leszek, és sok pénzt fogok keresni, hogy többé ne kelljen ilyen nyomorúságosan élnünk. Ő bíztatott, hogy sose adjam fel ezt az álmomat, hogy ha nagyon akarom, menni fog, és egy szép napon ott fogok állni a színpadon. Ő volt az én őrangyalom, ő volt az egyetlen, akit szerettem, és aki jelentett valamit az életemben. Két évvel később, mikor egyik nap hazaértem, mamám fogadott, könnyes arccal. Nekem elég volt ennyi, és tudtam, feladta. Meghalt. Öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni apa hiányát…

    A végére már egész halkan suttogott, és előttem térdelve zokogott. Közelebb húzódtam hozzá, és megöleltem. Annyira elképesztő és rémisztő volt egyszerre Heechult ilyen állapotban látni. Sosem láttam még sírni, sosem láttam még az érzelmes felét, és sosem beszélt még a múltjáról. Annyi éven át emésztette belülről a gyerekkora, annyi éven át szenvedett, és annyira szerette volna már ezt elmondani valakinek.

   Most már mindent értettem, most már tudtam, mitől vált olyanná, amilyenné. És ezek után teljesen megértettem az ő helyzetét is, de az még mindig nem volt számomra világos, hogy hogyan került a képbe Key.

- Sajnálom, Heechul, tényleg nagyon sajnálom. Hidd el, anyukád most nagyon büszke lenne rád, amiért nem adtad fel az álmaidat!

- Igen, biztosan az. És szomorú, hogy ez történt. De a legborzalmasabb mégis az, hogy mikor megismertem Keyt, úgy véltem, vele végre megtaláltam a nyugalmamat, a boldogságomat, és hogy vele minden rendben lesz. Aztán, már nem is tudom pontosan mikor és hogyan, de eljutott hozzám a hír, hogy ő annak a nőnek a fia, akivel apa anno lelépett…

    Mintha ostorral csaptak volna hátba, mintha egy vödör jéghideg vizet zúdítottak volna a nyakamba, úgy csapott belém a felismerés. Kezeim megálltak a simogatás közben, szívem kihagyott egy ütemet, és döbbenten néztem le az ölemben fekvő Heechulra.

- Miiii? Key a testvéred?

20. fejezet

   Amikor magamhoz tértem, egy sötét szobában találtam magam. Apránként nyitottam ki a szemem, és beletelt néhány percbe, amíg hozzászokott a sötétséghez, de még ezután se tudtam megállapítani, hogy hol vagyok. Csak egy kis ablakot láttam, ahonnét halovány fény szűrődött be. Tehát nappal van. De vajon még aznap délután vagy már másnap? Vajon mennyi ideig voltam ájult állapotban?

   Körbenéztem a helyiségben, de egy poros matracon, és néhány kacaton kívül semmit sem véltem felfedezni. A falakat penész, és grafitik borították, a vakolat már omladozott, és a levegőben terjengő bűz, melyben a doh, az áporodott esővíz, na meg vizelet szaga keveredett, már-már kaparta a torkomat. Mégis hol a jó büdös francban vagyok?

   Próbáltam felállni a földről, de ekkor hirtelen éles fájdalom hasított a nyakamba. Gyorsan odakaptam a kezemet, és egy kis dudort éreztem ott. Ekkor eszembe jutott, hogy mi történt. Heechulnál voltam, és épp beszélgettünk, amikor… leütött? Igen, azt hiszem ez történt. Szóval ő hozott el ide, ő volt az, aki… elrabolt?

   Amikor ez tudatosult bennem, a kétségbeesettség és a pánik azon nyomban eluralkodott rajtam. Ijedtemben felugrottam volna, de valami megakadályozott ebben. Magam elé emeltem kezeimet, és megláttam a köteleket a csuklómra kötve. Ha lehet még jobban megrémültem, lélegzetem felgyorsult, és a szívem még gyorsabban dübörgött mellkasomban. Mint egy őrült, úgy próbáltam letépni magamról „fogva tartóimat”, de mindhiába. Térdre tornásztam magam, és végigtapogatva a köteleket megtudtam, hogy a falból erednek. Rángatni kezdtem, hátha kiesik a falból, de olyan sziklaszilárdan voltak belebetonozva, hogy itt már semmi sem segített volna.

   Felüvöltöttem, és dühömben belerúgtam egyet a falba. Csuklómból vér kezdett csöpögni a sok erőlködéstől, de most ez érdekelt a legkevésbé. Ujjaimmal kaparászni kezdtem a talajt, négykézláb csúsztam-másztam a porban, hátha találok valami éles tárgyat, amivel kiszabadíthatom magam, de semmi. Mintha bezártak volna egy üres térségbe, hogy ott pusztuljak el.

   Hirtelen felpattantam, és úgy próbáltam meg eltépni a láncokat, de nem volt hatásos.

- HEECHUL, A JÓ K.URVA ÉLETBE, ERESSZ EL MOST AZONNAL!!! – ordítottam teli torokból, és lehajoltam egy marék porért, majd nekidobtam a velem szemközti ajtónak.

   Minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy elérjek ahhoz az ajtóig, de mintha csak direkt lett volna úgy, hogy két lépésnél többet ne tudjak megtenni.

- HEECHUL, BA.ZDMEG, ENGEDJ EL!!! NEM HALLOD?! ENGEDJ EL!!! – sikítoztam tovább, ám semmi életjelét nem mutatta annak, hogy itt van.

   Még percekig kiabáltam, rángatóztam, rugdalództam, de minden kiáltásomat elnyelte ez a kis szoba. Kimerülten, sírva rogytam vissza a földre, és vetettem neki hátamat a falnak, majd húztam fel a térdeimet. Remegtem, testem rázkódott, mint a nyárfalevél. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy hogyan szabadulhatnék, és hogy mi fog történni. Szédültem, fejem zúgott, kivert a víz, hányingerem volt a bűztől és a mocsoktól, ami körülvett, arról nem is beszélve, hogy hasam is lüktetett az éhségtől. Szám kiszáradt a folyadék hiány miatt, úgy éreztem, mintha homokot nyeltem volna. Szinte biztos voltam benne, hogy néhány óra múlva már csak egy test fog itt feküdni, és a lelkem a magasban fog magányosan szárnyalni.

*

   Néhány órával később zajt hallottam. Felemeltem a fejemet, és vártam. Lépteket hallottam, amik egyre közelebb és közelebb jöttek, majd kulcscsörgés következett, és kinyílt az ajtó. Nem láttam, ki lépett be, mert miután felkapcsolta a villanyt, fejemet térdeim közé fúrtam.

- Jó estét, Jonghyun! – ismerős volt a hangja, de annyira fáradt volt a testem, annyira gyenge, hogy nem bírtam megmozdulni – Szörnyen nézel ki! – állapította meg, és rosszallóan megcsóválta a fejét.

   Nem válaszoltam, mert erre is képtelen voltam. Halványan érzékeltem, hogy valaki leguggol mellém, és gyengéden az állam alá nyúl, de nem nyitottam ki a szemem. Ezután a csuklómhoz ért, és végigsimított a véresre dörzsölt seben, mire fájdalmasan felnyögtem, és kitéptem kezemet.

- Gyere, igyál egy kicsit, ettől jobban leszel! – suttogta, és egy kis vízzel benedvesítette kicserepesedett ajkaimat. Először tiltakoztam, de végül megadtam magam, és mint akinek az élete múlik rajta, rátapadtam az üvegre, és nagy kortyokban nyeltem le az életmentő folyadékot. Közben rájöttem, hogy ez nem is víz, hanem tömény alkohol, de most ez sem számított.

   Fejemet nekitámasztottam a falnak, és próbáltam egyenletesen lélegezni. Az alkohol mart belülről, és lassan kezdtem érezni a hatását is.

- Most pedig egyél, teljesen kimerültél… - hangja lágy volt, ami nem volt megszokott tőle, és nem tudtam mire vélni. Meglengette orrom előtt a mekiből hozott hamburgert, mire hasam hatalmasat korgott, de makacsul elfordítottam a fejemet. Ismét állam alá nyúlt, hogy maga felé fordítsa az arcomat, de továbbra sem engedelmeskedtem neki.

