26. fejezet (utolsó rész)

*KEY POV*

   Miután otthagytam Jonghyunt, visszamentem Heechul lakásához. Semmi kedvem nem volt újra látni őt, de mire megérkeztem, már csak hűlt helyét találtam. Be kell, hogy valljam, egyáltalán nem könnyebbültem meg attól, hogy Jonghyunnal veszekedtem. Sőt, minden egyes szó, amit kiejtettem, tőrként fúródott a szívembe; visszhangot vertek üres lelkemben. Hazudtam neki, és magamnak is. Nem voltam rá dühös, nem utáltam, és nem akartam azt, hogy ne lássam többé. Ellenkezőleg. Őt akartam, teljes egészében, nem akartam mást, csak szeretni. Bűntudatom volt, annak ellenére, hogy lefeküdt Heechullal. Még így is őt akartam, és azt, hogy mentsen meg. De miért? Úgy éreztem, kezdek besokallni.

   Bezárkóztam a szobába, befeküdtem az ágyba, fejemre húztam a takarót, és sírni kezdtem. Nem értettem magamat, az érzéseimet, és Jonghyunt se. Annyira nem stimmelt itt valami. Mégis miért hittem Heechulnak? A bizonyítékok miatt? De hisz a mai világban akár egy kattintással át lehet szerkeszteni bármiféle képet! De mégis, annyira valódinak tűntek! Talán csak azért nem akarom elfogadni a tényt, mert nem akarom elhinni, hogy minden, amit hittem róla, nem volt igaz? Vagy csak szimplán hülye vagyok, és csak Heechul akar bekavarni?

   Hirtelen nyílt az ajtó, majd csukódott, nem sokkal később pedig besüppedt mellettem az ágy. Nem akartam tudni, ki az, nem voltam rá kíváncsi, azt akartam, hogy most azonnal húzzon el a menedékemből, mert itt nincs több férőhely, azonban mégsem bírtam megszólalni. Egy meleg kéz csúszott a hátamra, és kezdett el gyengéden simogatni. Megnyugtató volt, és hirtelen biztonságban éreztem magam. Nem számított, hogy ki az, még az sem érdekelt volna, ha Hee az, aki épp próbál kedves lenni; egyszerűen csak érezni akartam, hogy valaki törődik velem.

- Keresd meg Jonghyunt… - suttogta néhány perccel később Minho.

- Cöhh, minek? – hangomból undor áradt, amin magam is meglepődtem – Úgysem érdeklem. Hisz megcsalt! – hirtelen lerántottam magamról a takarót, felültem és szembe néztem Minho kedves és aggodalmas tekintetével. Meg akartam kérdezni, mégis mit keres itt, hogyan jutott be, meg hasonlók, de a sok sírástól kiszáradt a torkom, és képtelen voltam ennyi kérdést feltenni.

- Ezt te sem hiszed el, ugye? – nézett rám keserűen – Tudod jól, mennyire szeret, és hogy képes lenne érted bármit megtenni. Bármit is mondott neked Heechul, hazugság volt, ne higgy neki. A látszat néha csal.

- Tudom, tudom, hogy szeret… De azok a képek… - csuklott el a hangom.

- Azok csak képek. Ne törődj velük. Az érzéseiddel foglalkozz! Szereted, nem? Akkor meg mire vársz? Kérj tőle bocsánatot, és engedd, hogy a szerelmetek végre egyesüljön, egybefonódjon. Nem erre vártok már olyan régóta? – Minho szemeiben könnyek csillantak meg, de tartotta magát.

- És mi lesz veled? - kérdeztem gyengéden, és most én szorítottam meg a kezét – Hisz te is szereted Jonghyunt, és…

- Ne, velem ne törődj! Nem számít, hogy mit érzek, miattam nem kell, hogy ti is szenvedjetek. Majd kiábrándulok belőle, egyszer majd engem is fog szeretni valaki, emiatt ne félj. Túl fogom élni – mosolygott rám bíztatóan – Na menj már, te bolond, és mentsd meg a herceged!

