26. fejezet (utolsó rész)

*KEY POV*

   Miután otthagytam Jonghyunt, visszamentem Heechul lakásához. Semmi kedvem nem volt újra látni őt, de mire megérkeztem, már csak hűlt helyét találtam. Be kell, hogy valljam, egyáltalán nem könnyebbültem meg attól, hogy Jonghyunnal veszekedtem. Sőt, minden egyes szó, amit kiejtettem, tőrként fúródott a szívembe; visszhangot vertek üres lelkemben. Hazudtam neki, és magamnak is. Nem voltam rá dühös, nem utáltam, és nem akartam azt, hogy ne lássam többé. Ellenkezőleg. Őt akartam, teljes egészében, nem akartam mást, csak szeretni. Bűntudatom volt, annak ellenére, hogy lefeküdt Heechullal. Még így is őt akartam, és azt, hogy mentsen meg. De miért? Úgy éreztem, kezdek besokallni.

   Bezárkóztam a szobába, befeküdtem az ágyba, fejemre húztam a takarót, és sírni kezdtem. Nem értettem magamat, az érzéseimet, és Jonghyunt se. Annyira nem stimmelt itt valami. Mégis miért hittem Heechulnak? A bizonyítékok miatt? De hisz a mai világban akár egy kattintással át lehet szerkeszteni bármiféle képet! De mégis, annyira valódinak tűntek! Talán csak azért nem akarom elfogadni a tényt, mert nem akarom elhinni, hogy minden, amit hittem róla, nem volt igaz? Vagy csak szimplán hülye vagyok, és csak Heechul akar bekavarni?

   Hirtelen nyílt az ajtó, majd csukódott, nem sokkal később pedig besüppedt mellettem az ágy. Nem akartam tudni, ki az, nem voltam rá kíváncsi, azt akartam, hogy most azonnal húzzon el a menedékemből, mert itt nincs több férőhely, azonban mégsem bírtam megszólalni. Egy meleg kéz csúszott a hátamra, és kezdett el gyengéden simogatni. Megnyugtató volt, és hirtelen biztonságban éreztem magam. Nem számított, hogy ki az, még az sem érdekelt volna, ha Hee az, aki épp próbál kedves lenni; egyszerűen csak érezni akartam, hogy valaki törődik velem.

- Keresd meg Jonghyunt… - suttogta néhány perccel később Minho.

- Cöhh, minek? – hangomból undor áradt, amin magam is meglepődtem – Úgysem érdeklem. Hisz megcsalt! – hirtelen lerántottam magamról a takarót, felültem és szembe néztem Minho kedves és aggodalmas tekintetével. Meg akartam kérdezni, mégis mit keres itt, hogyan jutott be, meg hasonlók, de a sok sírástól kiszáradt a torkom, és képtelen voltam ennyi kérdést feltenni.

- Ezt te sem hiszed el, ugye? – nézett rám keserűen – Tudod jól, mennyire szeret, és hogy képes lenne érted bármit megtenni. Bármit is mondott neked Heechul, hazugság volt, ne higgy neki. A látszat néha csal.

- Tudom, tudom, hogy szeret… De azok a képek… - csuklott el a hangom.

- Azok csak képek. Ne törődj velük. Az érzéseiddel foglalkozz! Szereted, nem? Akkor meg mire vársz? Kérj tőle bocsánatot, és engedd, hogy a szerelmetek végre egyesüljön, egybefonódjon. Nem erre vártok már olyan régóta? – Minho szemeiben könnyek csillantak meg, de tartotta magát.

- És mi lesz veled? - kérdeztem gyengéden, és most én szorítottam meg a kezét – Hisz te is szereted Jonghyunt, és…

- Ne, velem ne törődj! Nem számít, hogy mit érzek, miattam nem kell, hogy ti is szenvedjetek. Majd kiábrándulok belőle, egyszer majd engem is fog szeretni valaki, emiatt ne félj. Túl fogom élni – mosolygott rám bíztatóan – Na menj már, te bolond, és mentsd meg a herceged!