- Jonghyun, ne legyél makacs! Ha nem eszel, itt fogsz éhen halni, már pedig a halálod nagy veszteség lenne! – még mindig kedvesen beszélt hozzám, és nem hagyta magát. Legszívesebben pillanatok alatt magamba tömtem volna az ételt, de nem akartam elfogadni a segítségét, mert ez egyenlő lett volna azzal, hogy beismertem, hogy veszítettem.

- Mi a jó büdös francot akarsz, Heechul? – förmedtem rá hirtelen, és ráemeltem tekintetem. Meglepődtem, hogy arca milyen közel van hozzám. Szemeim szinte szikrákat szórtak, a düh pillanatok alatt felforrósította testemet, és életet csepegtetett belém.

    Nem válaszolt, csak a kezembe nyomta a szendvicset, majd felállt és elsétált. Először azt hittem, ismét magamra hagy, és már épp kiáltottam volna utána, hogy, ne menjen el, amikor is megtorpant. Becsukta az ajtót, majd a mellette álló széket közelebb húzta, és leült velem szemben.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy kicsikét elbeszélgessünk… Nem igaz?

19. fejezet

   Arcomról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly, ahogy végigmértem Minhot, aki egy szál alsónadrágban állt előttem. Az öröm, a felszabadultság, mely az utóbbi néhány órában eluralkodott rajtam, most egy csapára szertefoszlott, és helyét ismét a rémület és a kétségbeesettség, na meg a kíváncsiság vette át. Döbbenten meredtem szemeibe, és valamiféle magyarázatra vártam, de a sokktól ő sem tudott megszólalni. Nem tudtam, mire véljem ezt, hogy mégis mit jelentsen ez. Talán beárult Heechulnak, vagy titokban van köztük valami? És ha van, mégis mióta? Talán akit azon az éjszakán Hee-vel láttam, Minho volt, és a képek valójában hamisak? És vajon Key is benne volt az egészben, vajon ő is tudott erről az egészről? Vajon mindannyian tudtak róla, és csak a hülyét járatták velem?

   Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. A fejemben megszaporodtak a kérdések, ordítozni kezdtek, és teljesen megszédültem éles hangjuktól. A következő két perc hihetetlen gyorsasággal zajlott le, én mégis úgy éreztem, mintha az egészet egy lassított felvételről néztem volna végig.

   Távolról hallottam Heechul hangját, majd hirtelen megláttam magam előtt. Őt nem érte meglepetésszerűen a jelenlétem, nem zavarodott össze; tisztán gondolkozott és cselekedett. Egy mozdulattal kilökte Minhot az ajtón, majd utána dobálta a ruháit, engem pedig a karomnál fogva berántott a szobába, és levágott az egyik fotelbe. Miután bezárta az ajtót, és arrébb rugdosott néhány holmit, elővett egy szál cigit, rágyújtott és leült velem szemben.

   Lassan, mélyet szívott bele a dohányba, majd ugyanolyan lassan fújta az arcomba a füstöt. Köhögni kezdtem tőle, kezeimmel magam előtt hadonászva próbáltam eloszlatni a mérget, mire szélesen rám vigyorgott. Meglehetősen élvezte a helyzetet, és jól szórakozott rajtam, így még egyszer rám fújta. Ezúttal nem tettem semmit, csak keményen néztem őt és próbáltam aprókat lélegezni, hogy ne kezdjek el újra köhögni. Vártam, hogy végre megszólaljon, miközben azon gondolkoztam, vajon mi a halálért tud mindig ilyen nyugodt maradni?

- Nos… - tette keresztbe a lábát, majd hátradőlt a kanapén, és úgy nézett rám – Mit keresel itt, Jonghyun?

   Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Még mindig sokkoltak a történtek, de muszáj volt végre visszavennem az uralmat a testem felett. Csak néhány perccel később feleltem.

- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy bizonyítékom van arról, hogy megcsaltad Keyt? – kérdeztem pókerarccal. Úgy döntöttem, az eredeti tervnél maradok, és nem veszek tudomást a Minhós dologról.

   Kifújta az utolsó adag füstöt, majd miután elnyomta a cigarettát, egy újabbat vett elő. Végig követtem minden mozdulatát, de fél szememmel folyamatosan arcát figyeltem.

- Hogy mit szólnék hozzá? Megkérdezném, mégis mennyire vagy benne biztos, hogy valódiak és hogy mit akarsz velük tenni. Ja, bocsi, már tudom: meg akarod mutatni Keynek. Akkor megkérdezném, hogy miért nem hozzá mentél először és miért hozzám?

   Azt hittem, nem fog belemenni ebbe a hülye játszadozásba, amit nem értettem, hogy miért kezdtem el, de tévedtem. Meglehetősen szerette az ilyen játékokat, mert tudta, hogy úgyis ő kerül ki belőlük győztesen. Semmiféle tervem nem volt, és épphogy elkezdtük, én már azon gondolkoztam, hogyan szállhatnék ki belőle feltűnés nélkül, de azért folyattam.

- Nem is tudom. Azt hiszem, csak látni akartam a szemeidben a csalódottságot, azt, hogy beismered, hogy vesztettél. Na, meg arra gondoltam, hogy talán beijedsz, és magadtól lépsz vissza, és mondod azt, hogy békén hagyod mindkettőnket.

   Barna szemeit mélyen az enyémbe fúrta, és akarva-akaratlanul egy láthatatlan szempárbajt kezdünk el vívni egymással. Vészjóslóan meredt rám, a gonoszság, a kegyetlenség, mint mindig, most is kiolvasható volt belőle. Kezdtem megszokni ezt a tekintetet, de valahogy még most is borsódzott tőle a hátam. Tudtam, ha a szemeivel ölni tudna, már rég halott lennék, de ezzel én sem voltam másképp.

- Óh, úgy néz ki, kissé félreismertél. Ez annyira elszomorító. Csalódtam benned… – színpadiasan felsóhajtott, de hangjában érződött a gúny, és szája sarkában ott bujkált az a jól ismert fanyar mosoly.

- Igen, most hogy így mondod, lehet, tényleg félreismertelek. De inkább fogalmazzunk úgy, hogy reméltem, hogy van benned még egy kis emberiség, viszont úgy látszik, ez teljesen kihalt belőled. Bár végül is mit várjak magától a megtestesült szörnyetegtől, akibe egy cseppnyi kedvesség sem szorult?

   Most rajtam volt a sor, hogy elmosolyodjak, de továbbra sem néztem el más irányba. Percek óta szemeztünk egymással, és egyikünk sem akarta megadni magát. Heechul nem válaszolt, arcizmai megfeszültek, és rezzenéstelen arccal bámult tovább. Elnyomta a második szál cigarettát is, de nem gyújtott rá egy újabbra. Karját összefonta fedetlen mellkasán, és úgy fürkészett. Egyre félelmetesebbé kezdett válni számomra, és volt egy olyan érzésem, hogy ezzel az utolsó mondatommal átléptem a határokat. Tudtam, hogy felment benne a pumpa, és jobban örültem volna, ha dühöngve nekem esik, de tudta nagyon jól, hogy sokkal rémisztőbb, ha valaki nyugodtnak látszik idegességében.

- De igazad van – folytattam, hogy megtörjem a csendet, majd hozzávágtam a borítékot, amiből kihullottak a képek. Egyszerre fordítottuk el a tekintetünket a másikról – ő a képekre vetett egy pillantást, én pedig a kijárattal néztem farkasszemet – így döntetlennek vettük a párbajt. – Jobb, ha megyek és Keynek is elmondom, hogy mostantól szabad.

   Felálltam, és ugyanazzal a lendülettel az ajtó felé vettem az irányt, de Heechul hirtelen felpattant, és beállva elém, megakadályozott a menekülésemben.