*JONGHYUN POV*

   Nem tudom mióta feküdhettem az ágyamban, és itathattam az egereket, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem sírok. Elfogytak a könnyeim. Túl sok dolog történt velem mostanság, túl sok érzelmi kitöréseket éltem túl, és már egyszerűen nem tudtam sírni. Már csak a lüktető fájdalmat éreztem testem minden zegzugában. Kudarcot vallottam. Azt hiszem. De tényleg csak ennyi lett volna? Tényleg képes vagyok ennyiben hagyni ezt az egészet? Tényleg hagyom, hogy Heechul győzzön? Tényleg engedem, hogy a cél előtt egy lépéssel feladjak mindent, amiért küzdöttem? Megőrültem? Keynek szüksége van rám, nekem szükségem van Keyre, a szerelem állítólag mindent legyőz, és én hagyom, hogy egy ilyen kis nyomoronc, aki nem való az életre, csak így satuba vágjon mindent? Neeem, na azt már nem! Ez így nem mehet tovább! Beszélnem kell Keyvel, és el fogom neki mondani, hogy mit érzek, hogy mit csinált velem Heechul! Hisz ott vannak a kezeimen a bizonyítékok! Ott vannak a kötél által kidörzsölt vörös hegek a csuklómon!

   Kiugrottam az ágyamból, és elrohantam. Onew és Taemin felvont szemöldökkel néztek utánam, majd egymásra, végül egy vállrántás kíséretében annyiban hagyták a dolgot. Futottam, ahogy csak bírtam, nem érdekelt, hányan bámulnak meg, csak mielőbb meg akartam találni Keyt.

    Épp az utcasarkon fordultam be, amikor le kellett lassítanom az erőtlenségtől. Térdeim már remegtek, az utóbbi időben sajnos teljesen kijöttem a kondíciómból. Már csak háromutcányira voltam Keytől, amikor hirtelen egy fekete autót láttam velem szembe jönni. Túl gyors volt. Mire észbe kaptam, hogy tulajdonképpen ez egyenesen felém hajt, már késő volt. Hirtelen egész testemet éles fájdalom járta át, és láttam, ahogy a kormány mögött valaki rám villantja fülig érő vigyorát, és ördögien felnevet.

   Heechul.

   Csak ennyi jutott el a tudatomig, majd hirtelen magába szippantott a sötétség, amiből többé nem tudtam szabadulni…


*KEY POV*
    Útközben megcsörrent a telefonom. Nem akartam felvenni, nem érdekelt semmi, mégis, valami arra ösztönzött, hogy megálljak és felvegyem. Felvettem, de abban a pillanatban meg is bántam. Onew hívott a kórházból, én pedig tudtam, mi történt.

*

   Most itt állok, a háztetőn, és Szöul utcáira bámulok lefelé a magasból. Csodás a kilátás, kellemes a levegő. A város nyüzsgő zaja tompán hallatszik fel, mintha darazsak zümmögnének körülöttem. Vajon Jonghyun is látta ezt? Vajon tudott róla, hogy ahová mindig elmenekült, milyen gyönyörűséges hely, hogy szinte maga a Mennyország? Persze, hogy tudott róla, hisz ezért járt ide. Megnyugodni. És most én is ezért voltam itt, hogy megnyugodjak.

   Még mindig nem tudom elhinni, hogy Jonghyun meghalt… magamra hagyott. Kezeimre, arcomra rászáradt vére, ruhámba beleitta magát a piros nedű, amikor halott testét magamhoz öleltem a kórházban, és sikítva ordítoztam, hogy jöjjön vissza. De nem tette… és többé már nem fog visszajönni.