*JONGHYUN POV*

   Nem tudom mióta feküdhettem az ágyamban, és itathattam az egereket, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem sírok. Elfogytak a könnyeim. Túl sok dolog történt velem mostanság, túl sok érzelmi kitöréseket éltem túl, és már egyszerűen nem tudtam sírni. Már csak a lüktető fájdalmat éreztem testem minden zegzugában. Kudarcot vallottam. Azt hiszem. De tényleg csak ennyi lett volna? Tényleg képes vagyok ennyiben hagyni ezt az egészet? Tényleg hagyom, hogy Heechul győzzön? Tényleg engedem, hogy a cél előtt egy lépéssel feladjak mindent, amiért küzdöttem? Megőrültem? Keynek szüksége van rám, nekem szükségem van Keyre, a szerelem állítólag mindent legyőz, és én hagyom, hogy egy ilyen kis nyomoronc, aki nem való az életre, csak így satuba vágjon mindent? Neeem, na azt már nem! Ez így nem mehet tovább! Beszélnem kell Keyvel, és el fogom neki mondani, hogy mit érzek, hogy mit csinált velem Heechul! Hisz ott vannak a kezeimen a bizonyítékok! Ott vannak a kötél által kidörzsölt vörös hegek a csuklómon!

   Kiugrottam az ágyamból, és elrohantam. Onew és Taemin felvont szemöldökkel néztek utánam, majd egymásra, végül egy vállrántás kíséretében annyiban hagyták a dolgot. Futottam, ahogy csak bírtam, nem érdekelt, hányan bámulnak meg, csak mielőbb meg akartam találni Keyt.

    Épp az utcasarkon fordultam be, amikor le kellett lassítanom az erőtlenségtől. Térdeim már remegtek, az utóbbi időben sajnos teljesen kijöttem a kondíciómból. Már csak háromutcányira voltam Keytől, amikor hirtelen egy fekete autót láttam velem szembe jönni. Túl gyors volt. Mire észbe kaptam, hogy tulajdonképpen ez egyenesen felém hajt, már késő volt. Hirtelen egész testemet éles fájdalom járta át, és láttam, ahogy a kormány mögött valaki rám villantja fülig érő vigyorát, és ördögien felnevet.

   Heechul.

   Csak ennyi jutott el a tudatomig, majd hirtelen magába szippantott a sötétség, amiből többé nem tudtam szabadulni…


*KEY POV*
    Útközben megcsörrent a telefonom. Nem akartam felvenni, nem érdekelt semmi, mégis, valami arra ösztönzött, hogy megálljak és felvegyem. Felvettem, de abban a pillanatban meg is bántam. Onew hívott a kórházból, én pedig tudtam, mi történt.

*

   Most itt állok, a háztetőn, és Szöul utcáira bámulok lefelé a magasból. Csodás a kilátás, kellemes a levegő. A város nyüzsgő zaja tompán hallatszik fel, mintha darazsak zümmögnének körülöttem. Vajon Jonghyun is látta ezt? Vajon tudott róla, hogy ahová mindig elmenekült, milyen gyönyörűséges hely, hogy szinte maga a Mennyország? Persze, hogy tudott róla, hisz ezért járt ide. Megnyugodni. És most én is ezért voltam itt, hogy megnyugodjak.

   Még mindig nem tudom elhinni, hogy Jonghyun meghalt… magamra hagyott. Kezeimre, arcomra rászáradt vére, ruhámba beleitta magát a piros nedű, amikor halott testét magamhoz öleltem a kórházban, és sikítva ordítoztam, hogy jöjjön vissza. De nem tette… és többé már nem fog visszajönni.