- Fogalmad sincs, hogy mibe keverted bele saját magad! – hajolt közel arcomhoz, én pedig hátrébb léptem. Próbáltam leplezni a félelmemet, de nem tudtam, mennyire sikerült – Mondtam neked, hogy szállj le rólunk, és ne üsd bele az orrod semmibe, de nem hallgattál rám. Nagy hiba volt.

- Mássz már ki a képemből, büdös a szád! – fintorodtam el, és elléptem előle, így pont háttal kerültem neki.

- Annyira sajnállak, Jonghyun, komolyan. A szerelem öl, butít és nyomorba dönt. És veled pont ez történt. Totálisan megszállott lettél, és bármennyire is próbálsz szabadulni, sehogy sem megy. Ez borzasztó! Ilyenkor kell az okosabbra, a tapasztaltabbra hallgatni, aki egy pofonnal útba igazít, de neked sajnos ez nem használt. Pedig én tényleg csak jót akartam. De ha valami kudarcba fullad, akkor mindig van egy másik választás, egy B terv is, nem igaz?

- És mi lenne az a híres B terv?  - kérdeztem, de bármit is válaszolt, nem hallottam, mert csak egy ütést éreztem a tarkómon, és minden elsötétült….

18. fejezet

   A hátralévő pár óra, na meg a következő nap iszonyat lassan telt el, hogy az estéről már ne is beszéljünk. Hiába próbáltam magam akármivel lekötni; hiába raktam rendet a szobámban, hiába néztem filmet és különböző videókat, hiába hallgattam zenét, gyakoroltam a legújabb koreográfiánkat és a dalokat, a gondolataim újra és újra az este körül forogtak. Szívem százszorosára gyorsult, amint eszembe jutott, hogy hamarosan mindennek vége, és előttem lesz a mérhetetlen boldogság.

   A srácok kora reggel elmentek, hisz hétvége volt, és ilyenkor mindannyian a családunkkal, a barátainkkal töltjük az időt, de ez alkalomból én kivétel voltam. Így, hogy üres volt a ház, még lassabban vánszorgott az óra mutatója egyik számról a másikra. De végül lassan besötétedett, és Minho is beült az autójába.

    Ismét magamra maradtam. A csend, ami körülvett, teljesen kikészített. Szinte éreztem a levegőben a saját idegességemet, ami ott vibrált körülöttem. Már-már fojtogatott a feszültség, így muszáj volt kimennem levegőzni az erkélyre. Jól esett a hűvös szellő, ami arcomba fújt. Lehunytam szemeimet, és nagyot szippantottam belőle. A hidegség végigcikázott testemen, és egy pillanatra úgy éreztem, minden gond, minden kétely, minden fájdalom elszáll belőlem.

   Amikor kinyitottam barna íriszemet, az ég mosolyogva nézett le rám. Ezer csillag ragyogott odafent a Hold vakító udvarában, én pedig visszamosolyogtam. Valahogy most sokkal szebbnek és gyönyörűbbnek láttam a világot. Azt hiszem, végre megpillantottam azt a bizonyos fényt az alagút végén, és sokkal erőteljesebben haladtam felé, mint bármikor. Az öröm lassan eloszlatta az ereimben csörgedező fájdalmat, és úgy éreztem, mintha teljesen újjászületnék.

    Fejemben egyre csak Key arca jelent meg, ahogy magához ölel és megcsókol, és soha nem enged el.

    „Már csak néhány óra, és együtt leszünk…” – gondoltam, majd egy nagy sóhaj kíséretében visszabattyogtam a lakásba.


*MINHO POV*

   Mielőtt elindultam volna, még egyszer megkérdeztem Jonghyuntól, hogy biztos ezt akarja-e, de nem gondolta meg magát. Gyorsan magamhoz öleltem, ő pedig sok szerencsét kívánt, majd beszálltam az autómba, és elhajtottam.

    Görcsösen fogtam a kormányt, gyomrom apró gombóccá zsugorodott össze. Egyáltalán nem féltem Heechultól, és attól sem, hogy lebukok, mert ha ez meg is történt volna, én biztosan nem kerülök bajba. De attól már egyenesen rettegtem, hogy ha eljutnak hozzá azok a képek, Jongnak vagy Keynek baja esik. Megfordult a fejemben, hogy esetleg visszafordulok, és nem csinálom meg, de tudtam, hogy akkor ő maga menne el, ami sokkal veszélyesebb.

   Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy kis híján elmentem a szórakozóhely mellett. Nem messze leparkoltam, és vártam. Annyira rosszul éreztem magam, hogy a saját barátomat – mert Hee-vel mondhatni jóban voltunk – hátba szúrom. Talán ha több időt kaptam volna gondolkodni, elő tudtam volna állni valami ötlettel, de most már mindegy volt.

   Teltek a percek, én pedig már kezdtem azt hinni, hogy rossz helyre mentem, amikor is egy nagyobb furgon megállt a bejárat előtt. A fiúk egyből rohantak is be, hogy senki ne lássa meg őket, kivéve Heechult, aki még percekkel azután is kint ácsorgott, hogy az autó elhajtott.

   Bekapcsoltam a fényképezőgépet, és résen voltam. Tenyerem nyirkos volt az idegességtől, homlokomon és hátamon egyaránt izzadságcseppek gyöngyöződtek. Kezem remegett, annyira koncentráltam, hogy rendesen tartsam azt a nyavalyás gépet. A lélegzetemet visszafojtottam, mintha attól félnék, hogy meghallják a lihegésemet.

   Eleinte furcsálltam, hogy Heechul nem csatlakozott rögtön a többiekhez, de nem kellett sokat várnom, és rájöttem, hogy mi volt ennek az oka. Ott volt az a srác, akiről Jonghyun mesélt. Megölelték, majd megcsókolták egymást, és kéz a kézben besétáltak az épületbe. Én pedig minden egyes mozdulatot képes voltam lefotózni. Abban a pillanatban undorodtam magamtól, és majdnem kihajítottam a gépet a kocsiból. Mégis miért csinálom én ezt? Miért keverem bajba azt, aki nekem nem is ártott? Miért én nyitom ki előttük a Boldogság kapuját, ha tudom, hogy nekem abból úgysem lesz részem? Ha fáj látnom az örömüket, akkor miért teszem ezt? Talán mert jobban fáj látnom a szenvedését, a gyötrődését? Igen, azt hiszem sokkal borzalmasabb sírni látni, mint vidámnak. Ez lenne a szerelem? Mindent megtenni a másikért, még akkor is, ha ő ezt nem képes viszonozni?

   De még mielőtt újabb eszmefuttatást vezethettem volna le, néhány könnycseppel a szememben elindítottam a motort, és elhagytam a helyet.

* JONGHYUN POV*
    Már éjfél is elmúlt, amikor kulcscsörgést hallottam. Tudtam, hogy Minho az, ezért felpattantam, és villámsebességgel vágtattam a bejárati ajtóhoz. Mire odaértem, ő már be is jött.

- Na? Sikerült? – támadtam le egyből, mire ijedtében egy hatalmasat ugrott.

- Ó, Jonghyun! Már azt hittem, hogy alszol! – mondta kissé meglepetten, majd látva rajtam az izgatottságot, a kezembe nyomta a fényképezőgépemet.

    Nem vártam meg, hogy akármit is mondjon. Visszarohantam a nappaliba, és levetettem magam a kanapéra. Bekapcsoltam a fényképezőt, és végignéztem a képeket. Hirtelen kavarogni kezdtek bennem az érzések. Arcomra ördögi vigyor ült, és gondolatban már pezsgőt bontottam, de ugyanakkor kissé el is keseredtem. Egyrészt, mert tudtam, hogy Key valamikor szerette Heechult, és több mint valószínű, hogy ő már akkor is csak kihasználta. Másrészt nem fért a tudatomba, hogy ő miért kaphat meg akárkit? Én csak egy valakit akarok már évek óta, és rengeteg szenvedés kellett hozzá, hogy némi remény megcsillanjon, de ő… Neki csak egy szavába kerül, és ezrek hevernek a lábai előtt. Miért? Miben jobb ő, mint én, mennyivel másabb akárkinél? Mit tud ő, amit én nem? Miért ő úszhat a szeretetben, amikor ő egy álszent?