   Leülök a földre, hátamat nekitámasztom a falnak, majd oldalra fordítom a fejem. Elmosolyodom. A falba véste a nevünket, az örökkévalóságnak meghagyva ezt. Szívem összeszorul, és egy könnycsepp gördül végig arcomon. Ujjaimat végighúzom rajta, az évek során immár vagy ezredszerre, majd zokogni kezdek. Ó, Jonghyun, ha tudnád, hogy a törzshelyed sosem volt csak a tiéd, ha tudnád, hányszor meglestelek, amikor ide menekültél és sírtál! Ugye nem haragszol emiatt, ugye meg tudod nekem bocsátani? És bár lett volna bennem annyi bátorság, hogy feljöjjek ide hozzád, magamhoz öleljelek és hagyjam, hogy elsírd a bánatodat! Csak egyszer kellett volna megtennem, csak egyetlenegyszer, és akkor együtt lehettünk volna. Mert nem kellett volna semmi más, csak az egyikünknek átlépni azt a bizonyos határt, és minden jött volna magától. De nem, mi gyávák voltunk, mi éveken át csak féltünk attól, hogy vajon mit érez a másik, pedig ez nyilvánvaló volt, mégis… Nem tettük meg a lépést, és hagytuk, hogy végül a Halál elválasszon. Hagytuk, hogy valaki más pezsgőt bontson a szenvedésünk miatt, hagytuk, hogy valaki nevessen a naivságunkon és a botladozásunkon, hagytuk, hogy elvegye tőlünk azt, ami életben tartott minket.  De mondd, miért voltunk mi ilyenek, miért titkoltuk ezt ilyen sokáig? Te sem tudod, ugye?

   Bűntudatom van. Bűntudatom van, mert úgy kellett meghalnod, hogy azt hitted, gyűlöllek. Pedig nem. Én szeretlek. Mondd, meg tudsz nekem bocsátani? Meg tudod nekem bocsátani, hogy nem voltam veled ott az utolsó percekben, hogy nem tudtalak megmenteni, hogy ennyire idióta voltam, hogy megbántottalak, hogy a szívedbe tapostam, mondd meg tudod az összes vétkemet bocsátani? Fel tudsz oldozni ez alól a bűn alól? Nem tudsz, ugye? Nem vagy többé képes rá, mert már nem hallasz.

   Egy éles sikoly szakad fel belőlem, majd magatehetetlenül az oldalamra esek, és magzatpózba görnyedve, zokogni kezdek. Dühömben, elveszettségemben és tehetetlenségemben ütni kezdem a földet, szemeimet összeszorítom, mintha ezzel meg tudnám akadályozni, hogy újra és újra megjelenj előttem. Magam előtt látom mosolygós arcodat, a boldogságtól és a szomorúságtól csillogó szemeidet. Kezemet füleimre tapasztom, hogy ne halljak semmit, de ez mit sem ér, hisz hangod örökre beleivódott lelkembe, és életem végéig ott fog dalolni.

   Istenem, Jonghyun, miért? Kérlek, legalább arra a kérdésemre felelj, hogy mégis hogyan éljek ezek után nélküled? Könyörgöm, mondj valamit, amivel el tudom törölni az érzéseimet, amivel ki tudlak tépni a szívemből, a fejemből! Könyörgöm, valamit csinálj már, hogy ezt a maró, kínzó érzést, melytől minden pillanatban úgy érzem, hogy szétszakítja a lelkemet, eltűntessem! Kérlek, felelj már! Őrületesen hiányzol, pedig sosem voltál teljesen az enyém. Egy hatalmas űr tátong bennem, mégis, szívem a fájdalomtól lüktet. Érted ezt? Tudsz ezzel kezdeni valamit? Úgy érzem magam, mint egy élőhalott. A napok csak úgy jönnek és mennek, minden olyan lassan telik, mosolyognom kell, pedig annyira fáj, meg kell játszanom, hogy boldog vagyok, hogy erős vagyok, de nem, nem vagyok az! Kérlek, mondd meg, hogy mit tegyek, és én hallgatni fogok rád! Nekem szükségem van rád, mert szeretlek! Ez miért nem jelent semmit, ez miért nem elég, hogy az angyalok visszaküldjenek hozzám?