   Leülök a földre, hátamat nekitámasztom a falnak, majd oldalra fordítom a fejem. Elmosolyodom. A falba véste a nevünket, az örökkévalóságnak meghagyva ezt. Szívem összeszorul, és egy könnycsepp gördül végig arcomon. Ujjaimat végighúzom rajta, az évek során immár vagy ezredszerre, majd zokogni kezdek. Ó, Jonghyun, ha tudnád, hogy a törzshelyed sosem volt csak a tiéd, ha tudnád, hányszor meglestelek, amikor ide menekültél és sírtál! Ugye nem haragszol emiatt, ugye meg tudod nekem bocsátani? És bár lett volna bennem annyi bátorság, hogy feljöjjek ide hozzád, magamhoz öleljelek és hagyjam, hogy elsírd a bánatodat! Csak egyszer kellett volna megtennem, csak egyetlenegyszer, és akkor együtt lehettünk volna. Mert nem kellett volna semmi más, csak az egyikünknek átlépni azt a bizonyos határt, és minden jött volna magától. De nem, mi gyávák voltunk, mi éveken át csak féltünk attól, hogy vajon mit érez a másik, pedig ez nyilvánvaló volt, mégis… Nem tettük meg a lépést, és hagytuk, hogy végül a Halál elválasszon. Hagytuk, hogy valaki más pezsgőt bontson a szenvedésünk miatt, hagytuk, hogy valaki nevessen a naivságunkon és a botladozásunkon, hagytuk, hogy elvegye tőlünk azt, ami életben tartott minket.  De mondd, miért voltunk mi ilyenek, miért titkoltuk ezt ilyen sokáig? Te sem tudod, ugye?

   Bűntudatom van. Bűntudatom van, mert úgy kellett meghalnod, hogy azt hitted, gyűlöllek. Pedig nem. Én szeretlek. Mondd, meg tudsz nekem bocsátani? Meg tudod nekem bocsátani, hogy nem voltam veled ott az utolsó percekben, hogy nem tudtalak megmenteni, hogy ennyire idióta voltam, hogy megbántottalak, hogy a szívedbe tapostam, mondd meg tudod az összes vétkemet bocsátani? Fel tudsz oldozni ez alól a bűn alól? Nem tudsz, ugye? Nem vagy többé képes rá, mert már nem hallasz.

   Egy éles sikoly szakad fel belőlem, majd magatehetetlenül az oldalamra esek, és magzatpózba görnyedve, zokogni kezdek. Dühömben, elveszettségemben és tehetetlenségemben ütni kezdem a földet, szemeimet összeszorítom, mintha ezzel meg tudnám akadályozni, hogy újra és újra megjelenj előttem. Magam előtt látom mosolygós arcodat, a boldogságtól és a szomorúságtól csillogó szemeidet. Kezemet füleimre tapasztom, hogy ne halljak semmit, de ez mit sem ér, hisz hangod örökre beleivódott lelkembe, és életem végéig ott fog dalolni.

   Istenem, Jonghyun, miért? Kérlek, legalább arra a kérdésemre felelj, hogy mégis hogyan éljek ezek után nélküled? Könyörgöm, mondj valamit, amivel el tudom törölni az érzéseimet, amivel ki tudlak tépni a szívemből, a fejemből! Könyörgöm, valamit csinálj már, hogy ezt a maró, kínzó érzést, melytől minden pillanatban úgy érzem, hogy szétszakítja a lelkemet, eltűntessem! Kérlek, felelj már! Őrületesen hiányzol, pedig sosem voltál teljesen az enyém. Egy hatalmas űr tátong bennem, mégis, szívem a fájdalomtól lüktet. Érted ezt? Tudsz ezzel kezdeni valamit? Úgy érzem magam, mint egy élőhalott. A napok csak úgy jönnek és mennek, minden olyan lassan telik, mosolyognom kell, pedig annyira fáj, meg kell játszanom, hogy boldog vagyok, hogy erős vagyok, de nem, nem vagyok az! Kérlek, mondd meg, hogy mit tegyek, és én hallgatni fogok rád! Nekem szükségem van rád, mert szeretlek! Ez miért nem jelent semmit, ez miért nem elég, hogy az angyalok visszaküldjenek hozzám?

   Kérlek, hadd halljam még egyszer utoljára a hangodat, kérlek, éreztesd velem, hogy itt vagy még mellettem, kérlek, még egyszer utoljára engedd meg, hogy lássalak!

- És kérlek, Jonghyun, soha ne engedj el…