   Hirtelen arra eszméltem fel, hogy valami forróság csorog rá kézfejemre, és mely szinte lyukat éget bőrömbe. Ujjaimmal gyorsan szememhez kaptam, hogy letöröljem a könnyeimet. Nem akartam sírni, legalábbis nem Minho előtt – de amint körbenéztem a szobában, rájöttem, hogy egyes egyedül vagyok. Vajon mikor lépett le?

    Nem tudtam abbahagyni a sírást. Zokogtam, akár egy kisgyermek, akitől elvették a játékát. Boldog voltam, de valahol legbelül mégis összetört és magányos. Talán azért volt ez így, mert csak most jöttem rá, mennyi elvesztegetett évet hagytam magam mögött. Csak most tudatosult bennem, hogy évek óta reménytelenül vagyok szerelmes, s hogy ezek az évek valójában mennyire gyötrelmesek és kínzóak voltak. Egy vagy két év? Három? Kevésnek tűnnek, én mégis úgy érzem, mintha már évezredek teltek volna el.

    „De már nem sok van hátra, igaz? Hamarosan lezárul ez a szakasz, és akkor végre mi ketten örökké egymáséi lehetünk, ugye? Ugye így lesz, Key?” – suttogtam magam elé, majd szemeim hirtelen lecsukódtak, s elnyomott az álom.

*

    Izgatottan rohantam fel a lépcsőn a fotókkal a kezemben. Délután lehetett, legalábbis én erre tippeltem, de a nagy lelkesedésben teljesen elveszítettem az időérzékemet. A nyugtalanság és az öröm oly mértékben kavargott bennem, hogy képtelen voltam megvárni, míg a lift megérkezik.

    A térdeimre támaszkodtam, miközben kifújtam magam, majd az ajtóhoz sétáltam és remegő ujjakkal megnyomtam a csengőt. Majd’ szétfeszített az ideg, legszívesebben betörtem volna az ajtót, Heechul képébe vágtam volna a bizonyítékokat, és vigyorogva közöltem volna vele, hogy a játszma ezennel véget ért, hogy veszített.

   Motoszkálást hallottam a másik oldalon, majd kattant a zár, én pedig már mutattam volna fel a borítékot, melyben az igazság lapult, de legnagyobb meglepetésemre nem ő nyitott ajtót.

- Minho…?

17. fejezet

   Amint beléptünk a közös házunkba, berohantam a szobámba, és bezárkóztam a fürdőbe, hogy a kezemet rendbe tegyem. Nagyon reméltem, hogy a srácok nem vették észre a karmolást és azt, hogy véres a pólóm, ugyanis még semmiféle kamusztorit nem találtam ki, ha esetleg megkérdeznék, mi történt. Nem akartam nekik elmesélni, hogy Heechullal volt szerencsém összefutni és hogy megfenyegetett, mert nem voltam benne biztos, hogy hinnének nekem. Na meg persze nem akartam nekik elmesélni, hogy mire készülök.

   Gyorsan lemostam a megszáradt vért, majd egy alapos fertőtlenítés után, bekötöztem. Felkaptam egy hosszú ujjú felsőt, hogy az is takarja valamennyire a kötést, majd leültem a földre, hátamat nekivetettem a fürdőkádnak és gondolkozni kezdtem.

   Alig telt el néhány perc, mikor kopogtak. A szívem majd’ kiugrott a helyéről ijedtemben, és körülbelül a harmadik kopogás után jutott el a tudatomig, hogy esetleg nem ártana kinyitni. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy Heechul áll az ajtó túloldalán – ettől a gondolattól hideg borzongás futott végig a testemen. Aztán eszembe jutott, hogy a srácok itt vannak, így tuti nem lehet ő.

   Megkönnyebbültem, amikor Minho állt velem szemben. Szó nélkül álltam félre az ajtóból, és engedtem be, ő pedig szó nélkül jött be és foglalt helyet az ágyamon.

- Mi járatban errefelé? – kérdeztem meg, ugyanis teljesen elfelejtettem, hogy neki beszéltem egyedül a tervemről.

- Azt hiszem, tudod nagyon jól. – felelte sejtelmesen, ugyanakkor értetlenül is, nekem meg egyből beugrott minden.

- Ja, igen, persze! – vakartam meg a fejemet, majd leültem mellé és ránéztem - Hát segítesz?

- Igen, igen… azt hiszem, igen… De csak mert szeretlek, és abban reménykedem, hogy kiderül, talán nem csak Hee volt a bűnös. Tényleg bírom Keyt, és tudom, hogy neked nem lenne jó, ha fájdalmat okozna, ha kiderülne, hogy ez az egész ellened szólt, de remélem, hogy ez észhez térítene, és végre teljesen kivernéd őt a fejedből!

- Talán tudsz valamit? – ráncoltam össze a homlokon.

- Nem, dehogyis, akkor már azt elmondtam volna neked, de a remény hal meg utoljára…

- Minho, kérlek, tudod, hogy én…

- Ne, ne mondd ki! – fordult felém, és ujját a számra csúsztatta – Hagyd meg nekem ezt az illúziót, kérlek. Lehet, másként nem segítenék neked.

- Jól van… – sóhajtottam fel, majd csend telepedett közénk.

   Teljesen magamra ismertem Minho személyében. Ugyanolyan megszállott volt, mint én, ugyanolyan örök álmodozó, mint én, ugyanolyan szerelmes, mint én, azzal a különbséggel, hogy míg ő tudta, reménytelen a helyzet, addig az én helyzetem javulni látszott. Sajnáltam őt, amiért nem tudom szeretni, de mint tudjuk, az érzelmeket nem lehet irányítani.

   Összeszorult a szívem, ahogy a fakó barna szemeiben mérhetetlen fájdalmat, hiányt és szomorúságot pillantottam meg. Szerettem volna ezt a bánatot kiirtani belőle, szerettem volna minden fájdalmát megszűntetni, de tudtam, hogy képtelen lennék rá. Ahogy ő nem tudna boldoggá tenni, úgy én se tudnám őt megszabadítani a kín köteleitől.

- Mit kéne tennem? – törte meg a csendet, majd elkapta tekintetét és kinézett az ablakon.

- Öhm… Heechul és az egész Super Junior holnap este bulizni mennek, hogy megünnepeljék eddigi győzelmeiket…. – mondtam, miközben előkotortam a fényképezőgépemet, és a kezébe nyomtam - Azt akarom, hogy kövesd őket, és készíts pár képet róla meg arról a másik fazonról. Én sajnos nem mehetek, mert tudja, hogy figyelem őt, viszont ti ketten jóban vagytok, és nem gyanakszik rád.

- Ennyi?

- Igen, a többi már az én dolgom.

- Oké, de honnan tudod, hogy az a csávó is ott lesz? Nem zártkörű rendezvény lesz?

- Attól még, hogy zártkörű, akármelyik ismerősét meghívhatja. És mivel szórakozni fognak, és Key nem ér rá, mert a hétvégét a szüleivel tölti, és tudjuk, hogy Heechul nem az a hűséges típus, ezért biztos vagyok benne, hogy ott lesz.

- Oké… És aztán? Megmutatod neki a képeket? Honnan tudod, hogy meg fog hátrálni és visszalép? Honnan tudod, hogy nem száll veled harcba, hogy nem fog…? Ha bármi bajod esik, az az én hibám lesz, mert én csináltam azokat a képeket, én indítom el a lavinát…

- Minho! Ne gondolj ilyenekre, mert semmi bajom nem származhat! Ha ennyire félsz, nem kell elvállalnod, mondtam. Ha bármi gond lesz, az csakis az én hibám, nem a tiéd, oké? Szóval ne legyen bűntudatod! Nem hiszem, hogy Heechul vissza tudna vágni, hisz mi értelme lenne? Ha nekem akar rosszat, máshogy is el tudja intézni, hisz ő se gyerek, hogy ilyen hülyeségeket csináljon. Felnőtt ember, nem hiszem, hogy olyannal feküdne le, akit még csak nem is szeret. Ez elég szánalmasan hangzik.