   Kérlek, hadd halljam még egyszer utoljára a hangodat, kérlek, éreztesd velem, hogy itt vagy még mellettem, kérlek, még egyszer utoljára engedd meg, hogy lássalak!

- És kérlek, Jonghyun, soha ne engedj el…

25. fejezet

*KEY POV*

   Órák hosszat sírtam, az idő csak úgy repült, én mégis úgy éreztem, mintha megállt volna. Annyira fájt, hogy csalódnom kellett Jonghyunban. Azt hittem, ő fog megmenteni ebből a szürke életből, ebből a mocsokból, amiben évek óta élek, erre tessék, így hátba támad. Vajon ő tud arról, hogy Heechul miért teszi ezt velem? Vajon tud róla, hogy féltestvérek vagyunk? Ha tudná, vajon másképp tett volna? Vagy pont azért vert át ennyire, mert tudott róla? Talán nem is engem szeretett, hanem Heechult, talán mindégig őt akarta? És tényleg hagyom, hogy csak így győzedelmeskedjen?

   Azokban a percekben gyűlöltem Jonghyunt, és legszívesebben felpofoztam volna. A düh, a harag felülkerekedett rajtam, elnyomva ezzel minden égető gyötrelmet. Letöröltem könnyeimet, majd felálltam az ágyról, egy kicsit rendbe szedtem magam és elhagytam Heechul házát.

   „Nem fogom ennyiben hagyni, Jonghyun. Ha valóban kell neked Heechul, bármennyire is utálom, bármennyire is romokba döntötte az életemet, azt az egyet meg fogom tenni, hogy sohasem kapod meg őt. Nem fogom hagyni, hogy ennyivel megússzad, nem fogom odaadni neked őt!” – ezekkel a gondolatokkal léptem ki a nyílt utcára, és céloztam meg az otthonunkat.

*JONGHYUN POV*

   Még csak néhány perce róttam az utakat, de már most elfáradtam. Hol rohantam, mint egy őrült, hol pedig teljesen kifulladva dőltem neki a házak falának, de eszem ágában sem volt feladni. Aggódtam Keyért, rettenetesen féltem attól, hogy Heechul mit fog tenni vele. Ha bármi baja esik, azt nem élem túl. Ő az egyetlen az életemben, aki számít, és ha elveszítem… Nem akarom tudni, milyen lenne nélküle létezni, nem akarom, hogy az üresség és a fájdalom állandósuljon bennem. Nagyon mertem remélni, hogy Heechul nem ölte még meg. Bár tudtam, hogy nem ez az elsődleges célja, de ha teleetette a fejét olyanokkal, hogy nem szeretem, akkor Key biztosan végez magával. Hisz ez volt mindvégig a célja, nem? Hogy ő ölje meg saját magát, ahogy az anyja tette. Bár tény, hogy még évekig képes lett volna eljátszadozni vele, de sajnos keresztülhúztam a számításain. Ha most nem éri el azt, amit eddig akart, akkor többé nem lesz rá esélye.

   Gyorsítottam a tempómon, szinte versenyt futottam az idővel. És ahogy így rohantam, hirtelen megláttam egy ismerős alakot szembe jönni velem. Lassítottam, és amint közelebb ért, felismertem Keyt. Szívem olyan hatalmasat dobbant, mint mikor először megláttam és belé szerettem. A viszontlátás, az, hogy még él, olyan boldogságot adott, amilyenben még sohasem volt részem.

   Arcomra széles mosoly terült, karjaimat kitárva közeledtem felé. „Már csak néhány méter, már csak néhány lépés és kezeimben tarthatom. Ismét az enyém lehet.” – gondoltam. De ahelyett, hogy viszonozta volna az ölelést, eltaszított magától, és egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

- TE SZEMÉT ÁLLAT! – ordította – HOGY TEHETTED EZT?! MÉGIS MIRE VOLT EZ JÓ?! MI A FA.SZÉRT KELLETT KIHASZNÁLNOD?! ÉN NEM ÁRTOTTAM NEKED SOSEM, MÉGIS MIVEL ÉRDEMELTEM EZT KI?!