- Szánalmas, de használ. Már bocsánat, de elég nagy fájdalmat okoz neked így, nem? Meg különben is: mi van, ha nem veled van baja, hanem Keyvel? Mi van, ha Key ártott neki valamit, amit így bosszul meg?

- Akkor Heechul egy hülye, és készülhet arra, hogy én is bosszút fogok rajta állni! – rántottam vállat – De mindegy is, nem akarok találgatni, mert már belefáradtam. Szóval a lényeg, hogy csinálj néhány képet, majd hozd el őket, a többit pedig hagyd rám és ne idegeskedj.

- Rendben, te tudod. – egyezett bele végül – Érted megteszem, de kérlek, nagyon vigyázz magadra, oké? Nem akarom, hogy bajod essen, egyikkőtöknek sem! - nézett mélyen a szemembe, majd közelebb csúszott hozzám, és egy apró csókot hintett ajkaimra.

   Nem hőköltem hátra, az talán nem lett volna jó döntés, de visszacsókolni sem csókoltam vissza.

H   Halványan elmolyosodott, majd felállt az ágyról, és kisétált a szobámból. Boldogan, mégis izgatottan dőltem hátra az ágyon, és sóhajtottam egy nagyot. Már nem volt más hátra, mint várni, ami életem egyik legnehezebb kihívása volt.

16. fejezet

   Egy hosszú és álmatlan éjszaka vette kezdetét. Bármennyire is fárasztó és kimerítő volt ez a nap, nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam jobb-balra az ágyamban, miközben ezer meg ezer gondolat cikázott a fejemben. Vajon sikerülni fog? Vajon ha lesz bizonyítékom, Heechul végre leszáll Keyről és akkor mi ketten boldogan élhetünk? Akkor végre együtt lehetünk? Akkor majd nem kell többé titkolnom, hogy szeretem, akkor nem kell már többé vágyakoznom utána, és akkor minden álmom valósággá válik? Akkor majd minden percben csókolhatom édes ajkait, simogathatom puha bőrét, hallhatom szíve ütemes és nyugodt dobogását? Bárcsak eljönne már ez a pillanat, bárcsak ott tarthatnánk, amikor kettőnk szerelme végre beteljesül!

   Ahogy így gondolkoztam, szívem egyre hevesebben vert, ajkaim mosolyra húzódtak, és valami kellemes melegség borult testemre. És ahogy megjelent szemeim előtt Key ragyogó arca, lassan elnyomott az álom…

*

- NE LEGYEN MÉG EGY ILYEN ALKALOM, ÉRTHETŐ VOLTAM?! – dühös tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, haragja szinte perzselte a bőrömet.

- Igen, megértettem, többet nem fordul elő! – nyeltem egy nagyot, majd felálltam a székből – Még egyszer bocsánat! – meghajoltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam az irodát.

   Nagyot sóhajtva dőltem neki a falnak, majd fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Délután volt, és épp túléltem a menedzserem ordítozását, amit a tegnapi napért kaptam. Azt hittem, Onew csak szórakozott azzal, hogy hívjam fel, hisz eddig minden alkalommal megtette helyettem. Úgy néz ki, nem csak én változtattam apróságokon. Így sajnos voltam olyan balszerencsés, hogy személyesen kellett elviselnem egy fél órán át tartó leszidást.

   Egy apró mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy lassan minden vágyam beteljesül, és futva indultam meg a próbaterem felé, ahol a srácok már ezerrel gyakorolták a legújabb koreográfiánkat.

*

   Ismét sötétedett, amikor végre hazafelé vehettük az irányt. Büntetésből a fiúk megparancsolták, hogy én zárjam be a tánctermet, és hogy még jobban megszívassanak, még a liftnél sem vártak meg. Mivel lusta voltam, nem vállaltam be a lépcsőt, hanem megvártam, míg a felvonó ismét megérkezik az emeletre.

   Alig telt el néhány perc, valaki megállt mellettem. Heechul volt az. Normál esetben pánikba estem volna, és valamilyen ürüggyel elhúztam volna a csíkot, de most semmi ilyen nem fordult meg bennem. Csak álltam ott, a legnagyobb nyugalommal, és vártam.

- Üdv Jonghyun! – köszönt illedelmesen egy fél mosollyal az arcán, mikor néhány perc némaság után észrevette, hogy nem futottam el előle.

- Hello, Heechul! – köszöntem neki vissza, szintén mosolyogva. A szemem sarkából láttam, ahogy arckifejezése teljesen megváltozik, ahogy az idegesség némi kíváncsisággal átveszi a helyét. Nem számított arra, hogy ezt fogom tenni, hisz tudta, hogy mennyire félek tőle, hogy amikor egy légtérbe kerülünk, én mindig menekülőre fogom, amin ő persze jót nevethet magában. Nem tudom, mikor párolgott el belőlem a rémület, de már semmi nyoma sem látszódott.

   Heechult láthatólag teljesen felhúzta, hogy ez egyszer nem „uralkodik” felettem. Nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne nézzen rám és csináljon ki a tekintetével. Egyedül csak azért nem esett nekem, mert mögöttünk jött-mentek az emberek, és mindenki úgy tudta, remek barátok vagyunk. Csakhogy én már kezdtem megelégelni ezt az örökös játszadozást, és abban a szent percben elhatároztam, hogy többé nem fogok úgy tenni, mint aki kedveli őt.

   Amint megérkezett a lift, mindketten beszálltunk, és elindultunk lefelé. Nem szóltunk egymáshoz, de ez nem tartott sokáig.

- Mi ez a jókedv, Jong? – kérdezte komor hangon, és próbált nyugalmat csempészni belé, de még így is szinte kézzel tapintható volt nemtetszése.

- Talán nekem nem lehet okom az örömre? – kérdeztem vissza anélkül, hogy ránéztem volna. Nem tudom, mi ütött belém, de azzal, hogy nem féltem tőle, bátrabb lettem. Most már visszamertem neki szólni, most már szabadnak éreztem a lelkemet, most már valahogy olyan volt, mintha nem lennének előttem akadályok.

- Pontosan. Neked nincs jogod a boldogsághoz! – morogta, majd dühtől eltorzult arcával felém fordult. Ugyanazzal a higgadtsággal, mint eddig, én is ránéztem, és álltam a tekintetét - Mitől lettél hirtelen ennyire bátor, hmm? Remélem, nem sántikálsz semmiben, mert esküszöm, te fogsz rosszul járni!

- Én azt nem hinném… - eresztettem meg egy vigyort, és lassan újra előre meredtem.

- Na, idefigyelj, mert nem mondom el még egyszer! – hirtelen nekilökött a falnak, ujjaival átkulcsolta mindkét csuklómat, és a fejem mellé szorította őket. Testét az enyémnek passzírozta, és olyan erővel nyomott neki, hogy alig kaptam levegőt – Bármit is teszel, haszontalan, mert Key az enyém, és örökké az is marad!

- Az lehet, hogy eddig a tiéd volt, de a szíve mindig is hozzám fűződött. Nem hallottad még azt a mondást, hogy a szerelem mindent legyőz? Hamarosan megszabadítom Keyt tőled, bármivel is láncoltad eddig magadhoz… - vágtam vissza, ami nagy hiba volt. Szemei szinte már vérben forogtak a méregtől, és körmeivel mélyen belevájt alkaromba. Kis híján felordítottam a fájdalomtól; össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne üvöltsek fel. De nem hagytam magam, nem hagytam, hogy győzzön - Rajtad fogom tartani a szemem, Kim Heechul! Bármit is titkolsz, le foglak leplezni!

- Nem is tudod, mekkorát vétkeztél azzal, hogy ezt mondtad! – felelte, és éreztem benne a fenyegetést, majd gúnyos hangnemben folytatta - Meg kéne, hogy öljelek, de hogy lásd, milyen jószívű vagyok, adok még egy esélyt! Ne kelljen többször figyelmeztetnem: szállj le róla! Nem látod, hogy én csak meg akarlak óvni, Kim Jonghyun? – vágott ártatlan arcot, majd egészen közel hajolt hozzám, és egy apró puszit hintett ajkaimra.