   Értetlenül és döbbenten meredtem rá. Mi a fene ütött belé? Mégis miről hadovál ez itt össze-vissza?

- Key, miről beszélsz? – simogattam sajgó arcomat, miközben próbáltam legalább én nyugodt hangnemben beszélni.

- Na, ne szórakozz velem, Jonghyun! Tudok mindenről. Tudom, hogy lefeküdtél Heechullal a hétvégén! Láttam a képeket! Mondd, minek kellett játszadoznod velem? Mégis mit tettem veled? – szemeibe könnycseppek gyűltek, hangja elcsuklott. A düh pillanatok alatt eltűnt belőle, és keserűen nézett rám. Az a szomorúság, melyet eddig láttam, most még borzalmasabb volt. Kialudt belőlük a fény, az utolsó pislákoló lángok is elmúltak. Végleg összetört. És ezt én okoztam neki. – Soha többé nem akarlak látni, Jonghyun… Soha többé…

   Hátat fordított, és elment. Kisétált az életemből és én nem tudtam mit tenni. Csak álltam ott, teljesen ledermedve, és hagytam, hogy elmenjen. Meg se próbáltam utána futni, hogy esetleg valahogy megmagyarázzam, mi történt pontosan. Mégis mit mondhatott neki Heechul? Mégis milyen képeket mutatott neki? Talán, amikor megerőszakolt, titokban képeket készített? Te jó ég! Hisz én elájultam, és ki tudja, mit művelt akkor! Heechul elhitette, hogy lefeküdtünk, hogy az érzelmeim iránta hamisak, és hogy nekem valójában nem is rá van szükségem.

- KEY! – kiáltottam utána, de mire észbe kaptam, ő már rég eltűnt látókörömből. Egy kósza könnycsepp csordult végig arcomon, amit aztán egyre több és több követett. Szívem pillanatok alatt összeomlott.

*

   Nem tudom, hogy és miként kerültem haza, de ott feküdtem az ágyamban, és megállíthatatlanul sírtam. Testem rázkódott a zokogástól, arcom égett a sok könnytől, fejemben pedig egyre csak Key szavai vertek visszhangot. Most már biztos voltam benne, hogy kettőnk között vége mindennek és hogy soha nem is lesz semmi köztünk. Minden reményemet elveszítettem. Minden, amiről úgy hittem, hogy egyszer valóság lesz, minden képzelgésem, melyben Keyvel boldogok vagyunk, sosem válik valóra. Bár közel voltam hozzá, egy csapásra minden szertefoszlott. Most már tudtam, hogy mi nem lehetünk együtt, hogy minden szenvedés azért történt, mert nem voltunk képesek megérteni és elfogadni, hogy minket nem egymásnak teremtettek.

   Nekem sosem jutott más, csak ezek az édes kis hallucinációk, az álmok, melyeket én találtam ki. Sosem volt másom, sosem volt ennél több, csak én hittem így, csak én akartam, hogy így legyen.

   Az élet olyan, mint egy tündérmese, azzal a különbséggel, hogy itt olykor a gonoszok győzedelmeskednek. És ez esetben is így történt. Az élet álmokból és hazugságokból áll, semmi másból. Beleestem a szerelem csapdájába, ami végül nem teljesült be, és bárhogy szeretnék kilépni, nem tudok. Minden, ami történt, sosem változtatott és soha nem is fog azon változtatni, hogy szeretem Keyt.

   „Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem, és epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat soha nem jön el.”