   A félelem varázsütésre visszatért; egész testemben reszketni kezdtem, és szinte teljesen lebénultam. Heechul ugyanolyan kegyetlennek, és borzalmasnak tűnt, mind eddig. Úgy éreztem, mintha magával a Halállal néznék farkasszemet. Csak most kezdtem igazán felfogni, hogy Heechul valójában mennyire veszélyes, és hogy az a titok, amit rejteget, tényleg végzetes lehet számomra. De nem állhatok le, mert ha megteszem, Keynek esik baja.

   Abban a pillanatban elengedett, amint a lift ajtó kinyílt, és egy gúnyos mosollyal az arcán kisétált onnét. Fájon kaptam a csuklómhoz, és szorítottam meg erősen, hogy elálljon a vérzés, miközben megrémült arccal néztem, ahogy elmegy. Heechul és köztem elkezdődött egy élet-halál harc, de hogy melyikünk fog életben maradni, az egyelőre ismeretlen volt….

15. fejezet

   Teljesen lesokkolódva álltam fel a földről, miután Heechul és ez az idegen eltűntek az éjszakában. Sejtésem szerint az alig néhány méterre levő szórakozóhelyre mentek. Amit láttam, igaz volt, és nem csupán képzeltem a részegség miatt. De mégis mit kéne most tennem? Elmondjam Keynek vagy ne? Ha elmondom, mégis mit fog tenni? El fogja hinni vagy a belőlem áradó alkoholszagtól még inkább ellököm magamtól? Azok alapján, hogy azt mondta, szeret, - ami elég őszintének hangzott - úgy véltem, nem fogja meglepni, nem fogja azt hinni, hogy ezt is csak azért találom ki, mert meg akarom szerezni magamnak. De tegyük fel, hogy megosztom vele ezt a kis titkot… Ha Heechul valamivel rettegésben tarja, és Key valóban szeret, akkor nem tud mit tenni, mert nem rajta áll a kapcsolatuk. Ha pedig mindezt Heechul képébe vágom, mégis mivel bizonyítom?

   Hirtelen a fejem fölött felkattant az a bizonyos villanykörte, és egyszerre minden olyan érthetőnek és egyszerűnek tűnt.

   „Igen, ez az! Bizonyítékot kell szereznem!”

   És amint erre gondoltam, már tudtam, hogyan is fogom megszerezni.

   Azt hiszem, odafent úgy döntöttek, itt az ideje, hogy végre mellém álljanak, és a szerelmünket megmentsék, mert a dolgok valahogy kezdtek jóra fordulni.

*

   Hajnali egy volt, amikor beléptem a lakásunkba, és meglepve tapasztaltam, hogy mindenki ébren van még. A nappaliból fény szűrődött ki, de semmi neszezést nem hallottam. A zár kattanására, amikor becsuktam az ajtót, egyből mindenki felugrott, és az előszobába futott. Teljesen el is felejtettem, hogy ők ezidáig nem tudták, hol vagyok.

- Jonghyun? – kérdezték kórusban, de amint megpillantottak, egyszerre sóhajtottak fel a megkönnyebbüléstől.

- Ahh, hála az égnek! – mondta Taemin, és elém sietve, szorosan magához ölelt – Már azt hittük, valami komoly bajod esett!

- Mégis hol a fenében voltál? Tudod, hogy aggódtunk érted?! – torkollt le egyből Onew leaderhöz méltóan – Órákig kellett magyarázni a menedzserünknek, hogy halványlila gőzünk sincs, hol lehetsz, de nem kell aggódni, mert minden rendben van, csak biztos kiakadtál valamin, és elvonultál valami csendesebb helyre, ahol egymagad lehetsz! De ne tudd meg, mit kellett átélnem, mert ugye én vagyok a vezető, nekem mindig mindent tudnom kell mindenkiről és egyben kell tartanom a bandát, úgyhogy szépen most azonnal felhívod a céget, és beszámolót tartasz! – nyújtotta felém a telefont, de nem vettem el tőle.

- Nyugi srácok, minden rendben van! – feleltem halál nyugodtan, miközben kezeimet védelmezően magam elé emeltem, és láttam az arcukon a meglepődöttséget. Gondolom arra számítottak, hogy ismét kibukok, és elsírom, hogy mi bánt, de eszem ágában sem volt ilyet tenni. Az tény, hogy ötünk közül mindig is én voltam a legérzékenyebb és hogy minden ilyen alkalomkor ők vigasztaltak meg, de ez a nap kivétel volt. Ez volt az a pillanat, amikor elértem arra a szintre, hogy lelkileg megerősödtem, legalábbis eggyel magasabb szintre jutottam, és már nem akartam minden bajomat velük megbeszélni, legalábbis ezt az egyet nem. Nem tudom, hogy ez a jövőben is így lesz-e, de ez akkor is kivétel marad.

- Te bűzlesz az alkohol és a cigi szagtól! – állapította meg Key, miután közel hajolt az arcomhoz, majd fintorodva hátrébb lépett egyet – Mégis mi a jó istent műveltélt? Nagyon remélem, hogy nem te nyúltál ilyen dolgokhoz! Mondd, hogy nem! Ugye nem? Inkább érezném rajtad más bűzét, de mondd, hogy nem te nyúltál rossz dolgokhoz!

- De, igen, én voltam! – kezdett kicsit idegesíteni ez az aggodalmaskodás, főleg azután, hogy teljesen izgalomba jöttem attól az ötletemtől, hogyan akarom leleplezni Heechult. Tudtam, hogy megbántom ezzel a durvaságommal, de majd utólag bocsánatot kérek – Nem halaszthatnánk ezt a beszélgetést egy kicsit későbbre? Nekem beszédem van Minhoval! – mutattam rá, mire mindenkire még jobban kiült a csodálkozás.

- V-velem? Mégis minek? – felvont szemöldökkel nézett rám, és láttam rajta, semmi kedve ehhez az egészhez, de még mielőtt tiltakozni próbálhatott volna, karon ragadtam, és elkezdtem húzni a szobám felé.

   Elhaladva Key mellett láttam a döbbenetet és a szomorúságot a szemében, és megsajnáltam. Bizonyára azt hitte, hogy Minhoval le akarok feküdni, és valószínűleg azt várta, hogy majd az ő karjaiba fogok borulni, de most az egyszer nem tehettem ezt. De nem tudtam elmenni mellette anélkül, hogy ne öleltem volna meg. Gyorsan magamhoz szorítottam, és miután a fülébe súgtam egy „szeretlek” szót, elengedtem.

- Jó éjt, srácok! – kiáltottam vissza az ajtóból, majd becsuktam magunk mögött, és az ágyon ülő Minhora néztem.

- Segítened kell! – foglaltam mellette helyet.

- Nekem? Miért pont nekem? Tudod jól, hogy most rohadtul nem akarok a közeledben lenni! És ugye tisztában vagy azzal, hogy most jogom lenne téged jól pofán rúgni, és sírva elrohanni azért, amiért az előbb megölelted Keyt?

- Tudom, de ez most nagyon fontos… Nincs senki, akinek elmondhatnám, mert csak te tudsz erről. Úgyhogy kérlek, tartsd a szád, miután elmondtam! – meg sem vártam, hogy reagáljon, már folytattam is – Láttam Heechult egy másik sráccal smárolni!

- Tessééééééék? – nézett rám hüledezve, szemei pedig tágra nyíltak. Szemlátomás szerint őt is meglepte ez az apró hír.

- Jól hallottad. Heechul megcsalta Keyt és úgy vélem, nem ez volt az első és az utolsó alkalom!

- Hát ez… erre nem számítottam. Nagyon bírom Keyt annak ellenére, hogy ti ketten… De ennek most valamilyen szinten örülök. – vallotta be őszintén, amin meg kellett volna lepődnöm, de tőle sosem vártam mást. Mindig a szemembe mondta azt, amit gondolt, de sosem vettem magamra, hisz kevés az olyan ember, az olyan barát, aki tényleg mindent nyíltan elmond. – Csak azt nem értem, hogy mégis miért kéne nekem segítenem?

- Te mondtad, hogy szeretsz, nem? Te mondtad, hogy boldognak akarsz látni, és te mondtad, hogy tudod, hogy ezt a boldogságot nem tudod megadni nekem. Hát most itt a lehetőség! Ha lesz bizonyítékom arról, hogy megcsalja, amit majd Heechul orra alá dörgölhetek, akkor esély nyílik arra, hogy Key-vel együtt lehetünk.

- Igen, valóban ezt mondtam, de ez alatt azt is értettem, hogy nem akarom, hogy Key-vel legyél boldog. – válaszolta, majd egy sóhajtás után folytatta – De ha Heechul megcsalja, és Key téged szeret, akkor ezek szerint ők nem szeretik egymást. Akkor minek vannak együtt?

- Na, épp ez az, amit én sem tudok, és ezt akarom majd valahogy megtudni.

- Jong, szerinted ez nem veszélyes? Elvégre is nem a mi dolgunk, hogy mit titkolnak előlünk. Ki tudja, lehet olyan áll a háttérben, amiről jobb nem tudni, ami… talán az életébe is kerülhet annak, aki tudomást szerez róla…

- Csak Heechul titkol, különben Key már rég otthagyta volna, és ez azt jelenti, hogy ő is veszélyben van.

- Ajj, Jonghyun, annyira nem örülök, hogy ezt elárultad nekem. Nem tudom, hogy segítsek-e neked, mert én nem akarok ebbe belefolyni. Nem azért, mert attól félek, hogy fájni fog a boldogságotok, hanem azért, mert nem akarlak elveszíteni, mert azt nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne. A legjobb az lenne, ha hagynád, hogy ők ketten intézzék el azt, amit titkolnak, nekünk ehhez semmi közünk, elvégre is, ha érintene minket, tudnánk róla, nem?

   Nem tudtam, mit reagálhatnék erre, hisz teljesen megértettem a helyzetét. Az ő helyében én is aggódnék azért, hogy azt, akit szeretek, akár egy pillanat alatt elragadhat a halál. Bár nem tudtam, mi lehet kettejük között ez az egész, de nem zártam ki a halál gondolatát sem.

- Ez a te döntésed, Minho. Ha nem akarod, nem kell, nem erőltetem, akkor megoldom másképp. De reggelig mindenképp hozd meg a döntésed, mert ezzel nem akarok sokáig várakozni!

14. fejezet

   A széllel versenyt futva szeltem keresztül Szöul utcáit. A Nap ragyogóan sütött odafent az égen, melegsége gyengéden simított végig fedetlen bőrömön. Az emberek nevetgélve sétáltak barátaikkal, családjukkal, párjukkal. Mindenki és minden olyan boldognak tűnt, és ez kikészített. Hirtelen dühösnek és elveszettnek éreztem magam. Felüvöltöttem a bennem tomboló fájdalomtól; egy keserves, mégis rémisztő kiáltás szakadt ki belőlem, majd a járókelőket félrelökve az utamból rohantam tovább. Durván löktem el őket, mire a mosoly leolvadt arcukról, és hangosan kiabáltak utánam, de nem érdekelt. Jól esett, hogy fájdalmat okozhatok másoknak, ahogy velem tették. Jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy a holnapi újságok címlapján szerepelni fogok egy nem túl barátságos szöveggel, amit majd természetesen meg kell magyaráznom. Most csak azt akartam, hogy a bőröm alatt lüktető, maró érzéstől valahogy megszabaduljak.

                       

   Nem emlékszem pontosan, hogy mikor vettem egy üveg vodkát meg egy doboz cigit, és az se rémlik, hogy mikor értem a törzshelyemre, de ott voltam. Mélyet szívtam az égő méregből, sokáig bent tartottam és csak azután fújtam ki a füstöt, mely pillanatok alatt szertefoszlott, eggyé vált a levegővel. Arra gondoltam, bár így szűnnének meg az én problémáim is, bár ilyen könnyű lenne minden. Ezután meghúztam az üveget, és néhány másodpercig hagytam, hogy a lángoló érzés szétáradjon bennem, majd ismét beleszívtam a dohányba. Kábultan ültem a földön, szemeim mereven meredtek a messzeségbe, és szinte már gépiesen emeltem a számhoz felváltva a két bűnöst. Mintha csak egy robot lettem volna. Egész életemben megtagadtam az ilyen káros és önpusztító dolgokat, de most szükségem volt rájuk. Örültem, hogy akad valami, amivel el tudom nyomni az érzéseimet, amitől – ha csak egy kis időre is – de nem kell szenvednem.

   Azon gondolkoztam, vajon mit kéne tennem? Vajon Key hazudott? Azt mondta, szeret, lefeküdtünk, most mégis eldobott. Mégis mikor mondott igazat? Vajon mióta élek hazugságban? Mégis mióta ringatom magamat álomba, mióta hitegetem, hogy minden rendben lesz, hogy minden jól van így? Mióta hiszek a Reményben, ami sosem létezett? Mégis hogyan tudott a Fájdalom észrevétlenül a közelembe osonni, majd bekebelezni? Mióta lettem teljesen megszállott? Becsaptam magam, amikor azt képzeltem, hogy Key szeret? Ha minden hazugság volt, ha minden csak egy hallucináció, akkor mi a valóság? És mégis miért érzem még mindig azt, hogy nem vagyok egyedül, hogy Key sosem enged el? Talán őrült lennék?

    Igen. Őrült vagyok. Őrülten szerelmes egy olyasvalakibe, aki átvert, aki kihasznált, akit ezek után gyűlölnöm kéne, mégis, inkább csak még jobban szeretek. Tényleg őrült vagyok.

*

   Lassan sötétedni kezdett, én pedig jobbnak láttam, ha hazafelé veszem az irányt, hisz a többiek bizonyára már keresnek. Abba bele sem akartam gondolni, hogy mit fogok azért kapni, amiért nem mentem be a délutáni próbára, hogyan merészeltem minden szó nélkül köddé válni. De most ez érdekelt a legkevésbé. Most inkább azt kellett megoldanom, hogyan jussak épségben haza, ugyanis az a 2 liter vodka megtette a hatását: homályosan láttam, és képtelen voltam egyenesen menni. De legalább nem törődtem azzal, hogy mi van velem és Keyvel, és nem éreztem semmiféle fájdalmat, csupán csak a tompaságot.

   Óvatosan a fal mentén kerestem kapaszkodót, és jutottam el a lifthez, amibe aztán beszálltam és remegő kezekkel nyomtam meg a földszintre vivő gombot.

   Az megint csak kiesett, hogyan értem ki észrevétlenül az épületből, de sikerült, és ugyanazt a taktikát alkalmazva, amit eddig, gyorsan szedtem a lábaimat, hogy mielőbb messzebb kerüljek erről az ismerős környékről. Örültem annak, hogy volt annyi eszem, hogy egy pulcsit hoztam magammal, így a kapucni legalább valamennyire takart.

   Ezer évnek tűnt, mire az utca végére értem, és befordultam a sarkon. Nekidőltem a falnak, hogy kifújjam magam, és az égre néztem. Valahogy sokkal feketébb volt, mint azt hittem, így megállapítottam, hogy valószínűleg már éjfél is elmúlt. És valóban: ahogy körbepillantottam az utcán, alig akadt egy-két lélek. Ez nyugalommal töltött el, ugyanakkor idegessé is váltam amiatt, hogy a srácok ne kezdjenek el kerestetni a rendőrséggel. Elképzelhető, hogy már százezerszer hívtak fel telefonon, de az igazság az, hogy azt nem hoztam magammal, mert nem akartam, hogy zaklassanak. Így hát fogtam magam, és újból útra keltem.

   Azonban alig tehettem meg újabb néhány métert, amikor is egy ismerős alakot pillantottam meg a túloldalon. Normál esetben elhúztam volna a csíkot, de most megálltam és döbbenten néztem az illetőt.