24. fejezet

*KEY POV*

   A hétvége végtelen hosszúságúnak tűnt. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Hiába töltöttem a szombatomat a családommal, nem tudtam kikapcsolódni. Állandóan Jonghyunon kattogott az agyam. Miért viselkedik mostanában ilyen furcsán? Miért kerül ennyire és miért tűnik ennyire boldognak? Hová lett a szomorúság a szeméből? Ki volt az, aki elűzte?

   Két okot találtam erre. Az egyik: lehetséges, hogy kitalált valamit, hogy hogyan szabadíthatna meg Heechultól örökre? A második: megunta az örökös várakozást, és talált valakit helyettem? Nem tudtam eldönteni, melyik lehet a helyes válasz. Egyszerre éreztem azt, hogy lassan minden rendben lesz, és hogy valami rossz közeleg. Nem féltem attól, hogy Jong elhagy, tudtam, mennyire ragaszkodik hozzám, de akkor miért volt állandóan görcsben a gyomrom? És ha elhagyott, miért ígérte azt, hogy hamarosan minden jó lesz?

   Ez a kétely, ez a kettősség egyre inkább az őrület felé sodort, így vasárnap este visszamentem a srácokkal közös otthonunkba. Azonban senki nem fogadott. Se Jonghyun, se Minho. Pedig úgy volt, hogy ők itt lesznek, de mintha köddé váltak volna, és ez egyre jobban aggasztott. A megérzésem sehogy sem akart csillapodni, percről percre erősödött, és nem tudtam mit tenni. Hol vannak? Ugye nincsenek együtt? Na és Heechul miért nem zaklat? Talán mindannyian szövetkeztek ellenem? Talán mindvégig engem akartak átverni, becsapni?

   Ez a rossz előérzet nem volt hiábavaló. Heechul felhívott, hogy menjek át hozzá; hangjában volt valami szokatlan és sejtelmes. Nem parancsolta, nem utasított arra, hogy azonnal elégítsem ki, mint ahogy általában, nem. Kért. Ő arra kért, hogy ha tudok, akkor menjek át hozzá. Hangja keserű volt, halk és szomorú, mégis valami mást is sugallt. Az ember szíve leginkább ellágyult volna, de az enyém nem. Valami azt súgta, ez nem jó, ennél többről van szó, valami nagyon nem stimmel ezzel. Meg se fordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan kegyetlen, hisz ezalatt a pár év alatt sosem szólt hozzám kedvesen. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy hiba lesz odamenni, mégis megtettem, mert nem volt más választásom. HHeeHHHHHHdbibirhhh

   Halkan nyitottam be, olyan csendesen, amennyire csak lehetett, de szívem olyan hangosan dübörgött mellkasomban, mintha atombomba robbant volna. Heechul a nappaliban ült, lehajtott fejjel és a földet nézte. Nem nézett rám, amikor odasétáltam és megálltam előtte.

- Mi történt? – kérdeztem néhány perc csend után, és magam is meglepődtem, milyen semleges és nyugodt volt hangom.

   Heechul felsóhajtott, majd rám emelte tekintetét. Kiegyenesedett, majd hátradőlt és ugyanolyan kifejezéstelen arccal meredt előre. Az egyedüli, ami azt mutatta, hogy nem egy halottal van dolgom az volt, hogy szemeiből könnycseppek potyogtak. Megijedtem. Az, aki éveken át gyötört, kínzott, kihasznált, bántott, játszadozott az érzéseimmel és velem, aki mindent elkövetett azért, hogy fájdalmat okozzon nekem, aki fogvatartott, és sehogy sem engedett el, akiről azt hittem, megtörhetetlen; itt ült előttem és sírt.

   Nem tudtam, mit kéne most tennem, hogy mit jelentsen ez. Őszintén meglepődtem, hogy így látom, és még mielőtt hallgattam volna az ösztöneimre, melyek megállás nélkül azt suttogták, hogy ne higgyek a látszatnak, leültem mellé, megfogtam kezét és még egyszer megkérdeztem:

- Mi a baj, Heechul?