   Heechul épp kiszállt az autójából, és egy szőke, rövid hajú, sötétszínű pólós sráchoz lépett, akit nem pacsizással, vagy baráti öleléssel üdvözölt, hanem egy szenvedélyes csókkal. Bármennyire is voltam ittas állapotban, egyből kijózanodtam, és elbújtam az egyik autó mögé. Az utcán rajtuk és rajtam kívül senki nem volt, így nem zavartatták magukat. Heechul erősen markolt bele az illető fenekébe, aki nevetve túrt bele Hee hajába.

   Kavarogni kezdtek bennem az érzések és minden tisztulni látszott. Nem hazudott Key, amikor azt mondta, szeret, soha nem hazudott nekem. Ha így lett volna, akkor Heechul most nem csalná meg. De akkor mi ez az egész? Ha Heechul annyira azt akarja, hogy távol maradjak Keytől, miért lép félre? És vajon Key tud erről? Ha igen, akkor miért nem szakít vele, de ha nem, akkor elmondjam neki? És ha engem szeret, akkor miért nem képes velem lenni? Ez eléggé zavaros. Talán nem velem van a baj, hanem az ő kapcsolatukkal? Talán amit mindenki lát, az álca, talán a kettejük szerelme nem is az, aminek mutatják? De akkor mit titkolnak, ha egyáltalán titkolnak valamit? Mégis mi a jó büdös franc folyik itt?

13. fejezet

*KEY POV*

   Amint becsuktam magam mögött az ajtót, szememből záporozni kezdtek a könnycseppek. Arcomat kezeimbe temetve csúsztam le a földre, és hagytam, hogy a fájdalom újra átjárja testemet.

   „Hazugság!”

   Ez az egy szó vert visszhangot a fejemben, melytől pillanatok alatt zsibbadni és lüktetni kezdett a halántékom. Szívem iszonyatos kínnal dübörgött mellkasomban, miközben azt üvöltötte, hogy mekkora idióta vagyok. Átkoztam magam, amiért ezt mondtam, amiért ellöktem magamtól… ismét. El se tudtam képzelni, mekkora fájdalmat okozhattam neki, mekkora lyukat égethettem szívébe. Jonghyun szeretett, odaadta magát nekem, én pedig kihasználtam. Adtam neki egy cseppnyi reményt, és ezt újból el is vettem. Durva voltam vele, holott nem ezt érdemli, hisz nem ártott nekem semmit. És mindez talán nem is lenne baj, ha ezek után gyűlölne, de nem fog! Azonban bármennyire is tudom, hogy rosszat tettem, így volt jó.

   Nem akkor rontottam el, amikor hidegen közöltem vele, hogy csak egy alkalomra kellett, és amivel szinte kijelentettem, hogy az érzései csupán megjátszottak, nem. Akkor vétkeztem, amikor nem bírtam magam megfékezni és megcsókoltam. Ha nem teszem meg, ha akkor leállok, most nem lenne ez. Inkább reménykedjen, és éljen tévhitben, minthogy szenvedjen és feladjon mindent.

   Önző voltam. Akkor csak az számított, csak az volt a fontos, hogy nekem jó legyen. Azzal nem törődtem, hogy ő mit fog gondolni, mit fog érezni. Én egyszerűen csak szeretetet akartam, melyre már oly régóta vártam. Tudtam, hogy Jonghyun meg tudja nekem adni azt, amire szükségem van, de azzal nem foglalkoztam, hogy ezután ő azt fogja hinni, végre minden rendben. Hülye voltam, önző és szívtelen.

   Bár minden olyan egyszerű lenne, ahogy Jonghyun hiszi… Bár olyan könnyen szerethetném, mint ő engem. Nem arról van szó, hogy nem szeretem, mert mindennél jobban vágyom rá, mert most már tudom, hogy ő az életem és vele akarok lenni, hanem arról, hogy tilos szeretnem. Nem szabad, nem engedhetem, nem lehet és kész!

   Bizonyára sokan úgy gondolnák, hogyha szeretjük egymást, ne foglalkozzak Heechullal, hagyjam el még akkor is, ha szenvedni fog utána, de ez nem jó ötlet. Amikor összejöttünk, még minden tökéletes volt, szerettem őt, és ő is szeretett engem, jól éreztük magunkat, boldogok voltunk, éltük az életünket. Aztán hirtelen, egyik napról a másikra minden megváltozott. Durván viselkedett velem, már nem ébresztett csókokkal, már nem hívott fel napközben azért, hogy elmondja, hiányzom neki, és esténként sem simogatott addig, amíg álomba nem merültem. Érzéketlenné vált. Csak a testem kellett neki, amit akkor vett elő, amikor neki jól esett, és egyáltalán nem érdekelte, hogy én mit gondolok erről. Próbáltam szóvá tenni a dolgot, próbáltam kideríteni, miért csinálja ezt, de erre csak nekem esett, és megfenyegetett, hogyha szakítani merek, ha bárkinek is beszélek arról, hogy mi folyik köztünk, akkor nagyon megjárom. Én pedig kénytelen voltam belemenni ebbe a játékába.

    És valamikor ekkor „menekültem” Jonghyunhoz. Valamikor ez időtájt vontam őt is bele ebbe a játszmába, hogy el bírjam viselni a kegyetlenségét. Aztán amikor Jong készségesen bekebelezett a szeretetével, már nem volt visszaút. És amikor Heechul tudomást szerzett arról, hogy keresem a kiutat, még inkább szorított a pórázon. Ismét megfenyegetett, hogyha elhagyom, tönkreteszi Jonghyunt, bántani fog mindenkit, akit ismerek, azokkal fog kiszúrni, akik a legkevésbé érdemlik meg…. Csak azért löktem el és lököm el újra és újra magamtól, hogy valahogy kiszálljon ebből a körhintából.

   Az igazság az, hogy félek tőle, sőt! Egyenesen rettegek! Eddig Jong szeretetével pótoltam az övét, s így valamivel elviselhetőbb volt minden, de most már kevés. Már nem elég. Már semmit sem ér. Már nem szeretem, már undorodom tőle, egyszerűen a hányinger kerülget, amikor hozzámér, vagy akárcsak rám néz, már a neve hallatán okádnom kell. És nem tudom, meddig bírok így élni, meddig vagyok képes ezt elviselni.

    Tehetetlen vagyok.

    Csak azt tudom, hogy folytatnom kell tovább ezt a kegyetlen játékot, és reménykedni, hogy netán egyszer vége lesz. Engednem kell, hogy újra és újra kihasználjon, hogy minden alkalommal bemocskoljon és megsebezzen.

   De belegondolva abba, hogy mit teszek Jonghyunnal, talán meg is érdemlem. Talán ha sikerül elfelejtenem őt, ha sikerül vele megutáltatnom magamat, akkor én is meg tudok szabadulni Heechultól…. Talán…

*JONGHYUN POV*
    Miután becsukta az ajtót előttem, még percekig álltam ott. Képtelen voltam felfogni, hogy mi történt, hogy az egész csak egy hazugság volt. Fejemben ott sipákolt a vészjelző, és szinte tompának éreztem magam. Minden érzékem elhalt, csupán csak a mérhetetlen fájdalmat éreztem.

   Kezemből kiesett a rózsa, melynek szirmai szerteszét hullottak a padlón, s mely tompa puffanással ért földet. Karom élettelenül hullt testem mellé, lábaim szinte maguktól kezdtek hátrálni. Hallottam, ahogy az ajtó túloldalán Key felzokog, de érzékszerveim annyira megbolondultak, hogy sírása úgy tűnt, mintha sátáni kacaj lenne. Szemeim előtt szinte láttam ördögi és győzelemittas arcát.

   Hirtelen megfordultam, és futásnak eredtem.

   Az egészben az volt a legszebb, hogy bár kihasznált, eldobott, nem tudtam gyűlölni, nem voltam dühös és nem haragudtam rá. Valahol belül éreztem, hogy ebben is Heechul keze van, hogy csak emiatt mondta ezt… De mi van, ha ezt eddig csak azért gondoltam így, hogy becsapjam magam, hogy ne fájjon a valóság?