- Nem tudom, hogy mondjam el… - suttogta rekedten – Túl gyorsan történt minden…

- Jézusom, mit csináltál? – néztem rá vádlón.

- Én semmit… - felelte, majd egy borítékot húzott elő – El akartam titkolni, de úgy gondolom, jogod van tudni, hogy akit szeretsz, az valójában nem az, akinek mutatja magát. Tudom, hogy nehéz lesz hinned nekem, pont egy olyannak, akit a pokolba kívánsz, és aki rettegésben tart, és természetesen megértem, ha ezek után se akarsz hinni, de ezt úgy hiszem, muszáj tudnod.

- Mi? Mi van Jonghyunnal? – szinte sikítva tettem fel a kérdést, hisz a félelem minden egyes szónál belém hasított. De még mielőtt válaszolhatott volna, kitéptem kezéből a borítékot, amit egy mozdulattal feltéptem, és amiből képek hullottak ki. Remegő kezekkel fogtam meg egyet, és emeltem a szemeim elé. Amit pedig láttam, borzalmasabb volt minden másnál, amit valaha is el tudtam volna képzelni – Úristen!

- Bulizni voltam a hétvégén… - kezdett el mesélni Heechul – Jonghyun követett… Bizonyára meg akarta bosszulni, hogy nem engedlek szabadon… Túl sokat ittam… Ő pedig kapott az alkalmon, és elhurcolt egy félreeső szobába… Ott erőszakolt meg…

   Szavai késként fúródtak szívembe, ostorként csattantak lelkemen. Akiről azt hittem, hogy szeret, akiért az életemet adtam volna, aki többet jelentett számomra mindennél, aki maga volt a levegő, összefeküdt azzal, akitől meg akart szabadítani. De miért? Mi oka lett volna rá?

   Kavarogtak bennem az érzések, egyszerűen nem tudtam felfogni, amit látok. Ott tartottam a kezeimben a bizonyítékokat, amik alátámasztották Hee szavait, és nem tudtam nem hinni neki. Ha ez nem az, aminek látszik, akkor mégis mi?

   Csalódott voltam, dühös, mérhetetlenül szomorú és elveszett. Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon rúgtak. A fájdalom, mely már megszokottá vált, ha lehet, most még intenzívebben sújtott belém, még erősebben nyílalt bele lelkembe, szívembe. Minden, amit hittem, hazugság lett volna? Az, hogy Jonghyun szeret, szintén nem volt igaz? Az, hogy szerethetek valakit, egy tisztességes embert, csak képzelgés lett volna? Miért nem vettem észre, hogy mi folyik körülöttem? Miért hagytam, hogy az iránta érzett szerelmem elvakítson? Miért nem voltam képes meglátni a valódi önmagát? Jonghyun, a megmentőm, az őrangyalom, akiről az egész életem szólt, akiért éltem, aki életben tartott, akiről naphosszat gondolkodtam, aki miatt képes voltam kibírni, hogy Heechul a maga módján tönkretegyen, nem volt valós. Minden, ami ő volt, minden, amit vele kapcsolatban hittem, nem volt igaz. Hazug volt minden egyes szava, hamis a mosolya, a szeme ragyogása, a szíve dobogása. Jonghyun, a mindenem, nem létezik. Sosem létezett. És soha nem is fog létezni.

- Én… én azt hiszem… én most… én most csak egyedül akarok lenni… - álltam fel hirtelen, könnyeimmel küszködve, majd hátat fordítottam, és befutottam Heechul szobájába. Magamra zártam az ajtót, majd sírva dőltem rá az ágyra, húztam magamra a takarót, és hagytam, hogy a fájdalom elpusztítson.

   Heechul, miután eltűntem az ajtó mögött, letörölte a könnyeket arcáról, összeszedte a fotókat, visszatette a borítékba, majd egy ördögi vigyorral az arcán visszadőlt, lábát feltette a dohányzó asztalra, és egy pohár whiskyt iszogatva hallgatta szívem apró darabjaira törésének csilingelő nótáját…